A FOGOLY. Perdix perdix (L.) 1758.
A FOGOLY.
Perdix perdix (L.) 1758.
Perdix perdix (L.) 1758.
[Tetrao perdix L. – Perdix cinerea BRISS. (DRESSER. – Perdix vulgaris LEACH. – Starna cinerea BP.]
Népies nevei: fogol; fogolmadár; fogoj; füri csibe (Komáromm.); foglyó (Drávafok).
Jegyei: a farktollak rozsdabarnák, a négy középső rozsdasárgás, szürkésen és sötét barnán finoman csíkozott és aprón foltozott; alsó szárnyfedők fehérek; farkalja rozsdasárgás, barnán fröcsentett; a csőr kékesszürke, a fiatalok lába sárgás, az öregeké hamvaskék. (L. I. köt. V. tábla és 27. kép.
Leirása. Öreg kakas: homlok, szemöldök, a torok és a fej oldalai világos rozsdaszínű; a nyak elől, nyakoldalak és a begy világos hamvasszürke, finom fekete harántsávokkal hullámosan tarkítva; az alsó test közepén patkószerű nagy, rozsdabarna, fehéresen szegett folt; az alsó test oldalai szürkék, vörösbarna hárántfoltokkal; a szárnyfedőkön éles fehér hosszanti foltok. A tyúk valamivel kisebb, a válltollak nem annyira vörösbarnák, mint a kakasnál, középső szárny födői haránt is csikosak, ellenben a kakaséi nem. A fiatalok fejteteje sötétbarnás, nyaka sárgásbarna, alsó teste barnássárga, az oldalakon elsötétülő; felső teste barnás alapon, sárgásfehér, keskeny hosszanti foltokkal tarkított. Bővebb leírásától közismertsége felment.
Mértéke: H. 28,5–30,2;. Sz. 15,4–17; F. 7,5–8,5; L. 4,1–5; Cs. 1,4–1,8 cm.
Nagy földrajzi elterjedése és így tartózkodási helyeinek éghajlati különbözőségei okozzák, hogy mértékei, sőt szinezete is bizonyos kisebb elváltozásokra hajlanak. Habár ez eltérések korántsem oly lényegesek, hogy azok nyomán többféle fajt állíthatnánk föl, mégis elég figyelemre méltók, mert néhány jellemző fajtát bélyegeznek. ALTUM tüzetesebben foglalkozott e kérdéssel s a következőket ismertette:
1. Kelet-Frieslandi, kis termetű sötétebb szinű, főleg a mellpatkó majdnem feketebarna.
2. Moszkvai nagy termetű, farktollai barnák, hegyük feketés, az alsó test oldalain sötétbarna harántsávok; a tyúk feltünő szürke.
3. Kelet-Poroszországi, meglehetős nagy s élénkszínű, különösen a mellpatkó fehér szegései szélesek.
4. Dél-Svédhoni kicsiny, mellpatkója jelentéktelen és feketésbarna.
Ezeken kívül az irodalomból tudjuk, hogy Francziaország némely mocsaras vidékein, úgy általában a magas hegyeken élő foglyok termete rendesen kisebb. Behatóbb vizsgálatok fogják majd eldönteni, hogy nem-e ezekre illik a már BUFFON említette s mások figyelmét is felkeltette Perdix perdix damascena BRISS. vagy helyesebben montana GM. és minor BRHM. fajtanév.
Még lényegesebben eltérők a rendes foglyoktól s talán más fajoknak is vehetők a keletszibériai fogoly (Perdix daurica PALL. – P. – barbata VERREAUX.), melynek álla alatt a tollak szakálszerűen meghosszabbodottak, mellpatkója feketés, melle rozsdássárga; úgy a tibeti fogoly (Perdix hodgsoniae HODGS.), melynél a begy és mell alapszíne barnásfehér, feketén harántsávos, mellpatkója nagy, fekete, hasoldalai agyagszínűek, barnásvörösen sávosak.
A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a kisebb termetű foglyok fürgébbek, vadabbak, nagyobb falkákba verődve kóborlóbb természetűek. Igen természetes, mert úgy az északi tájakon, mint néhol a magas hegyeken költőket a zordonabb idő beköszöntése, a viszonyok (élelemszüke stb.) kényszerüsége, élelmet bővebben kináló, alkalmasabb vidékekre szorítja; összeállnak hát s délibb övekbe, vagy a hegyekből a síkságokba huzódnak. Hasonló helyi okok időszakonként a síkság foglyait is kényszeríthetik ilyféle mozgalomra.
