A FÜRJ. Coturnix coturnix (L.) 1758.
A FÜRJ.
Coturnix coturnix (L.) 1758.
Coturnix coturnix (L.) 1758.
[Tetrao coturnix L. – Perdix coturnix LATH. – Coturnix dactylisonans MEY. – Ortygion coturnix KEYS. & BLAS. – Coturnix communis BONN.]
Népies nevei: für; fürjmadár; pitypalaty; fürgy.
Jegyei: a fejtető közepén, úgy a szemek fölött, egy-egy sárgásfehér vonalsáv; a hát barna, számos, sorozatos fehéressárga hosszanti foltokkal és fekete és világos barna harántsávokkal tarkítva. A kakas torka fekete barna vagy rozsdásbarna, a tyúké sárgásfehér.
Leirása. Öreg kakas: fejteteje és tarkója feketebarna, az egyes tollak rozsdásbarna, világosabb szegéseivel pikkelyesen tarkázott; a fültáján, úgy a szem és csőrtő közt, barnás folt; állától a torokra kiszélesedő rozsdás vagy feketés folt nyomúl, melyet alul a fültájától félholdszerűen lehuzódó, hasonló színü rajzolat egészít ki; az állfolt széle és a szem alatt lévő köz piszkos fehéres; a nyak elülső részén ugyanily színü örv, melyet alul egy másik, keskeny, nem igen összefüggő szegélyez; a nyak egyéb részei és a begy világos rozsdásbarna alapszínüek; a begyen keskeny fehéres, a nyakon nyilhegyszerű fehéressárgás hosszanti foltok és feketebarna erősebb foltozás; a hát ugyanilyen; az evezők földszínü barnák, az elsőnek külső széle fehéres, a többieké világos rozsdásbarnán harántczikázott; a szárnyhajlás és az alsó szárnyfedők fehéresek; a szárnyfedők egyes sárgásfehér hosszanti foltokkal és feketésbarna, rozsdássárga harántcsikozással; az alsó test fehéres agyagsárgás és halvány rozsdás árnyalatu, az oldalakon nyilhegyalakú sárgásfehér, keskenyen feketebarnán s azonkívül szélesebben rozsdásan szegett foltozás; a fark sötétbarnás, piszkos, sárgásfehér harántcsikozással; szeme barna; csőre szarúszürke; lábai sárgás hússzínüek. A tyúk torka fehér, a fültájról mindkét oldalon sötétbarna foltos rajzolat örvszerűen nyúlik a nyakra, de nem egyesül. A fiatalok begye kendermagos, feketés foltokkal behintett.
Mértéke: H. 18–18,5; Sz. 9,5–11,5; F. 3–3,5; L. 2,4–2,6; Cs. 0,8–1,08 cm.
Megjegyzendőnek tartom, hogy a fürjkakasok torokfoltja. még ugyanazon a területen élőkön sem egyforma, hanem hol tiszta rozsdás, hol rozsdás alapszinen sötétbarnásan, feketésen foltos, hol meg egészen kormosfekete, vagy fehér alapszínen, vasmacskaszerü rajzolatú (barna, rozsdásfeketés). Úgy látszik azonban, hogy dél- és délkeletfelé a torok színe halványodik, illetőleg rozsdásabb lesz. Gyűjteményemben egy egész sorozat Pozsony- és Vasvármegyéből való fürj torokrajzolatját nézve, tiszta feketétől, egészen rozsdásig különféle változatok vannak.
