AZ ERDEI SZALONKA. Scolopax rusticula L. 1758.*
AZ ERDEI SZALONKA.
Scolopax rusticula L. 1758.*
Scolopax rusticula L. 1758.*
Nem rusticola, mint közkeletüen írják, mert faji neve rusticulus-ból származik.
[Rusticola europaea LESS. – Rusticola vulgaris VIEILL. – Scol. major LEACH. – Rusticola sylvestris MACG.]
Népies nevei: erdei sneff vagy snyeff.
Jegyei: valamivel nagyobb, főleg zömökebb, mint a fogoly; alul szürkés sárgásfehér alapszinen végig szürkésbarnásan harántcsíkozott; felül rozsdaszínű, fekete, világos hamuszürke, barnás, rozsdasárga foltozás, csikozás tarkítja úgy, hogy bizonyos távolból szakasztottan hasonlít egy folt különböző színü és nagyságú száraz levélkéhez; homloka szürke; fejteteje és tarkója barnásfekete, három sárgásfehér keskeny harántsávval; torka szennyes fehér; farktollai feketebarnák, szélük rozsdásszinű fürészfogalakú rajzolatokkal, hegyük alul ezüstfehér, felül barnáshamuszürke; a csőr barnásszürke, a tő felé sárgás hússzínű, végén sötétbarna; a lábak barnás vagy szarúszínűek, néha kékesszürkék; nagy szeme sötétbarna.
Mértéke: H. 32,8–36,5. Sz. 19–20,8. F. 7,5–8,8. L. 3,6–4,1. Cs. 7–7,9 cm.
Fölöslegesnek tartottam erdei szalonkánk részletes leirását adni, hiszen annyira ismeretes és más fajjal össze nem téveszthető madár, hogy nemi- és faji jegyei alapján még az esetleg kétségeskedő laikus is meghatározhatja. Különben is teljesen pontos leírását nehéz nyujtani, mert úgy színárnyalatra, mint nagyságra is, meglehetős változékony. Már a mértékekből láthatjuk termetének ingadozásait s hangsúlyozom, hogy ezt nem a korkülönbség teszi, mert habár a fiatalabbak természetesen valamivel gyengébbek, mégis a kifejlődött, öreg példányok nagysága is meglehetősen ingadozó. A tojó ugyan rendszerint kissé nagyobb a hímnél, szinezete nyomán azonban attól meg nem különböztethető. A fiatalok is hasonlítanak az öregekhez s leginkább az első evező külső szélének szinezetében térnek el azoktól. Az öregeknél t. i. itt egyszínű, összefüggő sárgás vagy rozsdásfehér uralkodik, ellenben a fiataloknál inkább fürészfogalakú rozsdásszínű rajzolat. Ezek az eltérések, mikhez még a lábak szine, keskenyebb vagy szélesebb homlok is fogható, a vadászok szemében is réges-régen feltüntek s ha nem is elkeseredett, de folytonos vitáknak; nézeteltéréseknek szolgáltak tárgyaiul. Sokan ugyanis váltig meg voltak és vannak győződve, hogy két – sőt némelyek szerint három – faja van az erdei szalonkának; mások meg – elismerve ugyan madarunk változékonyságát – csupán egy faj mellett kardoskodnak. A modern ornithologia ezt a zavart körülbelül úgy tisztázta, hogy megáll az egy fajnál, de ennek körében fajtákat különböztet meg, csakúgy, mint számos más változékony madárfajnál.
Ha tehát a vadászok közt minden szalonkaévadban megujuló vitáknak tanui vagyunk, bátran igazat adhatunk azoknak, kik a «bagolyfejű, nagy, későbben érkező barnáslábú» példányokat nem azonosítják «a kis, sebesröptű, korár érkező, kékeslábú» példányokkal. Mert tényleg igazuk van. Csak abban hibáznak, hogy ezt a kétféleséget, két féle fajnak tartják. Éppen, mert e két szélsőség közt számos átmeneti alak van, melyek sem előbbihez, sem utóbbihoz nem vehetők, azért nem beszélhetünk külön fajokról, hanem különböző fajtákról. A németeknél már az öreg BREHM apó 1831-ben figyelmeztetett a kisebb, keskenyebb homlokú erdei szalonkára, sőt a két szélsőség között álló alakra is; előbbit – a legkisebbet – Scolopax sylvestris, utóbbit – a közbülsőt – Scolopax pinetorum néven írva le. A bagolyfajú erdei szalonka délibb vidékeken, emez a fajta, melyet azzal szemben kis erdei szalonkának (Scolopax rusticula sylvestris BRHM. 1831) nevezhetünk, inkább az északibb, ridegebb tájakon otthonos.
