A NAGY PÓLING. Numcnius arcuatus (L.) 1758.
A NAGY PÓLING.
Numcnius arcuatus (L.) 1758.
Numcnius arcuatus (L.) 1758.
[Scolopax arquata L. – Scol. madagascariensis GM. – Numenius maior STEPH. – Numenius medius, assimilis, rufescens, longirostris, orientalis BRHM. – Num. lineatus Cuv. – Num. tenuirostris HEUGL. – Num. arquatula HODG. – Num. nasicus TEMM. – Numenius arquatus LATH., BECHST.]
Népies nevei: gojzer, gujzer; hujtó v. ujtó (Drávafok); szélkiáltó; pólicz (Alföld); hojsza (Fertőnél és Velenczei tónál is néha); kúlicz (Hanyság); pólincz (Csallóköz); töcsmadár (Nagy-Káta); tőcsér (Poroszló, Hevesmegye); tőcs-tőcs (Nagy-Kúnság).
Jegyei: varjunagyságú; fejteteje rozsdássárga, sötétbarnán foltozott, a mell oldalain nyilhegyalakú barna foltozás; a szárny alsó fedői fehérek, barnásan csíkozottak; a fejtollazat az alsó káván előbbre nyulik, mint a felsőn; csőre hosszú, erős, ívalakú; a fark fehér, sötétbarnán csíkozott, a középső tollak fehérségén barnás árnyalat; az alsó káva egy harmad részben a tő táján sárgás hússzínű, egyébként a csőr feketésbarna; a lábak szürkés ólomkékek; szem sötétbarna. (Fejének képe I. köt. VIII. tábla.)
Leirása: Nyári tollazatban a szemsáv, áll és torok, a has, czombok fehérek, egyébként az egész tollazat pacsirtaszerű, földszinü és fehéres de csokoládébarnán hosszantfoltos, legsötétebben a hát elején, fejtetőn, a meghosszabbodott válltollakon; a hát alsó fele fehér alapon, ritkásabban feketebarnán hosszantfoltos, úgy a mell is; a nagy evezők sötét csokoládébarnák, száruk fehér s belső felük is világosabb, de inkább a tő felé. mert hegyük sötét. Téli tollazatban egészben világosabb, a rozsdássarga szín inkább szürkés, fehéres és homokszínű lesz; a fark sávozása élesebb a fehérség tisztább; melle, hasa és az alsó test oldalai is fehérek s a foltozás ritkább, úgy itt, mint a hát alsó felén is; a nagy felső szárnyfedőkön sok a fehér, az evezők belső fele fehér és barna csíkos, a hátulsók mindkét felükön; a szárnyalja majdnem tiszta fehér, alig foltos. A tojó valamivel nagyobb a hímnél s hosszabb csőrű. A fiatalok sárgabarnábbak mint az öregek, a legbelsőbb másod rendű evezőik alapszíne világosabb barnássárga, a tollak fekete hosszanti foltja szélesebb; csőrük rövidebb, vékonyabb.
Mértéke: H. 53–62; Sz. 29–31; F. 12–14,2; L. 7–8,3; Cs. 13,5–16,5 cm.
Angolországban, Észak-Németországban, Lengyelországban, s még északabbra (a 70° é. szélig Skandináviában) a tundrákban, a Baikal tóig költ. Hogy Magyarországban költött volna, arra egészen bizonyos adatunk nincsen, mert fészkét és tojásait nálunk még senki sem találta. Kétségtelen azonban, hogy 1887 julius végén a Velenczei tónál naponként láttam két öreget négy fiatalabb kiséretében, melyek mindig déltájban mutatkoztak, de napközben nem voltak láthatók; az is bizonyos, hogy az Alföldön egyesek egész nyáron át jelentkeznek. Lehetséges tehát, hogy egy-két pár csakugyan visszamarad nálunk családalapításra, bár valószínű, hogy ezek a nyári példányok olyanok, melyek az illető évben még nem költenek. Efféle meddő és éretlen magas északi, de nyaratszakán délibb övekben csatangoló szalonkaféle madarak, mint különben többször említettem, más fajok közt is akadnak.
