A TÚZOK. Otis tarda L. 1758.
A TÚZOK.
Otis tarda L. 1758.
Otis tarda L. 1758.
[Otis major BRHM. – Otis barbatus DUB.].
Népies nevei: vad póka (Szt. Ágota, Fehérm.); túzi (Komárommegye).
Jegyei: erősebb, vastagabb nyakú, nagyobb fejű és hosszabb lábú, mint egy kanpulyka; feje és részben nyaka is világosszürke; alsó teste fehér; a felsőrészek világos rozsdabarnák és rozsdássárgák, fekete harántsávokkal hullámosan tarkítva; a lábak szürkék; a csőr töve szürkés, vége szarufekete; szemhéj fehér; a szem sötétbarna. A kakasnak az alsó káva tövéből hatalmas bajúsza nő. (L. I. köt. IV. tábla, és 12. kép.)
Leirása. Öreg kakas: a fejtető sötét hamuszürke, középen rozsdabarnás sávval, a bajúsz világos hamuszürke; a nyakoldalakon csupasz, sötétszürkés, kékes folt; egyébként a fej és nyak világos hamuszürke, csak a torok alsó részén huzódik a begy felé rozsdás narancssárga rajzolat; hátul a nyak rozsdaszínbe hajlik, mely a hát felé élénkebb s a begyre is szürkés tollakkal keverve örvszerűen előre nyulik; a hát és kis szárnyfedők világosabb és sötétebb rozsdasárgák vagy rozsdabarnák, fekete harántcsikozással; a mell, has, szárnyalja fehér, szintúgy a czombok és a farkalja; a középső szárnyfedők világosszürkék s a nagyok fehérek, úgy a szárny hajlása is elől fehér; a nagy evezők töve fehéresbarna, egyébként sötétbarnák, hegyük feketebarna, száruk fehér; a fark középső két tolla olyan mint a hat, a többi rozsdasárga, fehér szegéssel, legvilágosabbak a szélsők. A fiatalabb kakas termetre kisebb s bajúsza rövidebb. A tyúk szintén kisebb a kakasnál s bajúsztalan.
Mértéke: H. 
100–108. 
80–85. Sz. 63–69. F.24–28. L.12–17. Cs. 3,4–4,5 cm.
100–108. 80–85. Sz. 63–69. F.24–28. L.12–17. Cs. 3,4–4,5 cm.
«Hol vásznat fehérít a játszi délibáb,
Szilaj csikó iram s fehér gulya legel,
A hol szemes túzok sétálgat a mezőn,
A mely nyulárnyékot s ördögbordát terem,»
Szilaj csikó iram s fehér gulya legel,
A hol szemes túzok sétálgat a mezőn,
A mely nyulárnyékot s ördögbordát terem,»
így kezdi TOMPánk az «Ördögszekérről» szóló gyönyörű regéjét, egyikét azon költeményeinek, mely Alföldünket s jellemző növény- és állatéletét oly találóan festi. A természethistória csak kibővítheti a költő szavait, de lényegileg nem változtathat rajtuk. Mert a túzok csakugyan elválaszthatatlan madara a pusztáknak, különösen a magyar pusztáknak, s természetének legfőbb kirivó vonása a rendkívüli szemesség, éberség. Embertelen, messze kilátást nyujtó, termékeny nagy rónákon van az ő hazája, hová a czivilizáczió csak vendégeskedni jár, a hol fák, erdők, dombok a látás szabadságát nem korlátozzák s legföljebb valami magányos kutgémen vagy a szemhatáron pipakupakszerűen ágaskodó templomtornyon, s ha sokat mondunk, egy-egy tanyán, kazalon akad meg a tekintet. Alföldi vidékeinken mindenütt ismert, népszerű és közönséges ez a szárazföldi szárnyasaink leghatalmasabbja, s nagy falkákban népesíti térségeinket, nem egyszer tévesztve meg a szemlélőt, ki a legelésző nagy madarakat messziről gyakran jószágnak, nyájnak tartja. Hazánkon kívül Európában nyugaton csak Olaszország némely vidékein gyakoribb, észak felé Szászországban és Lengyelországban, egyeseket azonban, mint ritkaságokat, Angolországban s Dániában, Svéczia délibb tartományaiban is észleltek. Kelet felé közönséges Oroszország mérsékelt égöveinek melegebb részeiben, s délen Rumániában. Közép-Ázsiában, Mongol- és Tatárföldön, Perzsiában számos; Afrikában Marokkóban találták. Mindenütt a vetésekkel és puszta földdel váltakozó lapályhoz ragaszkodik s csak ott üti fel tanyáját, hol nem közelíthet hozzá senki és semmi sem a nélkül, hogy jókor, idejében észre ne venné. A költés időszakán kívül mindenütt kisebb-nagyobb, sőt száznál többet tevő falkákban él. Különösen szereti a repczeföldeket, hol kedves élelmét megtalálja, vagy a tavaszi s máskor az őszi vetéseket. Ilyen helyeken a terjedelmes táblák legbiztosabb pontjára telepesznek s