Erdei szalonkánk földrajzi elterjedése főleg Európa és Ázsia északibb és mérsékelt égövére szorítkozik. Skandináviában körülbelül a 67° é. szél.-ig, Oroszország nyugoti részeiben a 65° é. sz.-ig, keleti részeiben és Szibériában azonban csak a 60° é. sz.-ig találták fészkelve. Északon nem megy annyira a magas hegységekbe, mint mérsékeltebb éghajlatú tájakon. Délibb Európában, pl. Bulgáriában, Montenegróban, sőt a Kanári szigeteken, Azorokon, Madeirán szintén megfigyeltek fészkelő párokat, úgy a Kaukazusban, sőt a Himalaya hegységben is, hol 10,000 lábnyi magasságban volt tanyájuk. Általában mondhatjuk, hogy nagy meleget nem szeret s azért délen a magasabb pontokat lakja, melyek hőmérsékleti viszonyai északon alacsonyabb fekvésű területeken találhatók fel. Nyugattól keletnek menve szalonkánkat egész Európán és Ázsián át, főleg a 45–60° é. sz. közt találjuk Kelet-Szibériában, sőt Japán magas hegyei közt is.
Még nem sok idő előtt legtöbben azt hitték, hogy az erdei szalonka csak nagy ritkán, kivételesen fészkel Magyarország területén s ekkor is csupán a Kárpátok magasabb pontjain. Ujabb kutatások bebizonyították, hogy ez helytelen felfogás volt, mert hosszúcsőrű madarunkat rendesen s az egész országban alacsonyabb hegységekben, valamint láperdőkben is – noha itt ritkábban – költő madárfajainkhoz számíthatjuk. Legnagyobb részök igaz ugyan, a hegységek nagy, összefüggő erdeibe s legkivált a Kárpátokba telepszik családalapításra, de egy részök a síkságon elterülő nagyobb erdőségekben, pagonyokban marad, nemcsak az északi, hanem a délibb megyékben is. Számos idevágó észleletet a «Vadászlap» évfolyamaiban találhatunk. A nálunk mutatkozó szalonkák azonban tulnyomólag átvonulók s csak a költözködés szakában időznek itt huzamosabban.
Alig hogy a föld fagya kiengedt, a fehér hólepel nagyobbrészt eltakarodott, s a pacsirtamadár égnek emelkedve dicsőiti a mindenség urát, a barázdabillegető pedig újra itt terem s kényesen lépkedve, farkát billegetve mutogatja feketefehér fejecskéjét, a húros rigó esti dala pedig lehangzik a fasudárról, a sűrűségekben meg felszaporodik a vörösbegy és a hóvirág is félénken kidugja fehér csengetyüjét: akkor a mi kedves hosszúcsőrű madarunk is megjelenik. Kora tavaszfakadással korábban, a zord idő makacskodásával későbben. Sok évi és az ország számos pontjáról való észlelet nyomán az első érkezés országos középnapja márczius 20. A főtömeg azonban csak márczius vége felé, április első napjaiban mutatkozik. Az utóbbi hónap közepéig még egyesek mindig akadnak, javarészök azonban «a nem idevalók» kereket oldottak, mert a családi kötelességek teljesítése otthonukhoz siettette. Párosodásuk, dürgésük a vonulás idejével összeesik, s különösen márczius utolsó harmadában legjavában folyik. Ha ez időben alkonyat tájt széles erdei utakra, nyiladékokra, tisztásokra állunk – feltéve, hogy a terület szalonkáknak megfelelő – az esti csillag kigyuladtával, abban az időben, mikor a bőregerek (Vesperugo noctula) már elkezdtek röpködni s a tavaszi madárdal szunnyasztójának utolsó hangjai már csak itt-ott hallhatók, a bagoly pedig huhogni kezd s az ég szürke éjjeli fátylába készül burkolódzni: egyszercsak éles, idegeinket átjáró pisszentés, majd utána sajátságos dorombolás, korrogás hallatszik; az alkonyat félhomályában pedig a fasudarak fölött egymást üző szárnyas árnyak suhannak el, játszadozva, enyelegve, közbe sajátságos csicsergést hallatva. Az ég világos hátteréből jól kidomborodnak légi utjokban s ha figyelmesen nézzük, még hosszú csőrüket is kivehetjük a szerelmeskedő szalonkáknak. Néha 3–4, sőt ritkaságként még több egymást kergető, a tojóért versengő hímet is megfigyelhetünk így. A vetélytársak hosszú csőrükkel, mint valami vivótőrrel, meg is piszkálják egymást, de puha, hajlékony lévén az, nem történhetik komolyabb bajuk. Minden este láthatjuk ezt a szerelmeskedést, mert az esti harangszóra a nappal rideg, remete életet élő s a vágások sűrűjében rejtőzködő hosszúcsőrűek mozgékonyabbá lesznek, erdei tisztásokra, rétekre, erdőszélekre «húznak» élelmüket keresve, s tavaszszal szerelmeskedésüket, udvarlásukat is ebben az időpontban folytatva. Húzásuk a besötétedésig tart, igazában alig negyedóráig, hajnalban még rövidebb ideig. Borultas, esőre hajló, langyos időben rendszerint alacsonyan, lassan, bagolyszerűen, szorgalmasan szólva, korrogva repkednek; hüvös időben magasan, szeles időben nyílsebesen s alig szólva, legföljebb pisszentve. Őszszel szintúgy «húz» a szalonka, mint tavaszszal, csakhogy hangtalanul s nem dürögve, nem párját keresve.* Egyáltalán este és hajnalban első sorban nem azért húznak, hogy párosodjanak, hanem mivel napi életöket ebben az időben kezdik élni s táplálékukat keresni; tavaszszal tehát a párosodás, udvarlás szintén bele esik az ő félhomályban ébredő tevékenységökbe.
