A PAJZSOS CZANKÓ. Pavoncella pugnax (L.) 1758.
A PAJZSOS CZANKÓ.
Pavoncella pugnax (L.) 1758.
Pavoncella pugnax (L.) 1758.
[Tringa pugnax L. – Tr. variegata BRÜNN. – Tr. littorea GM. – Tr. equestris, grenovicensis LATH. – Tringa rufescens BECHST. – Machetes pugnax Cuv. – Mach. alticeps, minor, planiceps BRHM. – Limosa Hardwickii GRAY. – Totanus indica GRAY: – Totanus pugnax SEEB. – Philomachus pugnax RCHW.].
Népies nevei: veszekedő sneff; csapatsneff (Dinnyéshát, Hevesm.), galambsneff (Alföldön leginkább a tojók neve); gallérossneff; pajzsmadár; fáczánysneff (a hímek nevei); fókasneff (Kunság); hősbibicz (N.-Káta).
Jegyei: az egész világon csak egy faj, azért nemi jegyeire utalok; a hímek gerlenagyságúak, a tojók kisebbek s lábaik rövidebbek; meghatározásánál (őszszel, mikor nincs gallérja a hímnek) arra különösen figyelmeztetek, hogy hasonló nagyságú «vízi szalonkák» közt ő a legrövidebb csőrű.
Leirása. Csak a színezet, tollazat jellemzőbb vonásait adhatom, mert ez a madár egyénileg annyira változó, hogy alig akad köztük két egyforma. Tavaszszal a hímek fején, nyakán, begyén és alsó testök oldalain, hátán – még ha gallérjuk nincs is kifejlődve – már dúsabb a tollazatuk, igen gyakran fémszínü, zománczos tollakkal tarkázott, néha hófehér, rozsdássárga, biborkék, feketésszürke, gyakran a fáczánkakas begyének színére emlékeztető, néha meg a tollgallér alul más színű, mint a fej, tollpamatok és a nyak hátulja; hasuk, farkaljuk, a farktő oldalai leginkább fehérek, szárnyuk szürkésbarna, az evezők szárai fehéresek. A tojók felül szürkésbarnák, sötétebben foltozva, elől a nyakon, begyen és az alsótest oldalain szürkésbarnán, világosabban, sötétebben habozottak. A fiatalok őszszel: begyük, nyakuk rozsdásszürkés, fejük rozsdásan és feketebarnán foltos, a hát feketebarna, minden toll sárgásfehér, rozsdásfehér szegéssel. Őszre a hímek is elvesztik díszes tollgallérjukat és élénk színeiket, a fiatalokhoz és tojókhoz hasonlítanak, s télre alul fehér, felül szürkebarna szin uralkodik rajtuk; a begyen némi sötétes habozás, a hát minden tolla sötét szürkésbarna világos szegéssel. Lábaik, csőrük színe is változó, akad sötét, sárgás, feketés, barnás. Általában a sötét tollazatúak lába és csőre is sötét, ellenben a világosabb színezetűeké megfelelőleg világos.
Mértéke: H. 
28–32,3, 
23–26; Sz. 18–19,5; 15–18; F. 7,2–8,7, 6,2–7,1; L. 6–7, 5–6; Cs. 4–4,1, 3,1–3,7 cm.
28–32,3, 23–26; Sz. 18–19,5; 15–18; F. 7,2–8,7, 6,2–7,1; L. 6–7, 5–6; Cs. 4–4,1, 3,1–3,7 cm.
Az Ó-világ északi övében, de a mérsékelt részekben is költ; így Belgiumban, Francziaország fölső felében, Németalföldön, Lengyelországban, Németország fölső részeiben – s a mit a külföldi ornithologiai munkák nem igen említenek – Magyarországon is, még pedig a délibb vidékeket sem véve ki. Csongrád megyéből vannak tojásai s én junius első felében Temesmegye alsó határán, az Al-Duna árterein, szigetein számos galléros hímet és tojót láttam, a mi – bár fészkét nem födözhettem föl – arra vall, hogy ott is költ. A Fertőnél és a Sárréten (Fehérmegye) szintén fészkelve találtam. CERVA F. a Csepel-szigeten szedte tojásait. Hozzánk márczius második felében s főleg áprilisban érkezik s nagy csapatokban élénkíti a vizek környékén elterülő rónák roppant legelőit, főleg ha székesek. Az Alföldön jól ismerik, nagyban vadászszák s találóan hivják a róna szemhatárán felrajzó, füstszerűen gomolygó, vagy a hullámzatos legelő fölött alacsonyan, galambszerű reptükben odább villanó madarakat «csapat vagy galambsneffnek». Járás-kelésök, nyugtalan ide-oda tévelygésük közben sohasem szólnak, hanem mint a seregélyek együtt tartva, szinte a földszinén szállnak odább, eltűnve a talajhullámok közt, ismét megjelenve, vagy a messze levegőégben gomolyognak, mint valami szélmozgatta óriási szunyograj. Tavaszkor rendesen magukban osztják a társaság élveit s legföljebb bibiczekkel, pólingokkal látogatják ugyanazokat a helyeket, a nélkül, hogy szorosabban csatlakoznának hozzájuk; őszszel inkább látjuk egyenként vagy kis társaságokban, igen gyakran – ezek főleg fiatal példányok – a partfutók, kisebb lilék s más parti madarak falkái közt. Míg azok felrebbenéskor mindig elfütyülik magukat, ez a faj némán kel, csak nagy ritkán hallat tak, ak, tik, alig feltünő hangokat, s utánnuk repül. Ha nagy csapatokban vannak, leginkább a széki «fenekekben» meggyülemlett vizek partján, a legelő nedvesebb részeinél szállnak meg s folyton élelmet keresgélnek. Igen vadak, ember előtt jókor szárnyra kapnak; nem is igen boldogul velök a vadász másként, mintha beszálló helyeikre, a tópartokra, vízállások közelébe lesgödröt ásat, maga elé azután kitömött vagy lövött s ágas fácskákkal kipeczkelt csalogatókat állít. A nyílgyorsan surranó, kanyargó foltok, így megtévesztve, irányukat a tóparton állongani, falatozni gondolt társaik felé veszik s le is csapódnak hozzájuk.