A 60° é. szél. fölött fekvő területeket kivéve, a fürj egész Európában, Ázsiának körülbelül ugyanez övében Khináig honos, de itt nem terjed annyira északra. Finnlandban még a 63° é. szél. körén is találták. Nálunk igen közönséges költő s vonuláskor helyenként roppant számban fordúl elő, pl. Bánságban. Termékeny lapályok, rétekkel és gazdag vetésekkel váltakozó helyein legszívesebben tartózkodik. Tavaszkor különösen búza- és rozstáblákban él, majd a többi száras növényzetben, gabnában, mákföldeken, réteken, gazos bükkönyben, lóherben, sürű kukoriczában; aratáskor a legtovább lábon álló zabtáblákba, majd főleg búzatarlókra, kenderbe, kölesbe, hajdinába (pohánka), ültetett kukoriczába s más efféle magasabb veteménybe húzódik, oda, a hol jól elrejtőzhetik. Hegységekben ritkább, de felvonúl a zabtermesztés határáig; így Erdélyben. A Kaukázusban 8000 láb magasságban is költ. A Kis-Kárpátokban magam is az összefüggő erdőségek favágó házai körül fekvő kisebb tisztások rétekkel, burgonyafölddel, veteményekkel váltakozó helyein, 750 m. magasságban találtam néha; sőt Modor fölött 1886 julius 27-én még magasabban, a Kohlstätten sűrű hegyi vágásban, melyet köröskörül erdőség övez, s a mely pont termékeny lapálytól jó messze esik.
Mint költözködő madár április végén és május elején, az országos középnap szerint: április 29–30-án érkezik hazánk területére; őszszel pedig főtömegük szeptemberben hagy el. Egyesek azonban októberben, november elején is akadnak, sőt megesik, hogy hótalan enyhe télen át is telelnek. A Drávafokról PFENNIGBERGER erdőmester közli, hogy többször látott és lőtt fürjet deczemberben, sőt egyet a béllyei parkban is. 1883-ban SZIKLA G. Székesfehérvár vidékén deczember 2-án s 1884 január 3-án lőtt egy-egy darabot. Ugyancsak 1883-ban a Fertő mellékén FISCHER báró november 28-án ejtett el egy példányt. A 80-as évek elején Rohonczon (Vasm.) CHERNEL ANTAL előtt január első hetében egy gazos tarlóból két darab kelt föl, s az egyik puskavégre is került. Különösen sok áttelelő fürj volt 1897/8. év rendkívülien enyhe telén. Az ország különböző vidékein láttak egyeseket, sőt Palicson 1897 novemberben egy vadász – aránylag kis területen – még 150 darabot, s deczemberben 39 darabot lőtt. 1898 január 17-én – SZÜTS Béla szerint – Jánkon (Szatmármegyében, tehát meglehetős északon) szintén puskavégre került egy fürj. Őszi költözködéskor ezek a visszamaradók, késedelmezők rendesen nádasokban, száras kukoriczásban, felburjánzott gazos tarlókon, ugarokon éldegélnek.
A vonuló fürjek egy része a Földközi tenger délibb partvidékein és szigetein tölti a tél szakát, java részök azonban neki vág a «sötét földrésznek» s átrepüli a tengert, hogy Afrikában várja meg azt az időpontot, mikor a családalapítás ébredező vágyai újból visszaszólítják a kikelet pompáját felöltő régi tanyázó helyeihez. Magában ez a tény bizonyítja tehát mennyire birja a repülést s nem áll, hogy a nagy út javarészét futva teszi meg. A szárazon természetesen szaladgálva s kisebb távolságokra repülve is utazgatnak, de rendesen – igazi vándorlásukon – éjjel és magasan szállva, többnyire kisebb társaságokban költözködnek. Ezt példákkal lehetne bizonyítani. Elég legyen egy szembeszökő eset felemlítése, melynek Sopronban tanúja valék. Lakásom szomszédságában magas gyárkémény emelkedett, tövében pedig esővíz számára kád állott. Egy este, szeptember végén, az udvaron járó házmester csobbanást hall a kádban, s nem kis meglepetésére, fürjet emelt ki a vízből, mely neki repült a kémény ormának s leesett.
Dél-Európában a költözködő fürjek tömegei rendkívül összegyülemlenek s roppant számban esnek emberi pusztítás áldozatául. A tengeren átkelő csapatok is sok veszélylyel küzdenek. Minden ellenkező szél végenyészettel fenyegeti őket s ilyenkor – mint többször észlelték – bágyadtan a hajók fedélzetén keresnek menedéket, sőt a vízhátára is leereszkednek. Afrikában szintén nagy mennyiségben lepik az érkezők seregei a partokat, de azután eloszlanak s behatolnak e földrész mélyébe, sőt délibb részeibe. Bizonyára van tehát alapja a Szentírás szavainak, Mózes könyvében, melyek szerint a pusztában sanyargó izraelitákat, a mannán kívül, a temérdek fürj mentette meg az éhenhalástól. Ez a fürjvándorlás első irott emléke.