Szép, enyhe őszi időben néha egymást hajszoló 2–3 szalonkát is láthatunk «huzáson». Bennök is, mint pl, a fajdban s más madarakban, némi párosodásra való gyenge hajlandóság felébred.
Április közepén, főleg azonban második felében – a magas hegységben sokszor május közepén sőt később – már a hogy az idő engedi, a tojó megrakja száraz levélkékből és szálacskákból készült silány fészkét valami bokor, gazos tövében a földön s négy, legtöbbnyire sárgás májszínű alapon, halványibolyaszürke, szürkés rozsdás és sárgásbarna foltokkal borított tojást tojik.
Tojásmérték: H. 41–42; Sz. 31–32 mm.
Néha azonban csak három, máskor meg öt tojásos fészekaljak is kerülnek. Fészkelésre legszivesebben fenyvesekkel kevert lomberdőt, szálas, de sűrű aljfákkal, bokrokkal bővelkedő részeket választ. A hím nem sokat törődik fészkével, a tojó azonban odaadóan ragaszkodik ahhoz. 18–20 napig kotlik s nem hagyja el tűzhelyét, még akkor sem, ha tojásait érintették vagy egyet-kettőt el is raboltak. A kikelt fiókák tarka, pelyhes jószágok s hosszú csőrükkel, okos, fénylő szemeikkel kedves benyomást tesznek a szemlélőre. Ügyesen, szaporán futkosva követik szülőiket – most már a hím is magába száll s jobban haza szokik – keresgélve a sűrű bokrok aljában, el-el lesve az öregektől, mikép kell a nedves száraz leveleket felforgatni, a puha földben turkálni s a gilisztákat kitapogatni. Csakhamar reájönnek hosszú csőrük értékére és becsére. 3–4 hét mulva repülősek, szabadok. Egyideig ugyan még szüleikkel maradnak s magas hegyek közt alkalmunk lehet esténkint a völgyeken át, lövéssel elérhetlen magasságban, fiókáikkal áthuzó szalonkákat látni. Hogy madarunk még repülni nem tudó magzatait valamely veszélyes helyről elszállította, többször megfigyelték. Teszi ezt pedig úgy, hogy vagy lábaival viszi azokat, vagy csőrével és nyakával melléhez szorítva; mindkétféleképpen látták. Újabb megfigyelések szerint szalonkánk néha kétszer költ évenként, nem csupán csak akkor, ha az első költés tönkre ment, hanem általában, csak az idő fussa.
Míg tavaszszal főleg a déli lejtőkön, nedveses sűrű pagonyokban, vágásokban, fenyvesekkel, nyirfákkal s más lombos cserjékkel, szálfákkal váltakozó erdőkben szeret a szalonka tartózkodni, különösen ha a talaj nem igen gazos, füves, hanem fonnyadt korhadó levelekkel bővelkedő, addig őszszel nem annyira válogatós, hanem sokféle helyen, kukoriczákban, szőlőkben is megpihen s nagyobb kerteket, kisebb erdőrészeket, bokorrészleteket, gyalogbodzásokat is felkeres. Igen szereti a legeltetett, marhajárta ritkás mogyoró, galagonya, kökény, nyir és boróka bokrokkal, egyes fákkal kevert, árkokkal, földszakadékokkal, völgyekkel, tisztásokkal tarkított területekkel határos sűrűbb fiatalosokat. Napközben nem látni madarunkat, meglapulva rejtőzködik a legnagyobb sűrűkben s csak véletlenül vagy kutyával vadászva verhetjük föl. Felkelése lármás, majdnem oly zörgős plap, plap, plap hangú szárnycsattogással történik, mint a fáczán felberrenése. Néha a felkapó madár holmi tak-takszerű makogó hangot is ad, leginkább ha öreg hím. Ügyesen csavarog az ágak közt s rendesen alig hogy látjuk vagy halljuk felrobajlani, már el is vágódott valami fasudár, bokor mögé, födözve magát. Tisztásokon, utakon nyilgyorsan surran keresztül, s áltálában vagy lassan, vagy igen sebesen repül, de mindig ügyesen és gondos elővigyázattal. Ezért a szalonkát vagy igen könnyű vagy igen nehéz lőni. A gyakorlat inkább az utóbbi mellett szól.