A póling tehát tulajdonképpen nem a mi madarunk, mégis népszerűség, közismertség dolgában, sok-sok más itt költő faj sem versenyezhet vele. Csakúgy mint az erdős vidékeken a sneffet – értve az erdei szalonkát – akár a tálból, akár a szabadból vagy piaczról, s legalább is hiréből, boldog-boldogtalan ismeri: épp úgy a póling is, délibábos, gulyakolompos, széles-széles rónaságunkon, az Alföld láposait és legelőit, tanyáit lakó és járó magyarságunk szemében, s hangja után fülében is, általánosan ismert szárnyas. Jól tudják, hogy a «hosszú görbe orrú», «szépen fütyülő» (mert a többi sneff csak «fütyülő»), «időtjósló», és speczialista létére szavával «szeletjelentő» madaruk,* mikor átvonuláskor – tavaszszal és őszszel – nagy csapatokban ide-oda húzva és telepedve, csengő, tiszta, fuvolázó hangjával élénkíti a puszták nyugalmát, csak úgy ragaszkodik az ő «tengersík» vidékükhöz, mint ők maguk mindenkor. Akár csak a pásztor mélázó furulyázása, épp úgy illik a póling dallamos, hol mélyebben, hol magasabban hangzó pó-li, póli, poli, pó-li; puli, póli; tloü-i, tle-ü-i szólása a rónaság gyér életű, csendes, terjedelmes vidékébe. Gyakran még nem, vagy már nem látjuk a magas levegőégben szárnyaló póling csapatot, de hangjuk messziről felénk cseng, halkan-erősebben, a szerint, a milyen a szellő járása. Tanyai ember, pásztor, gyerek, vadász ritkán mulasztja el, hogy flótázásukra vissza ne feleljen; hivogatja, beszélget velök, mintha csak biztos volna, hogy a csalogatásra oda jönnek feje fölé.
Ezért hívják szélkiáltó-nak az Alföld több helyén.
Márcziusban, mikor az idő kiengedett, kezdenek az elsők mutatkozni; az országos középnap szerint márczius 13–14-én. A java részök azonban csak április elején és e hó közepéig lepi rónáinkat; s különösen a Duna és Tisza közében, a Kunság, Jászság nagy szikes gyeplegelőin, melyek helylyel-közzel kisebb pocsolyákkal váltakoznak, úgy a Duna-Tisza mellékén, nagyobb mocsárvidékeinken, a Fertőnél, Balatonnál stb. s egyéb hasonló területeken számos. Április 20-ika után mennyiségök napról-napra fogyatkozik s májusig úgyszólván mind eltakarodtak északabbra. Augusztusban, még zabaratáskor, hordáskor, ujból kezdődik vonulásuk s tart késő őszig; novemberben már csak itt-ott akad belőlük egy-egy csapat, de néha gyenge teleken át egyesek nálunk is maradnak. Így a hatvanas években a Hanyság körül egész télen mutatkozott egy csapat, mely az országúton varjak módjára szedegette a hulladékokat; 1881/2. év telén is 4–5 darab áttelelt itt. Általában költözködésük nem gyors, hanem lassan terjeszkedő. El-elidőznek nedves, szabad kilátást nyujtó nagy térségeinken, tarlóinkon s főleg őszszel hosszú pihenőket tartanak, egyik helyről a másikra kószálva. Az éjjelt rendesen valami magányos szigeten, porondon töltik, hajnalban azután kihúznak a legelőre. Csapat csapat után érkezik, flótázva, magasan s csak mikor a kiszemelt helyhez ér, ereszkedik le. Roppant vigyázó, bizalmatlan és szemes állat lévén, soha sem száll meg ott, hol baj érhetné, hanem mindig előbb kinézi a környéket s csak ha föltétlenül biztos, gyanutlan, telepedik meg. A hol fölös számban kinálkozik bizonyos kedvencz eledele, oda napokon át rendesen húz, arra van «járása»; de ha megriasztották egy-kétszer vagy ha a préda megfogyott, más helyet választ magának. Bőrét épp úgy, mint a vadlúd, szörnyen félti s azért vadászata nem könnyű; de érdekes, mert a vadász ügyessége küzd a madár óvatosságával, vadságával. Szabadon megtelepedett csapatot megközelíteni alig lehet, megcserkészni is csak ritkán, mert a vigyázékony szárnyas ritka esetben fog puskalövésnyire valami födözetet nyujtó árok, töltés, kazal, akol stb. mellé telepedni, hanem mindig 100–150 lépésnyire tartja magát ilyen, szemében gyanus helyektől. Azért legsikeresebben lesgödörből lőhető, melyeket sziktavak mellé, lehetőleg minden feltünőség nélkül ásatunk s magunk elé csalogatók gyanánt, kitömött vagy lövött és ágacskákkal kipeczkelt pólingokat állítunk. A ki hangjukat jól tudja utánozni, főleg tavaszszal, mikor a párosodás megkezdődött, ennek is hasznát fogja látni. A hajnali húzás úgy reggeli 9–10 óráig tart, addigra ugyanis bizonyos megtartott vonalakon járnak ki a csapatok a kiszemelt legelőhelyeikre; szürkület felé úgy 5 óra tájban ismétlődik a mozgalom, vagyis inkább a hálótanyára húzás.