De nem csak ennek, hanem annak is bizonyos nyoma ez, hogy a fürjet az ember réges-régen ismeri. Évezredek múltak el azóta s a kapocs természetszerűleg megerősödött, a mit bizonyít az a rendkívüli népszerűség is, melyet a különféle népeknél egyaránt élvez. Hogy a magyarságnak is kedvelt madara ő, szinte természetes. Hiszen népünk java éppen a mezőgazdasággal foglalkozik, az anyaföldből közvetetlenül veszi kenyerét, tehát életének legtöbb óráját ott tölti, a mely területeken legkedvesebben él a fürj s abban az időben munkálkodik ott legszorgalmasabban, mikor a fürj nálunk éli világát. Ezért a föld népének egyik választott szárnyasa, csak úgy mint a pacsirta. Különösen hangos, dallamos dactylusokban gördűlő szava révén nyerte meg az emberek szeretetét. Ütemes szólásával kiválóan megélénkíti a vetések egyhangúságát, szinte könnyít a rendeket döntő kaszás nehéz munkáján akár csak a trombita vagy dob a menetelő katonákon.
A fogoly egész éven át nálunk van, nagyrészt ugyanazokat a területeket lakja mint a fürj, csakoly közönséges: mégis korántsem oly népszerű, mert cserregésén kívül nem tud szebben szólani. Ez a hangja pedig nem hat a kedélyre. Egészen más valami az, mikor kibontja a tavasz életet sugárzó, friss szinekben tündöklő ünneplőjét s megfakad a «piros pünkösd» havának hajnala, az évnek legszebb időszaka; felzöldel a gazdák szépséges mindene, reménye a vetés, sőt hajtásai már annyira növekedtek, hogy a szellő meg is hullámoztatja itt-ott; a kis pacsirták mindenfelé «szántanak» a napsugaras égen, dicsőítő imaszerü dalukkal emelkednek a magasba s a mezőn sürgő-forgó munkásnép fülét megüti a pacsirta dalon, bogár és légy dongáson, döngicsélésen is túlharsogó vidám «pity palaty-pity palaty-pity palaty» szó, mely innen is onnan is kihangzik a gabnából. Hát ez nem csak a fülére, hanem bizony kedélyére is hat; hisz ott vetegeti szavát a fürjecske az ő kincsében, termesztményének kellős közepében, ott üt tanyát, ott élvezi a szerelem boldogságát és az élet minden örömét a vetésben, mely neki is kincse, gazdagsága. Az az állat pedig, melynek akár külsejében, akár szavában valami vonzó tulajdonság van, s ha kivált az embernek kedves, drága helyen alapítja otthonát, mindig bizvást számíthat, a népszerűségre – legalább nálunk bizonyosan. És a magyarság jó biologiai érzékére vall ez esetben, – különösen jó hangérzékére is, – hogy oly találóan adja vissza a fürj szólását a «pitypalaty» szótagokkal, sőt egyenesen sokszor így is hivja madarunkat. Igen tanulságos, ha egy kis összehasonlítást teszünk e tekintetben más népek nyelvével, azok fürj elnevezésével és a fürj hangját festő mondókákkal. Hangfestően hivják a perzsák: bildertsin-nek, az oroszok: krepelka-nak, egyéb szlávok: prepelice-nek; az oláhok: teptalak-nak.
Szólását is találóan igyekeznek kifejezni és érdekes, melyik nemzet füle hallja legélesebben. Az angol nép így mondja: «weet-my- feet», a cseh «pět peněz» vagy «pojd pod mez», a spanyol: pitillo; a németnek egész mondóka sora van: «Bück’ den Rück» «Sechs paar Weck» «Lobet Gott» «Werd ich nass» «Fürcht mich nicht» «Guten Tag» «Bitt für uns» «Wehe mir» «Tritt mich nicht» «Harte Zeit» «B’hüt dich Gott» «Schnupftabak».
