A SZÉNCZINEGE. Parus major L. 1758.
A SZÉNCZINEGE.
Parus major L. 1758.
Parus major L. 1758.
[Parus fringillago PALL. – P. robustus, perniciosus, cyanotus, intercedens BRHM.]
XXVII-ik tábla
KÉK CZINEGE PARUS COERULEUS L SZÉN CZINEGE PARUS MAIOR L
KÉK CZINEGE PARUS COERULEUS L SZÉN CZINEGE PARUS MAIOR L
Népies nevei: küncsicsmadár (Toroczkó); tökmagczinege (M.-Szecsőd, Vasm.); szegczinege. Különben országszerte csak czinege vagy czinke sőt czincze (Győrm.).
Jegyei: verébnagyságú, alul sárga, középen fekete sávolylyal.
Leirása. Öreg hím: fej, torok, nyakoldalak és kénsárga alsó testének középsáva szénfekete, némi sötétkék fénynyel; pofák fehérek; a tarkón zöldessárgás fehér folt van; hát és vállak olajzöldek; farcsik szürkéskék; a nagy evezők és farktollak palaszürkék, külső szélükön keskenyen kékesszürkén, a hátsó evezők szélesen szürkésfehéren szegettek; a legnagyobb szárnyfedők fehér végei szárnycsíkban folynak össze; a kis szárnyfedők kékesszürkék; legszélső farktollainak hegye és külső széle, a következőnek csak kis foltja, fehér; alsó farkfedők, valamint az alsó szárnyfedők fehérek; szemei barnásfeketék; csőre szarufekete; lábai életben kék és ónszínűek, a halál után feketeszürkék. A tojó nagyon hasonlít a hímhez, csakhogy fekete színű testrészei nem igen fényesek; az alsó test közepén futó sáv keskenyebb s a hason alul, a fark alján, már alig vehető észre; egész szinezetök kevésbbé élénk. A fiatalok hasonlítanak a tojóhoz, de még halaványabbak, szürkésebbek.
Mértéke: H. 13,6–14,5; Sz. 7–7,5; F 5,9–6,7; L. 2–2,2; Cs. 1,1–1,4 cm.
Szüret idejében megfakul a hegytető zöldje. Megsárgul a bükkös, megaranyozódik a juhar, piros lesz a vadcseresznye levele; csak a tölgy tartja magát s az első, dérrel barnul meg. Hulladoznak a levelek, még a síkság akáczfája, «a mi fánk», is elereszti díszét, mely legkeményebben daczolt a hajnali fagygyal; lombozatja meg sem igen fonnyad, meg sem igen sárgul, csak leválik, zölden egészében. A farkaspók elröpítette selymes fonalát, felmosolyog búcsúzóul a «vénasszonyok nyarának» szelid napsugara, hogy ezernyi fényjátékban törjön meg a rét fűszálain megakadt, harmattól csillogó «ökörnyál»-szőnyegen. Száraz avaron «ballangkórót» hömpölyget a szél, a füvesen elfonnyadozott az utolsó virágok éke, csupán a kikerics halavány kelyhe merészkedik még virulni. Üres lett a fecske eresz alá tapasztott sárfészke, nem búsong többé féllábon a gólya – más vidéket néztek maguknak, hol szebben süt a nap, melegebb az élet. Fekete varjak serege károg, kószál a gazdaságon, czippentve riad fel a szüretelők vigságától megelevenült szőlőkből a húrosmadár, meg az északi szőlőrigó – útban van mind a kettő, arra tart, a hol ligeteinkből elfogyott énekeseink melegesznek.
Eljött az ősz az ő mélabús, csendes, szenderítő hangulatával, mely beveszi magát az érző és még el nem fásult emberszivbe s elringatja azt.
De ime! Újra megélénkülnek gyümölcsfáink kopáruló ágai, vig szárnyashad telepszik reájuk, izeg-mozog, ugrál, hajlókázik, röpköd, kutat, fürkész, kopácsolgat és lakmároz szüntelen, mintha heteken át koplalt volna. A szem alig birja követni ez élénk, folyton hangicsáló madárkák mozdulatait, oly ügyesen settenkednek, serénykednek, mintha merő játék és szórakozás volna életök czélja. Pedig nem játék, nem mulatság az, hanem az életfentartás kemény munkája, melyben kifogyhatatlan szorgalmukat csak lényök kedélyessége, örök frissesége mulja felül.
Figyelmünket kóbor czinegetársaság kötötte le, tarka tollasnép, az őszi természet hangulatának egyedüli vidorító eleme, a gazdálkodó ember igaz szövetségese, ingyen munkásraja. Alig időznek a fán, már meg a szomszéd bokorra vetik magukat, egyik a másikat nógatja, unszolja, mintha csak sietős volna dolguk, távozásuk. Van köztük hamukás, kékes, feketesapkás, zöldes, fehéres, sőt egy-egy csuszka, királyka, fakúsz, de még czifra harkály is. Most kiválik közülök egy, a legnagyobb, melynek külsejét az imént irtuk le: a szénczinege.
Foglalkozzunk hát ő vele.