Mintha csak érezné, hogy alakoskodó, a száraz levelekhez annyira illő tollazatán kívül ellenségeivel szemben nincs más fegyvere; kétszeres elővigyázattal, körültekintéssel és éberséggel fortélyoskodik tehát, hogy felriasztva mihamarább elvonja magát üldözőjének szemei elől. Nem szokott messze szállni, csak ha többször puskáztak reá, vagy sokszor egymásután felverték repül nagyobb távolságokra s vadul meg. De az bizonyos, hogy a vadász előtt mindig akkor kel, a mikor és a hol az legkevésbbé várja. Szeles hűvös időben lábol a kutya előtt, mert futni jól tud s ilyenkor messze kel, gyakran csak halljuk az ágak közt jellemző robogását, a nélkül, hogy látnók.
Őszi vonulása szeptember végén, október elején kezdődik s legtömegesebb október második felében. Novemberben is – főleg a délibb megyékben – sok az átvonuló szalonka. Egyesek – többnyire sebzettek, de egészségesek is – deczemberben, sőt egész télen át akadnak. Szlavoniában, Horvátországban, Fiuménál rendes áttelelőkkel találkozhatunk. Elvonulásakor inkább egyenként utazik, csak tavaszszal bukkanunk kisebb, 3–4 darabból álló utazó társaságokra. Ez időszakban főleg a déli és délnyugati szelekkel utazik s általában Európában DNy -> ÉK-nek fekszik vonulási iránya, míg őszszel fordítva. Legnagyobb részök az Ádriai és Földközi-tenger szigetein, Spanyolországban, Dél-Francziaországban, Olaszország déli részében, Albániában, Epirusban, Görögországban, a Kanári- és Azori-szigeteken telel, szintúgy Kis-Ázsiában, Anatoliában, kisebb számban Egyptomban, jóval számosabban Algirban, Fezben, Marokkóban. Ázsiában, hol tartózkodási köre is délebbre terjed, mint Európában, téli szállásra egész a 22° é. szél.-ig lelátogat. Végül említenem kell, hogy nagy mennyiségű telelő szalonka érkezik évenként Angliába is, még pedig, mint megfigyelték, Norvégia felől. MR. CHUBLEY tapasztalata szerint a «bagolyfejű» fajta nem utazik a «kis fajtával» s Angliába délkeleti széllel előbbiek, északival ellenben az utóbbiak érkeznek. Nálunk legtömegesebben Brassó vidékén, Fogarason s általában az erdélyi délibb megyékben, úgy mint Szlavoniában, Somogymegyében mutatkoznak az átutazó és megszálló hosszúcsőrűek, hol még az utóbbi években is százankint kerültek puskavégre.
Az erdei szalonka legkedvesebb eledele a földi giliszta; a hol ez bőségben van, ott ő sem igen hiányzik, márhogy legalább is tavaszszal és őszszel. Dr. KAUFMANN vizsgálatai szerint különösen a tavaszi vonulás első felében lövöttek begyében más mint földi giliszta nem is volt. Későbben a giliszták mellett százlábúakat (Geophilus), majd a szárazabb időjárásban, áprilisban, csiga férget (Julus), úgyszintén rovarmaradványokat, Staphylinus féléket, főleg Staph. caesareust és edentulust, nemkülönben Phylonthus nemhez tartozókat* talált. Élelmét a puha földben, tehénlepényekben érzékeny csőrével kitapogatja, azért kedvencz helyein számos ilyen rostává lyukasztott terület-foltot találhatunk.
Vadászlap 1893. 117. lap.
Kárt a szalonka nem tesz, csupán csak hasznot. Ízletes, csemegeszámba menő húsa s érdekes életmódja miatt a szárnyasokra való vadászat legszebb ágazata közé tartozik a szalonkázás, azaz vizslával való utánajárás, szintúgy a vadászat legköltőibb neme a szalonkales és a sebes lövés kiváló próbája a hajtás. Mindezeket e munka korlátai közt nem tárgyalhatom; annyi azonban bizonyos, hogy nemes madár a mi «sneffünk», akár vadászati, akár más szempontból tekintsük is.