Hogy Alföldünkön mily roppant mennyiségben vendégeskednek, azt valósággal csak az tudja elképzelni, a ki látta. Egy ízben meghivást kaptam Hevesmegyének Tisza melléki részeiből pólingvadászatra. Örökké víg hangulatban lévő szíves házi gazdám ezt illető levelét így kezdte: «Segítség emberek! a sok gujzer és sneff leveri a kalapomat.» Mikor azután a helyszinére érkeztem, láttam, hogy a tréfát nem is kell valami tágan venni, mert volt ott annyi, hogy sok! s ha nem jártak volna magasan és nem kerülték volna ki az embert, bizony-bizony egy párszor fel kellett volna emelni kalapomat a földről. Egy álló hétig, pirkadástól alkonysetétedésig gyönyörködtem itt nap nap után /\ vagy horogalakban, ferde vonalban, majd rendetlen csapatokban való járásuk-kelésökben, a tojók pulpul szavában, mire a hímek puli-pú-livel feleltek, szép egyenletes repülésökben s mereven eleresztett szárnytartással való leszállásukban, fürge ide-oda szaladgálásukban, élelemkeresésükben, miközben hosszú csőrük valóságos kapaszerepet játszik, bele mélyed a porhanyó ugarba, vagy a legelők ezernyi tücsöklyukaiba. Itt is, ott is remegett a délibáb, hol Tisza-Nána község alá rajzolva csillogó vizet, hol a Daruháti tanyát varázsolva szigetté; a szél pedig áthozta Abád-Szalók harangjának kongását a «legmagyarabb folyam» fölött, hozzá flótáztak a pólingok, sikongott a bibicz és nyávogott a lotyós szavú goda. Asztalsima sikság, végtelen mezők, sziklegelők mindenfelé, csak észak-nyugat táján tornyolt föl a Bükkhegység és a Mátra kéklő «Kékes» orma, itt-ott fehérlő hófoltokkal; – valami nagy szabadságérzet fog el ilyenkor s igazán «börtönéből szabadult sas» lesz az ember lelke. Boldog, a ki élvezheti az ősi állapot e szikráját!
A pólingot Norvégiában julius elején találtam fészke tájánál, nyires erdővel határos, zsombékos, lápos, tőzeges mocsárterületen. Jajgatva, folyton körben repkedett fejem fölött az anyamadár s aggodalmát vivivivivivi-kvivivi hangon fejezte ki; de még ekkor is megtartá vadságát s nem közeledett lövésnyire.
A pólingok gazdaságilag nemcsak nem közömbös, de valóban igen számottevő, hasznot hajtó szárnyasaink közé tartoznak. Az évnek legalább is hat hónapján, sőt tovább, Alföldünk nagy és sok legelőit ezernyi ezerre rugó mennyiségben lepik s rengeteg kártékony férget, álczát, rovart, csigát pusztítanak el, különösen pedig tücsköt és szöcskét is. Néhánynak gyomrában fényes futóbogarakat és apró békacsontokat találtam. A mezei tücsök (Gryllus campestris) azonban úgy látszik, mégis legkedvesebb csemegéjök s a hol sok van belőle, oda szeret járni a falka. 1896 április közepén annyi volt ez a tücsök Hevesmegyében, hogy a Tiszamenti töltésen minden lépésre 3–4 darabot agyontiportam. Volt is ott póling, czankó elég! A lövöttek begye, gyomra majdnem kivétel nélkül tücsökkel volt tömve. Vadságuk megvédi őket a sikeres üldözések elől s ez nem is baj; mert csak szaporodjanak s látogassák még nagyobb falkákban legelőinket, mezőinket, hogy a gyökér és levél pusztításaikkal kártékony alsóbb rendű állatokat minél kiadóbban tizedelhessék.
A gazda füle tehát még szebbnek találja a «szépen fütyülő gojzermadár» flótázását, mint akárki másé. Neki nemcsak szelet, hanem pénzt is jelent.