igazán szép látványban lehet részünk, ha az alkalom ilyen legelésző nagy csapattal összehoz s messzelátóval vizsgálhatjuk a hatalmas állatokat: «a magyar struczokat» . Legnagyobb részök lomha nyugodtsággal keresgél a szemes élet után, egy néhány a földön nyugszik, mások tollaikat tisztogatják, szárnyaikat emelgetik, de egyesek mindig szemfülelve kémlelik a környéket, mint valami táborozó katonaság őrszemei. Bizalmatlanságuk akkora, hogy 300–400 lépésnyiről minden feltünő, idegen tárgy, mozdulat vagy lény rögtön teljes készenlétbe hivja a falkát, mindannyi mereven feltartott nyakkal áll, néz s a mint az őrszem kibontja szárnyait, egy-két iramodó lépéssel a többiek is utána erednek, lassan, csendes, de nagy szárnycsapásokkal, mindig följebb emelkednek s valami messzebb fekvő vetéstáblára szállanak. Rendesen megtartanak bizonyos vonalakat, vagyis, ha második leszálló helyükről is felzavarjuk – mely azonban van annyira, hogy a kereket oldott túzoksereg szemmel alig követhető – vissza szállanak előbbi helyök tájékára. Vadászatuknál azért is oly fontos «járásuk» ismerete, mert a puskások ezt a vonalat szokják elállni, és tudva, hogy a túzok felhajtatva rendesen előre repül, így csapják be őket. Persze nem mindig sikerrel, mert emlékszem egy esetre, mikor több száz lépésnyire a túzokfalkától észrevétlen ugráltunk le a kocsikról, ölesnél mélyebb árokba s itt felállhattunk a nélkül, hogy a túzokok láttak volna, mégis a velünk szembe jövő hajtók nem terelhették őket felénk, mivel lárma, kiabálás daczára visszafordultak s nem is magasan a hajtók fejei fölött húztak el.
Ha ismert tartózkodási helyein valami friss földhányás, gabnakereszt, bokorba rakott kukoriczaszárcsomó, vagy más ujság mutatkozik, folyton gyanuperrel nézik azt s napokig nem közelítenek feléje, míg csak meg nem szokták és ártatlan, veszélytelen voltáról meg nem győződtek. Ott tehát, a hol rendesen tartózkodnak a túzokok, járásuk útjában kukoriczaszárból ilyen rakásokat jó eleve készíttessünk, alájuk lesgödröket ásatva s ha megszokták azokat s gyanutlanul nézik, sikeres vadászatot, hajtást rendezhetünk reájuk. Mosonmegyében kétszer vettem részt ilyenformán előre megcsinált, kukoriczaszárral födött lesgödrös hajtóvadászaton s mind a kétszer majdnem minden puskás lövéshez jutott, nekem pedig kiválóan kedvezett a szerencse, mert első nap úgy mint másnap is, két-két darabot dupláztam ki a csapatból s hamar töltve, még egy harmadikat is megsebezhettem.
A túzok állandóan nálunk marad s ezt a közmondás is kifejezi «Elmegy a fecske, marad a túzok», legföljebb tél idején kószál kisebb-nagyobb távolságokra, a szerint, a mint a hólepel egyik helyen magasabban vagy alacsonyabban borul az anyaföldre. Ilyenkor hótalan helyeken sokszor nagy számban összeverődik s ha az időjárás huzamosabban zord, kemény, eredeti vadságából is enged valamit; az éhség, silány sor közelebb viszi az emberi lakóhelyekhez, pajtákhoz, kazalokhoz. 1896-ban egész Magyarországot s különösen a nyugati megyéket is roppant hótömegek födték; a túzokok a kis magyar Alföld medenczéjében Moson-Sopron megyében, nagy inségbe jutottak s alig találtak helyet, hol eleség után kaparhattak volna. A szarvasok segítettek ekkor rajtuk. A Hanyságban és az Égererdőben tenyésző nagy fővadállomány, Kapuvár vidékén ugyanis a mezőket össze-vissza járta, a havat feltúrta s így a túzokoknak baján lendített. Össze is szorultak itt ezernyi számban s közel távol vidék túzokja mind e föltúrt helyekhez huzódott. Itt történt az a páratlan, egy hétig tartó túzokvadászat, mely negyvenkét darab elejtésével záródott. Hallatlan siker ez, különösen ha számba veszszük – a mit hangsúlyozok –, hogy ezek korántsem voltak elpilledt, nyomorgó állatok s csakis aránylag kis területre utalt, rendkívül nagy mennyiségüknek tudható be ez a fényes eredmény, nemkülönben annak a körülménynek is, hogy a vadászok a Rába mély partjában jól elrejtőzve állhattak föl.
