A VÍZITYÚK. Gallinula chloropus (L.) 1758.
A VÍZITYÚK.
Gallinula chloropus (L.) 1758.
Gallinula chloropus (L.) 1758.
[Fulica chloropus L. – F. fusca GM. – Rallus chloropus SAV. – Crex chloropus LICHT. – Stagnicola chloropus BRHM.]
Jegyei: alig nagyobb a fogolynál, de hosszabb, nagyobblábú; főszine alul palafeketés, felül sötétolajbarna; a szárny hajlása táján, elől egy kis tüskeszerü dudorodás érzik; a farkalja fehér, csak közepe fekete; csőrvége zöldessárga, töve és hókája piros (fiataloknál az egész szürkészöld); lábai zöldek, a térd fölött (közvetetlen a tollazat kezdete előtt) sárgáspirosak; szeme karminpiros (öregek) vagy szürkésbarna (fiatalok). (L. I. köt. IV. tábla.)
Leirása. Öregek: a hát, váll, szárnyfedők, farcsik, fark sötét zöldesolajbarna; egyébként feketés palaszínű, a has táján fehéres; a szárnyhajlás fehér; a lágyék táján egyes fehér hosszfoltok; evezők feketebarnák, az elsőnek külső széle keskeny, fehér szegéssel. A tojó szinezete nem oly élénk, mint a hímé. A fiatalok felül olajbarnák; a nyakoldalak szürkésen árnyaltak; áll, torok fehér; alsó test sötétszürke, fehéresen hullámozva; has és a czombok belső fele fehér.
Mértéke: H. 31–32; Sz. 16–17,5; F. 6,6–8; L. 3,9–4,7; Cs. (hókástul) 3,8–4,1 cm.
Igen nagy földrajzi elterjedése van. Európában a 63° é. sz.-ig (Skandináviában) találták, úgy Ázsiában is, kivéve a hideg északi tájakat. Nálunk közönséges s a kisebb nádas, kákás, csuhis, hinaras, tavirózsákkal díszlő tavakat, ereket, nagyobb tavak széleit, a víz alatt álló füzeseket, ligeteket kedveli, főleg ha kisebb tisztások buja sűrűségekkel váltakoznak. Költözködéskor márczius második felében és ápril elején érkezik legtömegesebben. A Drávafokról van egy februáriusi, a Csallóközből (1899) egy januáriusi adatunk is. Az országos középnap szerint első megjelenése: április 6. Szeptember végén és október első felében távozik telelő helyeire, Afrikába. Lénye szerint tökéletesebb, nagyobb kiadású vízicsibe. Valamint azok, kitünően ért a bujkáláshoz, nádszálakon való kuszáshoz, de kitartóbb, ügyesebb uszó amazoknál s épp úgy igen jó bukó. Nemcsak néha-néha próbálkozik uszkálni, hanem rendesen így keresi élelmét; a mihez azután nem juthat másként, azt bukva vagy a vízi növények közt futva, a nádon kapaszkodva, keríti meg. Rejtett életének háborgatója elől vagy a gazba surranva, a nád sűrűbe – szálról-szálra – ugrálva, vagy alá bukva menekszik. Nagy távolságra nem úszik a víz alatt, de mielőtt teljesen felmerülne, előbb éppen csak félfejét dugja ki a hinárból, a tavirózsák levelei alól s csak ha biztos a környék, jön teljesen a felszínre. Kitünő mozgékonyságával – a mocsárban és vizen – éles ellentétben áll repülési tehetsége. Valamint a haris és vízicsibék, ő sem sokat fárasztja szárnyait s nehezen verhető fel. Ha mégis felemelkedik, lábait lógatva, alacsonyan, kis távolságokra száll csupán s meg látszik erőlködésén, lomha reptén, hogy a levegő nem az ő eleme. Ápril végén párosodik s május elején kezd fészkelni. Legnagyobb részök azonban csak május közepén alapítja meg családját. Ez idő tájban legélénkebbek s tartózkodási helyükön szüntelen hallatják kekk, kekk, kekk, kekkek vagy kirkkrek-kek, kikikik, néha dukk, dukk szavukat. Fészkök közelében nem igen türnek meg más madarakat, hanem féltékenyen őrzik annak környékét. A párok egymáshoz s családjukhoz is igen vonzódnak. Közösen rakják meg vékony száraz nádszálakból, nádlevelekből, csuhiból készült fészköket, mely hasonlít a szárcsa fészekhez, de valamivel gondosabb, csinosabb, erősebb, noha kisebb alkotmány. Rendesen nádasok, csuhisok szélén, nem annyira a vastagjában, lápos helyeken, vízbe dült korhadó tuskók körül található az. 7–10 tojást tojik, melyek aránylag nagyok, szabályos tojásalakúak. Alapszinök testszínű, melyen ritkásan egyes nagyobb vörösbarna foltok láthatók (főleg a tompább végen sűrűbben), ugyanilyszínű s finom halvány ibolyaszínű apró pontozás pedig az egész tojást borítja.
Tojásmérték : H. 40,4–46,2 ; Sz. 28,5–32 mm.
Többnyire a tojó üli a fészket, de mikor élelmet keres, rövid időre a hím veszi át szerepét. Három heti kotlás után kikelnek a fekete pelyhes fiókák, melyek azonnal elárulják a szülői örökségként hozott jellemző tulajdonságaikat: a mesteri bujkálást, bukást és uszást. Igen gyakran – főleg a korábban költött párok – az első szaporítás után, még egyszer fészkelnek.
Békalencse, gyengébb vízinövényhajtások és magvak, különféle vízirovarok, legyek, csigák – mindmegannyi csemegéi, ezért nagyjában közömbös madár, melyet azonban kár lelőni, mert bizonyos hasznot, az alsóbbrendű állatok szaporodásának korlátozása tekintetében, nem vitathatunk el tőle.