Az előbb említett fajták azonban alig tévesztendők össze a mi vadászaink körében annyira emlegetett «sárgalábú vándorfoglyokkal», mert utóbbiak rendszerint közönséges fiatalok, melyek nagy csapatai több, vezetők nélkül maradt (ha t. i. az öregeket ellőtték), fészekalj egyesüléséből kerülnek ki. Ilyen megárvult fiatal foglyok a nagy társaságban több biztonságot, védelmet keresnek s azért szállósabbak, vadabbak is. De késő őszszel nemcsak a szüleiktől megfosztott fiatalok, hanem a megtizedelt, lefogyott csapatok is összetársulnak. Ezért van azután sok olyan vadász is, a ki nem «sárga lábú», hanem ellenkezőleg csakis «barnás lábú», «hamvaskék lábú vándor foglyokról» akar tudni. Látható tehát, hogy a vándorfoglyok fogalma s azok alaki megkülönböztetése tekintetében vadászainknak mily zavaros, megbízhatatlan felfogásuk van. Annyi bizonyos, hogy a sárga lábúaknak több tanuskodója akad, mint utóbbiaknak. A dolog magyarázata egyszerű, azért, mert fiatal – tehát sárgalábú – több van, mint öreg, barnás- vagy hamvaskék lábú. A nagy, rebbenős csapatokból pedig ritkán lőhetünk ki többet egynél, mert az első lövés után vagy nem várnak be újból, vagy egyáltalán nem akadhatunk többé reájuk. Az alaki megkülönböztető jegyet tehát ez az egy példány szolgáltatja s azután következtetnek a többiekre. Én hajlandó volnék a «sárgalábúakat» külön fajtának venni, ha csak bebizonyulna, hogy az illető nagy falkák fiatal és öreg példányai egyformán sárgalábúak. Ez azonban ma még nincs bebizonyítva, sőt nem is valószínű; nemcsak a vadászoknak már utalt kétféle nézeténél fogva (t. i. vannak, kik sárga lábúaknak, vannak, kik hamvaskék lábúaknak tartják a vándorfoglyokat), hanem mivel bizonyos, hogy tavaszszal és nyár elején, míg csak fiatalok nincsenek, nálunk minden fogoly hamvas vagy barnásszürke lábú.
Ettől azonban eltekintve, nem tagadom azt, hogy vándorfogoly nálunk is találkozik. Magam is többször láttam ilyen idegen 80–100 darabból álló, rendkívül jól futó, nagy csapatokat, melyek inkább kopárabb helyeken, tarlókon és szántásokon tartózkodtak, a kutyát nem várták be, s – jó lőtávolon kívül – szaladva, majd szárnyra kapva menekültek, oly messzire, hogy távcsővel sem követhettem reptüket s nem is találtam többé reájuk. De igazi vándorfoglyok csak őszszel kerülhetnek szemeink elé, s ha előbb észlelünk ilyeneket azok inkább csak kóborlók. Kérdés azonban még mindig: vajjon északibb vidékek foglyai csakugyan levonulnak-e Magyarország tájaira, avagy nem-e hegyi foglyaink ezek, melyek a síkságokra ereszkedtek? És az is igen figyelemre méltó, hogy tavaszszal, már hogy mielőtt párokba szakadnának, tudomásom szerint, vándor fogoly csapatok nincsenek, visszavonulásról nem birunk adatokat.*
NISSEN a Don vidékén rendesen költözködő foglyokat figyelt meg s azt mondja, hogy költözködésük az erdei szalonka vonulásának időszakával összeesik s hogy bizonyos útvonalakat tartanak be. (Wild und Hund. 1898. 35. l.)
Csak pedzeni akartam itt az egész kérdést – hisz e helyen nem lehet azt mélyebben fejtegetni – de nem mellőzhettem, mert talán felkelthettem az érdeklődést s némi csapást nyitottam a további észleletek helyesebb kiindulására.
A mi foglyunk egész Európában előfordul s északon a nagyobb arányú gabonatermesztés végződése az ő elterjedésének is határa. Finnland déli és középső részén még találkozik, az Ural táján felmegy az 57° é. szél. fölé, de általában a 65° é. szél.-nél nem hatol északabbra. Dél-Európában sem oly gyakori, mint földrészünk középső övében, hol a termékeny lapályokon legnagyobb mennyiségben él.