Mindezek egynémelyike bizonyos fürjnek szólását meglehetősen visszaadja, de már a német mondásokban a valóságot a képzelem a mondat értelméért határozottan sokszor feláldozza. Ezért általában alig akad jobb hangutánzó név a magyar «pitypalatynál» s az oláh, spanyol is csak megközeliti, de el nem éri azt erőteljes hűségében. Minő élethű és igaz, mikor a magyar így szólaltatja a fürjkakast:
Pitypalaty, merre vagy?
s jön rá a tyúk felelete:
Pity pity pity: itt, itt itt,
mire újból a kakas így válaszol:
«Pitypalaty
El ne hagy».
El ne hagy».
Vagy minő remek, biologiailag minden apró részletében hű, ARANY JÁNOS jellemzése:
«Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő, «vá vá»
Nyomon üzi a him s három «pitypalatyot»
Örömmel kiált rá.»
Búvócskázik a fürj; suttog a nő, «vá vá»
Nyomon üzi a him s három «pitypalatyot»
Örömmel kiált rá.»
Mert hiszen jól tudjuk, hogy a «vá vá» a pitypalatyolás előhangja, melyre háromszor következik ez a szép dactylus.
Az alföldön ilyen változata is él a fürjkakas hangjának:
«Babám, babám»
(ez a «bevezető» vavákolás) a mire jön:
«Vártalak, vártalak, vártalak.»*
LAKATOS K. «Természet». 1897. IV. szám. 9. lap.
Kitünő hangutánzás a Szilágyság népdala is,* melybál kicsillámlik a szeretet, de a féltés is, madarunknak veszélyes ellensége, a vadász közeledtére való intése:
Közölte HERMAN O. is «A madár a magyarság felfogásában» – Évk. a k. m. Term. Tud. társ. félsz. jub. 350. l.
«Pitypalaty pitypalaty
El ne hagy, itt maradj!
De ha jön a vadász
Csitt! szaladj
Pitypalaty» .
El ne hagy, itt maradj!
De ha jön a vadász
Csitt! szaladj
Pitypalaty» .
S a vonzódásnak az a kapcsa, mely a földnépe és a fürj között fennáll, csakugyan szoros, mert már ez előbbi idézetekből is láthattuk, hogy vissza-visszatér az a kérés, hogy «el ne hagyja» őt a kedves madárka, a mit azután TOMPA leghatározottabban kifejez:
«Virágos kenderben.
Pitypalaty, pitypalaty,
Megöl a búbánat
Galambom el ne hagyj».
Pitypalaty, pitypalaty,
Megöl a búbánat
Galambom el ne hagyj».
soraival, melyekben annyi jellemző erő rejlik, hogy azok végleg átmentek a nép szájába s valóságos népdallá lettek. De TOMPA egy más helyen is tolmácsa a magyarságnak mikor írja:
«Hir, dicsőség fülmiléje csattog!
S elsimúlnak lelkemen e hangok;
A mi rá hat, a mi elragadja
A boldogság házi pitypalatyja».
S elsimúlnak lelkemen e hangok;
A mi rá hat, a mi elragadja
A boldogság házi pitypalatyja».
Bizonyos kesergést is hall a magyar fül a pitypalatyolásból, a mit e szabolcsi játékdal fejez ki:
«Hej fürjecske, fürjecske!
Gyenge az ő álla,
Élete is kesereg
Mint a szegény árva.»
Gyenge az ő álla,
Élete is kesereg
Mint a szegény árva.»
Ebben még kis termetére s jellemző apró csőrére is czélzást találunk. Népszerüsége mellett szól, hogy a kurucz-költészet is bevette s annak felfrissitője ENDRŐDI Sándor sem feledkezett meg róla s «Kurucz nótáinak» virágénekeiben éppen a «Pitypalaty ének» a legsikerültebb, legszebb részletek egyike.
