A SORDÉLY. Emberiza calandra L. 1758.
A SORDÉLY.
Emberiza calandra L. 1758.
Emberiza calandra L. 1758.
[Emberiza miliaria L. – Miliaria europća SWAIN. – Miliaria valida, septentrionalis BRHM. – Critophaga miliaria CAB. – Miliaria miliaria SHARPE.]
Népies nevei: sordéj (Erdély); surgyé; surjé; csicsiri v. csücsörgő (Dunántúl több helyt); kölesmadár (Felső-Magyarország); csurdé (Jászberény).
Jegyei: pacsirtanagyságú, csakhogy zömökebb; főszíne fölül szürkés világosbarna, feketebarna szárfoltokkal, alul sárgásba hajló szennyes fehér, a nyakon ritkás, kicsi, a begyen és oldalakon erősebb, sűrűbb sötétbarna szárfoltokkal; szárny- és farktollak feketésbarnák, világosabb homokszínű szegésekkel; csőre szarubarna, az alsó káva sárgás; lábai barnás hússzínűek; szemei sötétbarnák. A tojó valamivel kisebb a hímnél. A téli tollazat rozsdásárnyalatú. Általában a pacsirtához hasonlít. (L. I. köt. X., XI. tábla.)
Mértéke: H. 16,3–18,5; Sz. 9,2–10,2; F. 6,5–7,6; L. 2,5–2,6; Cs. 1,3–1,4 cm.
Ott, a hol gabonaföldek hullámoznak, rétek zöldelnek, közbe fasorok, egyes bokrok tenyésznek, ritkán hiányzik a sordély. Kiül valami magasabb növényszál, bokor, vagy fa tetejébe, szárnyait hanyagul lecsüngeszti, tollait – mintha baja volna – kissé felborzalja s kidagadó torokkal, vigan mondja: czök, czük, czik, tyürrrürü, sirrrriririri vagy tcik, tcik, czik, czik, trililillili nótácskáját, miközben minden szótagnál egyet rándul, mintha nehezére esnék annak kiejtése. A környéken sok helyen hallatszik ez a trillázó ének és sajátságosan jellemző. Néha repülve is énekel, lassan emelkedve valami magasabb ágra, akár csak valami léggömböcske, melynek sebesen mozgó reszkető szárnyai vannak. Reptében lábait félig lelógatja s tollait még inkább felfujja úgy, hogy kövérnek, nehézkesnek látszik. Hivogató hangja gyors, czüx, czix, czüx vagy px, px, tx. Nálunk a sík vidéken mindenütt igen közönséges. Különben Európa legnagyobb részében s Ázsia szomszédos tájain is el van terjedve, sőt Észak-Afrikában és a Kanári-szigeteken is költ. Észak felé Skandinávia déli felében még találták, de magasabban nem. Úgylátszik a keleti példányok valamivel világosabb színűek és kisebbek is, mint a nyugotiak. (Emberiza calandra minor BRHM. 1855.)
Az északibb vidékek sordélyai költözködők, a mieink csak részben, mert gyenge teleken egyrészök rendszerint visszamarad. Az elvonultak is korán, a pacsirtával egy időben szoktak visszatérni. Áprilisban költ. Száraz növényszálakból épült s belül szőrökkel kikerekített fészkét a földre, valami fűbokor aljába, rétekre rakja s öt tojást tojik, melyek meglehetős változékony szinezetüek, rendszerint azonban szürkésfehér alapon ibolyaszürkés és sötét vörösbarna, kisebb-nagyobb pettyekkel, cseppentésekkel, finom erezésszerű kacskaringókkal tarkítottak.
Tojásmérték: H. 21–24,6; Sz. 16–17,8 mm.
Juniusban másodszor költ.
Tápláléka főleg lisztes magvakból, rovarokból, pókokból, hernyókból stb. áll. Tavaszszal és nyáron, vagyis addig, míg magvakhoz nem igen jutnak, az alsóbbrendű állatokból élősködnek s fiaikat is jórészt ezekkel nevelik föl. Később kölest, mákot, gabnaszemeket esznek, de nem oly mértékben, hogy valami nagy kárt okozhatnának, mert főélelmök a dudvák, füvek magvaiból kerül ki. Azért inkább hasznos, mint közömbös madár s védelmet érdemel.