Kis-Ázsiában, sőt fel Szibériáig is található, de mint már említettem Ázsiában a mi typikus szinezetű foglyainkat közel álló fajták és fajok helyettesítik. Nálunk igen közönséges, számos; a szárnyas vadaknak úgyszólván legfőbb és legismertebb képviselője. Különösen Pozsony-, Sopron -és Vasmegye – utóbbinak a «Kemenesalja» néven ismeretes része – valódi fogoly Eldoradók, noha itt – a mit külön is meg kivánok jegyezni – legtöbb területen korántsem részesül oly gondos ápolásban és szakszerű tenyésztésben, mint pl. Csehországban. Tartózkodási helyekül gabonatermő vidéket választ, hol vetések, rétek, bozótok, bokrok, kisebb erdőrészletek, sűrűségek váltakoznak s vízben sincs hiány. A könnyű talajt jobban szereti, mint a nehezet, agyagosat. Erdőszéleken, mezőkre dülő vágásokban is igen szeret megtelepedni, épp úgy szőlőkben. Az erdő mélyébe azonban jószántából nem hatol, főleg a szálast, kopár aljut kerüli. Síkság és dombvidék közt nem igen válogat, de magasabb hegyek közé ritkábban telepszik, valamint a kietlen kopár és mocsaras tájékra sem. Kivételes esetekben akadhatni csak egyes, a tengerszíne fölött tekintélyes magasságban költő párokra; így Hunyadmegyében a farkaspataki havason 3000 méternyi magasságban BUDA ÁDÁM észlelte, de az ott lövött – a mire már utaltam – valamivel gyengébb termetű, mint a lapályban élő példányok. CSATÓ JÁNOS is többször látott a Retyezáton, a henye fenyőövben, fogolycsapatokat. A Kis-Kárpátokban magam is közel 800 méternyi magasságban teljesen összefüggö, százados erdők közepén álló vágásban, több órányira a legközelebbi gabonaföldektől, költve találtam.
Nyáron magas növényzet közé veszi be magát, s csak miután a mezőt letarolták, huzódik bozótosokba, gazos tarlókra, friss szántásokra, barázdákba; télen pedig a hómentes helyekre, pajták, kazalok, árkok közelébe, a naposabb oldalakra, a hol a zord időjárás ellen legtöbb oltalmat, és egyúttal legtöbb táplálékot is talál. Java részök állandó s szorosan ragaszkodik bizonyos területrészhez, oda a hol napvilágot láttak. Csak a meddőn maradt párok járnak egyedül, a fészekaljak mindig csapatban», «seregben» vagy «falkában», «foltban» s szüleik vezetése alatt a következő tavaszig együtt maradnak. Néha – ősz felé – több csapat is egyesül, sőt helyenként egyes csapatok kóborolnak is, más vidékre látogatnak.
Életmódjuk egyhangú, nem igen változatos. Az éjjelt összebujva valami barázdában, sekélyedésben, bokoraljban töltik s pirkadással kezdik élelmöket keresgélni, a kakasok élénk cserregése közben. Behuzott nyakkal, görbe háttal futkosnak és szedegetnek; majd utakon, poros talajon «fürdenek». Pihenve szinte felfujják tollazatukat s gunnyasztanak, de egy-kettő mindig vigyáz, nehogy meglepetés érje a csapatot. A mint valami gyanusat vesznek észre, kiegyenesítik nyakukat, karcsubbak lesznek s ha csakugyan meggyőződtek a veszélyről, lapulva szaladnak el, felhasználva a barázdák, árkok vagy sűrű növényzet védelmét. Hirtelen meglepetve, vagy valami ragadozó madár megjelenésekor, mozdulatlanul lelapulnak s tollazatuk alakoskodásában bizva mintegy beolvadnak a talaj színébe. Rendes körülmények közt azonban mindig egy darabig futva menekülnek, csak azután kelnek fel, még pedig többnyire legelőbb az öregek. Szárnyra-kapásuk zajos, nemcsak mert robajló, hanem mivel ijedtükben szólnak is. Reptük kezdetén néhány szárnycsapással rézsút felemelkednek, azután nem nagy magasságban a földszintjétől, meglehetősen sebesen szállnak odább, el-eleresztve szárnyaikat, majd újabb szárnycsapásokkal lódítják magukat előbbre, hogy még hamarább szelhessék a levegőt. Őszszel és télen hamarább felverhetők, mint, nyáron; hideg szeles időben hamarább mint meleg, napos időben. Előbbi évszakokban – úgy erdőben is – magasabbra emelkednek, nyáron nem is távoznak messzire, hanem gyorsabban, rövidebb távolságokra ismét leszállnak, ellenben őszszel és télen messzebbre repülnek. A felriasztott csapat mindig jobb födözetet, nagyobb biztonságot nyujtó helyre – magas kukoriczákba, erdőszélekbe, szőlőkbe, cserésekbe leginkább – ereszkedik le újból, mint a minőről felrebbentettük.