Számos közmondásunk csak kiegészíti népünknek a fürj alakjára, tulajdonságaira vonatkozó pontos biologiai ismeretének tanúságát. Álljanak itt ezek közül: «Kövér mint a fürj»; «Egészséges mint a fürj»; «Úgy fut mint a fürj»; «Gömbölyü mint a fürj»; «Fürj természetü» = igen szerelmes és a féltékenységben veszekedő; «Fürj is megszokja a tarlót» = silányabb sorsba beletörődik; «Fürge mint a fürj»; «Vörhenyes mint a fürjmony» = szeplős, stb. A vetésekből való hirtelen kireppenésére czéloz e népdal is:
«Kicsi nekem ez a csür
Kirepülök mint a für-
Madár.»
Kirepülök mint a für-
Madár.»
Tartózkodási helyére a felhozottakból szintén következtethetünk. TOMPA egyenesen hangsúlyozza a «virágos kendert», a miben csakugyan kiválóan szeret tartózkodni. ARANY általában példáz kedvelt területeire:
«Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja,
Messze futhat benne fürjek pitypalattya».
Messze futhat benne fürjek pitypalattya».
csak úgy mint a hires «Flóri könyve»
«Pitypalaty én fürj vagyok,
A vetések ha nagyok
Akkor én ott jól élek,
De a vadásztól félek».
A vetések ha nagyok
Akkor én ott jól élek,
De a vadásztól félek».
Egészítsük ki már most e képet részletesebb megfigyelésekkel. A vándorútból megtért fürjeket, miután rendes tartózkodási helyeiket elfoglalták, csakhamar elfogja és teljesen hatalmába ejti a szerelem boldogító érzelme. Hajnalban és alkonyatkor nyugtalanul futkosnak a kakasok a föléjök borúló vetésekben, szüntelen hallatván párszerző, szenvedélyes pitypalatyolásukat. A déli és késő esti órákat kivéve, egész nap, sőt éjszaka is szólnak, mérges vá vá-vá váú forma bekezdő, a «vavákolás», után verve el a háromszor, vagy kilenczszer felcsengő «pitypalatyot», melybe – pontosan megtartva az ütemet – a tyúk prübrü prübrü hangon «trityegve» szól bele. Jószántából nem repked, csak felijesztve kap szárnyra, de ekkor is nem előbb, mint mikor már majd ráhágnak vagy a kutya zavarja ki. Addig míg végképpen meg nem szorúl, gömbölyded púpos háttal, lecsüngesztett farkkal, mindig futva menekül. Gyakran meg is lapul s ekkor tollazatának alakoskodása, mely a föld szinéhez általában hasonlít s különösen a hátán vonalosan sorakozó sárgásfehér szárfoltok holmi száraz fűszálakra is emlékeztetnek, kitünően megvédik őt ellenségeinek szemétől. Repte gyors szárnycsapású, elég sebes, de nem valami ügyes. A fogolynál is alacsonyabban száll, nem kanyarog, hanem egyenes irányt tartva, legföljebb leszállás előtt nagy körívet írva, nem nagy távolságra ismét beleereszkedik – némi kis fordúlattal – a gabonatáblába vagy gazos bokorba, a honnét azután másodszor még nehezebben zavarható ki. Szeles időben különösen alacsonyan, a földszíne fölött repül s ha széllel megy, meglehetős gyorsan, mert szinte elkapatja magát annak erejével. Felszálláskor ijedtségét mindenkor piritü vagy prii prü csek csek csek hangokkal fejezi ki.