Ismeretes, hogy a tél sanyarúságát a túzok nemcsak a sok hóban, fagyban érzi, hanem ólmos eső jártával is, mikor gyakran szárnyaik összefagynak s egész falkák egyszerűen – akárcsak a juhnyáj – valami fészerbe vagy akolba terelhetők. Nyáron meg az is előfordult már, hogy a mennykő bele csapott a csapatba s többeket agyonsujtott. Az elemek tehát határozottan oly ellenséges lábon állnak vele, mint alig más madarunkkal.
Tavaszszal a falkák megoszlanak, szétszakadoznak s a kakasokban felébred a szerelmi szenvedély. Felfujják magukat, szárnyaikat alácsüggesztik, farkukat legyezőformán szétterpesztik és méltóságteljesen, délczegen feszelegnek a tyúkok előtt, akár a pulykakakasok. Így kezdik az udvarlást. Vetélytársaikkal összetűzve, elkeseredett viaskodásokkal folytatják. Mire a vetés kisarjad s annyira lábon áll, hogy nemcsak a varju, hanem a túzok is elbujhat benne, a párosodás izgalmas napjai végüket érik. Ha kedvez a szerencse, egy-egy kakas két tyúkot is boldogít szerelmével, ha nem, megelégszik egyetlen választottjával. Május közepén a családi örömök elé néző tyúk a veteményben, különös előszeretettel zabföldeken, sekély mélyedést kapar, pár szál száraz alommal kibéleli azt, s két, ritkán három, mindkét végén egyforma vastag, középen legduzzadtabb alakú tojást tojik, melyek halványszürkés olajzöld alapszinén, szürke és olajbarna elmosódott felhős rajzok, foltok láthatók. (XXXIX. tábla.)
Tojásmérték: H. 73–77; Sz. 56–58 mm.
Az anyamadár majd egy hónapig üli a fészket s a míg a vetés föléje nem nő, fejét abból kissé kitartva vigyáz a netalán arra tévedő ellenségekre. Ember közeledtére lelapul s csendes meghuzódásban gondolja bőrét, fészekalját legjobban megmenthetni. A kikelt fiókák eleinte gyengék, de pár napos korukban már vigan követik anyjukat, vele bujják a nagy táblák bokros gabonaszárait s az ötödik hétben nevelődnek anynyira, hogy a repülést is próbálgatni kezdhetik. A kakas csak mikor a nevelés nehezebb gondja befejeződött, kezd otthoniasabb lenni s vigyázni, őrködni családja fölött.
Őszre több szomszédos fészekalj összeverődik, hozzájuk szegődnek a nyáron át pár nélkül maradt vagy nem szaporító, csapatkákban kajtárkodó példányok s kezdődik az igazi falkás élet a jövő tavaszig.
Túzokmadarunk tápláléka kor szerint változik. Míg a ki nem fejlődöttek tisztán rovarokat, álczákat, pajorokat esznek, addig a nagykorúak főleg szemes életet, növények friss, gyenge hajtásait, különböző magvakat szedegetnek, mellesleg azonban rovarokat is, sőt egy-egy ügyetlen egérkét, pacsirta fiókát is elcsipnek. Felbonczoltak begyében és gyomrában leginkább a vörös disznókenyér, Pimpinella, földi folyófű s más gaz számba menő növények hajtásait, levélkéit, azonkívül nagyobb rovarokat, különösen ormányos bogarakat, vadrepczemagot, répa- és repczemagot, mindenféle gabnaszemet találtam. Gazdasági értéke tehát nem itélhető meg egyoldalúan, hanem csakis úgy, ha életkort, nemkülönben az évszakot is latba veszszük. A költés alatt, mikor a falkák megoszlottak, a vetésekben okozott kevés kárukat a dudvák pusztításával ellensúlyozzák; a fiatalok pedig nevelődésük közben számos káros rovar, féreg elemésztésével – mert nagy gyomrúak is – határozottan hasznosak; őszszel azonban, miután falkákba állottak, s bizonyos helyeken – főleg ha nagy számban – összecsoportosultak, egyes területeken meglehetős károkat is okozhatnak a friss vetésekben; szintúgy tavaszszal is. De nem érdektelen az alföldi gazdák állítása, mely szerint előszeretettel járnak azokra a vetésrészekre, a hol a drótféreg garázdálkodik. Csőrével megkapálja a palántát s elfogdossa e veszedelmes ellenség álczáit. Ott a hol ezek a gabnát meglepték, rendesen tartózkodik s még a repczét sem méltatja figyelemre; a mi azután nyomósan bizonyít helyi és időleges haszna mellett.
Az öreg túzok husa kemény, csak sok páczolás vagy kifagyasztás után válik élvezhetővé; a fiatalok pecsenyéje azonban ízletes s némileg fáczánsültre emlékeztet. Ezért tehát s kiadós voltáért is, a közszólás «jobb egy veréb ma, mint holnap egy túzok», mégis csak jól adja a hasonlatot, mert ha nem volna kivánatos, úgy még ha kisebb lenne, sem kellene.