A talajtól azonban nem válnak meg, mert igazi földi madarak s kivételes esetek azok, melyeket egyes megfigyelők, épületekre, fákra szállott foglyokról feljegyeztek. Érdekes azonban, hogy nem csupán üldöztetés esetén, végső menedékképpen, hanem – ritkán ugyan – de bizonyos viszonyok közt maguktól is reá fanyalodnak a felgalyazásra. Több helyt észlelték, hogy főleg nedves időjárás, a talaj és növényzet tulságos vizes volta szorítja őket erre, kivált erdős vidéken. Így Karinthiában megfigyelte egy vadász,* hogy szakadó esőben az erdőben egész csapat volt felgalyazva s felveretve közülök többen újra felkaptak az ágakra. Még érdekesebb a mit egy teljesen szavahihető vadásztársamtól hallottam, hogy SZÉCHENYI GYULA gróf csömendi vadászterületén (Marczali vidékén, Somogym.) bizonyos erdőben, hol igen sok a fáczán, a foglyok is rendesen felszállnak a fákra.
Vadászlap 1888. 409. l.
A tél elmultával – február végén, még inkább márczius első felében – a csapatok párokra szakadoznak. Ezek mindegyike kiválaszt magának bizonyos területet s azt szivósan megtartja, ritkán távozik belőle. Ellentétben számos tyúkféle madárral, a fogoly példás egynejűségben él. A kakasok hajnalban és alkonyatkor élénkebb cserregéssel udvarolgatnak kiválasztott mátkájuknak s bátran, dühösen védelmezik jogaikat, ha esetleg pár nélkül maradt kakasok betolakodnának s szerelmük összhangját akarnák megzavarni. A hol sok a fölös kakas, elkeseredett harczok, valóságos párbajok napirenden vannak a költés szakában s nagyban akadályozzák annak rendes lefolyását. Április végén vagy május elején kezdődik a költés. A tyúk valami bokoraljban, vetésben, réten, lóherében – általában korán zöldelő és magosodó növényzetben – kis mélyedést kapar, néhány száraz fűszálat hord bele s ide rakja – naponta egyet – 14–18 körtealakú, barnásszürke, némileg zöldesen árnyalt, egyszínű tojásait.
Tojásmérték: H. 32,5–36; Sz. 25–27 mm.
Egy éves fiatal tyúkok kevesebb, 10–12 tojást tojnak. A kotlás ideje három hétig tart. Ez alatt a kakas éberen őrködik fészke táján s párját minden veszélyre hamarosan figyelmezteti. A kotlás kezdetén nyugtalanított fogolytyúk könnyen elhagyja fészkét, tojásait, de ha már jó darabig ülte azokat, szinte nap-nap után melegebben ragaszkodik hozzájuk. Éppen csak perczekre távozik a fészekről, hogy élelmet keressen, különben erősen ül s ember, állat közeledtére sem száll föl. Ezért gyakran előfordul, hogy a kaszás akaratlanul lefejezi az ülős anyamadarat s ilyenformán sok fészekalj tönkre megy.* Májusi jégverés, esőzések szintén sok költést megrontanak, úgy hogy igen sokszor az első családalapítási kisérlet nem sikerül s újból kell a munkát kezdeniök. Ha a második próba is dugába dől, akkor az illető fogolypár abban az évben nem költ többször s meddőn éli át napjait a következő tavaszig, ha ugyan már előbb nem esik a vadásznak áldozatául. A kikelt csirkék, alig hogy pelyhezetük megszáradt, elhagyják a fészket s szülőik gondoskodó vezetése mellett ismerkednek meg a lét harczával. Valami megkapó ez a családi élet, az a remegő féltés, melylyel az anyamadár csak úgy, mint a családfő, megvédelmezni akarja apróságát ellenség közeledtével. Az öregek felrepülnek, jajgatva pár lépésnyire ismét leereszkednek s nyujtott nyakkal ide-oda futkosnak, más irányba óhajtván a hivatlan vendég figyelmét terelni. Két hét multán a fogolycsirkék annyira erősödnek, hogy szükség esetén felvergődhetnek, a harmadik hétben azután már valósággal szárnyra kapnak, noha csak kis távolságig tudnak repülni. Ha az első költés rendes időben folyt, már augusztus első hetében is találhatunk meglehetősen kinőtt foglyokat; többnyire azonban csak e hó második felében számosabbak az anyányira termettek. A fészekaljak, vagyis csapatok, többnyire egyszerre kelnek s együtt szállnak ismét le, csak ha megriasztottuk vagy megpuskáztuk őket szélednek jobban el. A szétvert csapat azonban csakhamar összehivogatja egymást, főleg délután és napnyugta előtt, mert az éjjelt okvetlen együtt töltik. Alkonyatkor kifutnak a szántásokra, tarlókra, majd egy darabig szaladgálva, felrepülnek s nem messze ismét leszállnak, folyton cserregve, míg alkalmas pihenő helyet találnak. Hivogató, cserregő hangjukat két üres rákollónak egymáshoz köszörülésével igen jól utánozhatjuk. Szóval talán girr-rikk, gr-rük, kirr-jökk-kel fejezhető ki.