Párosodáskor a hímek igen sajátságosan viselkednek. Miután ugyanis tollgallérjuk és arczuk bibircsei kifejlődtek, bizonyos kiválasztott s évenként megtartott helyeket keresnek föl s ott valóságos bajvivásokban, mérkőzésekben töltik idejöket. Nem csupán az udvarlásokból eredő féltékenységi ügyeket tisztázzák így, hanem mintegy felizgatott szenvedélyöket hűtik le némileg, mikor egymást pár tollal megkevesbítik s néhány csőrdöféssel jól «oldalba lökik». Komolyabb vége ezeknek a párviadaloknak nincsen s typus szerint abba a csoportba tartoznak, mint a német deákságnak, a «Burschoknak», ismert verekedései. S ha azok büszkék arra, hogy arczukat itt-ott valami vágás, sebhely tarkítja, talán a paizsos czankók legmakacsabb, legtüzesebb bajvivói is virtust látnak a sok küzdelem emlékei gyanánt csőrükön néha támadó, kis, gombszerű kinövésekben, torzulásokban. Úgy látszik, hogy a hímek a házasságot keleti értelemben veszik s tisztázatlan fogalmaik vannak róla, nem igen tartanak «kiválasztotthoz». A fészekkel, tojásaikkal sem igen törődnek, utódjaikkal azonképpen nem. A tojó május végén alapítja meg otthonát, melyet Sarródon a Fertőnél, ugyanoly helyeken találtam, minőket a gólyatöcsök választottak fészkelésre, s mely területet utóbbi madárfaj ismertetésénél jellemeztem. A fészek zsombékok tetején, nem annyira arra rakva, mint abba vájva s száraz szálacskákkal kibélelve készül. A fészekalj rendesen négy tojásból áll, melyek színe hasonlít a vöröslábú czankó (Totanus totanus) tojásaihoz, csakhogy nem sárgás, inkább zöldes az alapszínük.
Tojásmérték: H 41,5–47; Sz. 28,5–31,5 mm.
Az anyamadarak csak úgy a fejem fölött repkedtek, mikor tanyájukat zavartam, mint a czankó vagy bibicz is tenni szokta, de hangtalanul, csak nagy ritkán és sok figyelés után hallottam tőlük mély tyú tyú tyú szólást, de világért sem kérkedtek zenei tehetségökkel, hanem alig hogy torkukon kitalált szabadulni ez a pár hang, ismét mélységesen hallgattak, mintegy restelkedve, hogy ennyit is mondtak. 18–19 nap alatt a fiókák kikelnek s míg kitollasodnak, anyjuk aggódva, nagy szeretettel viseli gondjukat. Reájuk is fér, mert hűtelen, könnyelmű apjuk elhagyta a családi tűzhelyet, még mielőtt saját magzatait látta volna. Később, ha látja is, nem ismeri. Madarak közt is akad, mely emberi rossz példákat utánoz.
Augusztusban készülődik – holmi előzetes csatangolással – a nagy útra; szeptemberben java részök utazik, októberben pedig végleg elfogynak tőlünk. A pajzsos czankó nagyehető lévén, mint hosszúcsőrű rokonai közül a legtöbben, egész nap pusztítja a legelők, rétek, tókörnyékek káros rovarjait, azok álczáit, pajorjait, ezenkívül csigákat, kukaczokat, férgeket, gilisztákat is nagy mennyiségben költ el. LAKATOS K. szerint aratás után sok elhullott – tehát értéktelen – szemet esznek, kivált buzát. Lövöttek gyomrát néha tömve találta gabonával. A tavaszszal felbonczoltak begyében, gyomrában leginkább az oly káros Agriotes nemű (melyek hátukra fektetve felugranak) bogár kisebb fajait, azonkívül futóbogarakat, mezei tücsköt találtam s mindig kis kavicsszemeket is. Egy ízben a Velenczei tó tavaszi vízállása a rendesnél alacsonyabb volt s így a «békanyál» hamar feladta magát a nádasok közt, a torzsos, ritkásabb részeket egészen befogva. Ez időben madarunkat a tó közepén is mindenfelé felrebbentettük a békanyálról, itt falatozván különböző vizirovarokat. Mindezen tulajdonságaiért s mivel alföldi széklegelőinken, a határos vetéseken, igazán nagy csapatokban, tekintélyes számban markol bele a gazdaságilag káros rovarok apasztásába, feltétlenül számot is tevő hasznos madaraink közé sorolhatjuk. Húsa ízletes, ezért teljes óvásától természetesen el kell tekintenünk, s a vadászati szempontot is tekintetbe vennünk.