* Ellentétben a fogolylyal, nem valami szoros családi kötelékben látszik élni s nem is jár csapatosan. Csak a fészekaljak tartanak jobban össze, de nem egyszerre szállnak föl, hanem inkább egyenként, épp úgy, mint a költözködéskor található társaságok is. Igaz, hogy aránylag kis terűleten ősszel sokszor 10–15 darabot is rebbenthetünk föl – tehát úti társaságot -; ezek azonban mindig kisebb közökben kapnak fel, egyesével, kettesével, de sohasem úgy mint a foglyok: mind egyszerre. Nem is tartanak össze, hanem ki arra, ki erre széled. – Családi életök titkairól még nem egészen hullott le a fátyol, noha több mint valószinű, hogy a kakasnak a hitvesi hűségről nincsenek egészen példás fogalmai s azt inkább keletiesen fogja fel, sőt a csirkékkel sem sokat törődik. Bizonyos, hogy féktelen szerelmes s vetélytársaival élethalálharczot vív, mely tulajdonságát már a régiek is ismerték s a kakasviadalok mintájára fürjviadalokat rendeztek; főleg Európa délibb országaiban több helyen divatoztak e játékok. Május végétől szeptemberig majd minden időben fészkére találhatunk, mert a kaszálás alkalmával, nemkülönben a néha beálló esőzések, jégverés majd minden évben megzavarják költésük rendes lefolyását. De úgy látszik rendes körülmények közt is, minden tojó kétszer költ évenként. Fészkét rétekre, gabonaföldekre, lóherbe stb. rakja, itt a földbe csekély mélyedést kapar, azt füvekkel, száraz szálakkal kibéleli s ide 10–16 tojást tojik, melyek rendes tojásalakúak, vagy némileg körtealakúak, de tompa hegyüek, alapszínök olajsárgás vagy sárgás olajbarnás, feketés dióbarna nagy foltokkal és pontozással tarkítottak.
JABLONOWSKI J. a kir. áll. rovartani állomás főnökének köszönöm azt az adatot, hogy este a magasban vonuló fürj pitypalaty szavát is hallották egy izben. Ezt egy más megbizható vadásztársam hasonló észlelete szintén megerősíté.
Tojásmérték: H. 31,5–39,2; Sz. 23–24 mm.
A tojó 18–19 napig egymagában igaz melegséggel kotolja tojásait, mintha csak pótolni akarná párja közönyét. A kikelt csirkéket is odaadóan vezetgeti s mivel azok mindjárt kiszaladnak fészkükből, kétszeres gonddal ápolja, tanítja, védelmezi akár a fogolyanya. Az új nemzedék kezdetben szorosan összetart, két hét múlva – bár alig nagyobbak egy verébnél – szárnyra is tudnak kapni s hat hét multán teljesen nagykorúak. Ekkor szétszóródnak s magukban küzdenek az élettel. Kezdetben a fürjcsirkék kizárólag apró rovarokkal, férgekkel, álcákkal, pókokkal táplálkoznak, később – úgy mint az öregek – mindenféle magvakat szedegetnek, a levelek, hajtások csücskeit csipkedik. Őszkor – már vonúlásban – annyira jól élnek s elhájasodnak, hogy alig bírnak felkelni s lelőve szinte szétloccsannak. Károsságukról szó sem lehet, mert csakis elhullott gabonaszemeket keresgélnek s e mellett káros rovarokat is pusztítanak, legalább bizonyos életkorban kiadóan. Izletes pecsenyéjével apró vadnemeink egyik legnevezetesebb szárnyasa. Az, hogy némely évben sok a fürj, másban meg kevés, bizonyára összefügg vándorlásának szerencsés vagy szerencsétlen sorsától. Általában azonban inkább kevesbedik, a mit azután határozottan annak a szertelen írtó háborúnak kell betudnunk, melyben az elpilledt vándortömegek, Európa déli részeiben és Afrikában, elvérzenek. Százezrekre megy itt az agyonvert, lövött és fogott fürjek száma s 50–60,000 darabot számláló hajórakodmányok nem tartoznak a ritkaságok közé. Dél-Francziaország nevezetes kereskedelmet üz az Algirból átkerülő fürjekkel, melyek Németországon át Angliába stb. kerülnek piaczra. Ezeket a fürjeket többnyire élve hozzák, de sokszor a szállítmány harmada, vagy fele is eldöglik az úton, a mi emberi szempontból e pusztításokra még sötétebb világot vet. Igen helyesen intézkedett a német kormány, hogy végre a bevitelt s a fürjeknek az ország területén át való szállítását betiltotta.