Az öreg fogoly szivós életét bizonyitja, hogy lőttem egyszer egy példányt, melynek koponyáját, a fejtetőn, a kasza bevágta s a velő, mint egy felemelhető sapka alatt, szabadon volt. Mégis felrepült előttem s csak kézbe véve láttam sérülését.
Kiváló jóizű húsáért réges-régen vadászszák és gondosan tenyésztik is több helyt. De nemcsak pecsenyéjével szolgálja ő az embert, hanem gazdaságilag is. Tápláléka, kor és évszak szerint is némileg különböző ugyan, hanem főrészben mégis rovarokból, szöcskékből, tücskökből, hangyákból, apró csigákból, pajorokból, kukaczokból, magvakból, bogyókból, zsenge növényhajtásokból áll. A fogolycsibék kezdetben kizárólag állati, puha élelmet keresgélnek, még pedig férgeket, rovarokat, hangyatojásokat, apró meztelen csigákat, kukaczokat. Megerősödve azután különféle magvakat, nagyobb rovarokat szedegetnek, melyek közül temérdek kártékony fajt pusztítanak csak úgy, mint a dudvák, gazok elhatalmaskodását is korlátozzák. Veteménymagvakat csak nyáron, mindössze tehát alig egy-két hónapig esznek, de ekkor sem kizárólag, hanem csak mellesleg kapkodják föl az elhullajtottakat, földszínén maradottakat, melyek úgyis veszendőbe mennének.* Különösen az a körülmény szól nagyon gazdaságilag hasznos voltuk mellett s nyom sokat a latban, hogy addig, míg az erdőnek-mezőnek igen ártalmas alsóbbrendű állatokat érhetik vagy dudvamagvakat találhatnak, mindig ezeket fogyasztják s csak kivételesen, rövid ideig vagy szükségben fordulnak esetleg egy-egy szőlőszemhez, értéktelen gabonaszemhez. Számos augusztusban bonczolt fogolynak begy- és gyomortartalma lényegileg csakis elhullott gabnaszemmel s kiválóan rovarokkal, dudvamagvakkal volt tele. Igen érdekes idevágó pontos megfigyeléseket és vizsgálatokat végzett KITTLER főerdész Vasmegyében, ki számos felbonczolt fogoly begyében és gyomrában következő gazdaságilag ártalmas rovarokat találta: kis cserebogár (Rhizotrogus solstitialis), a buzában élő Sitonia tibialis ormányos bogár egyik faja; gabonazsizsik (Sitophilus granarius), zsizsik (Mylabris rufimanus), repczebogár (Chrysomela raphani), káposztabolha (Haltica chrysocephala), drótféreg (Agriotes segetum és lineatus), borsózsuzsók (Bruchus pisi), lencsezsuzsók (Bruchus lentis), honvédbogár (Entomoscelis adonidis), paizsbogár (Cassida nebulosa), kis katiczabogár (Subcoccinella vigintiquatuorpunctata) és sok cserebogár (Melolontha vulgaris). A télen ejtett foglyok begyében és gyomrában többnyire fűszálakat, lecsipdesett hajtásokat, fű- és dudvamagvakat találtam. A kik azt mondják, hogy a fogoly káros, mert sok gabnát eszik, nagyon egyoldalúan itélnek s nem gondolják meg, hogy annak a gabnának a mit a fogolybegyben találni, gazdasági értéke – mint imént említettem – nincsen, mert nem a kalászról egyenesen került a fogolyba, hanem előbb már lehullott, s így a gazdára úgyis elveszett.
Újabban bebizonyult, hogy egeret is eszik (Természet 1899. XII. sz.).