A szénczinege az Ó-világ jó részét, az Atlanti-tengertől a Csendes-Óczeánig, az északi Sarkkörtől le körülbelül az é. szél. 40°-ig lakja. Európa északi és déli részeiben, úgy Afrika észak-nyugoti vidékein, Algirban, a Kanári-szigeteken ritkább ugyan, de mégis költ; Észak-Kelet-Afrikából azonban hiányzik. Ázsiában elterjedésének déli határát a Himalaja szabja meg. Legszámosabb a mérsékelt égöv alatt, bár itt is némely helyen gyakoribb, máshol szinte hiányzik, a szerint a mint létezésének feltételei megvannak. Pusztákon, fátalan síkságokon nem találkozunk vele; sem a nagy, magasan fekvő hegyi erdőkben, havasokon, hanem leginkább halmos, erdőkkel, gyümölcsösökkel, kertekkel, ligetekkel váltakozó területeken. Hazánkban – kivéve a már említett alkalmatlan vidékeket – majdnem mindenütt közönséges s a hol vén, odvas fák állanak az erdőszéleken, gyümölcsösökben, kertekben, előhegyekben, völgyekben bizton megtaláljuk, mint fészkelő madarat. Tiszta fenyőerdőt nem kedvel, inkább vonzódik a kevert vagy tiszta lomberdőhöz s nem annyira nagy, összefüggő erdőket, mint kisebb részleteket, facsoportokkal beültetett tájakat keres.
A nálunk költő szénczinegék legnagyobb része kóbor madár, a délibb vidékeken lakók inkább állandók, legföljebb kószálók, ellenben az északi tájakon fészkelők határozottan költözködők, melyek szeptember vége felé köszöntenek be hozzánk nagyobb számban s október közepéig, néha tovább is itt maradnak, sőt gyenge teleken részben nálunk rekednek. E költözködő csapatkákhoz szegődnek azután a mieink, s együttesen portyáznak, barangolnak a hegyi tarvágásokon, dudva- s egyéb magvakat szedegetve, majd leereszkednek az előhegyekbe, gyümölcsösökbe, kertekbe s keresztül-kasul járják az egész vidéket, fáról-fára, bokorról-bokorra. Nyíltabb, kopár helyeket sietve repülnek át s a fás részek kezdetével a kóborlás ugrándozva, szálldosva tovább folyik, mindig a napsütötte hegyoldalokon, területeken. A hol több a harapni való, ott tovább időznek, a hol nem sok akad, onnét hamarosan odább állnak, mert a kóbor czinegecsapat fődolga, kizárólagos hivatása: az élelemkeresés, bogarászás, mit közös szövetkezés erejében és bátorságában végeznek. Néha a földre is leszállnak, a száraz levelek közt kutatgatnak vagy egy leejtett rovar után keresgélnek, de sokáig nem igen időznek itt, mert kapaszkodó lábaik első sorban az ágakra utalják őket. Látni kell azt az elevenséget, melylyel ezek az igazán szárnyas tornászok végig járják a faágakat! Hol a törzsek kérgeit feszegetik, hol a vastagabb ágakon ugrálnak, majd a legvékonyabb ágacskák legvégére szinte felakaszkodnak, hintáznak, ide-oda forgolódnak, miközben sokszor fejjel alácsüngnek, vagy oldalt lóbálnak s a rügyeket tisztogatják meg rovarellenségeiktől. Ha valami keményebb rovarra, bábra vagy héjas magra akadtak, vastagabb ágra szállnak vele, lábaikkal s karmocskáikkal leszorítják és erős, biztos csőrvágásokkal addig kopácsolják, míg az ehető rész kiválik. Hajnaltól sötétedő alkonyig szakadatlan munkában vannak – legföljebb déltájt tartanak rövid pihenőt. Minden perczben más és más mozdulatban látjuk az ideges, kiváncsi, okos madárkákat, melyek minden iránt érdeklődnek, mindent közelebbről megvizsgálnak. Idegen, ismeretlen tárgyat eleinte csak bizonyos távolból kémlelnek, majd mindig közelebb ugrándoznak ahhoz, végre szemtől-szembe megtekintgetik. Kiváncsiságuk és falánkságuk annyira megy, hogy a czinegefogóba ugyanaz a czinege többször is belekerül. Gyakran megkisérlettem ezt, úgy, hogy a csapdában fogott czinegéket, farkukat kurtítva stb. megjegyeztem. Volt eset, hogy 3–4-szer is kézre került ugyanaz a torkos madárka. Ragadozó madaraktól, macskáktól igen retteg s legjava munkájában is folyton vigyáz, szemfüles. A mint esküdt ellenségét, a karvalyt, megpillantja vagy leselkedő macskát vesz észre, éles hangon fejezi ki félelmét s nyílgyorsan surran valami sűrű bozótaljba, fenyőágak közé, szólásával figyelmeztetve többi társait és egyéb madarakat is a veszélyre. Maga erejű ellennel szemben bátor, veszekedő, sőt – a mi kedves lényének egyedüli fekete vonása – gyengébb, betegesebb társait üldözi, maga mellől elmarja, gyakorta meg is öli s végtelen nagygyomrúságát az inyenczkedés és torkosság még arra is ráviszi, hogy áldozata agyvelejét kikopogtassa s elköltse. A szabadban ilyen gyilkosságra ritkán vetemedik, de a kalitkában összezárt czinegékről mondhatom, hogy az erősebb majdnem mindig bevágta a gyengébbnek fejét. Akárhányszor rekesztettem össze frissen fogottakat, másnapra az egyiket rendesen bezúzott fejjel találtam a kalitka fenekén.
Télen át, midőn megszorul, védett és elegendő zsákmányt kináló helyeken húzamosabb ideig tartózkodik, sokszor nagyobb számban is; s csak a tavaszfakadással, mikor az északibb vidékekre való szénczinegék is följebb-följebb terjeszkednek, vonul el fészkelő helyeire. Április első felében, vagy ha a tél kihuzódik, e hónap közepe táján, a kóbor csapatkák párokra szakadoznak, minden pár kinézi magának a legalkalmasabb faodút, fali lyukat, hogy megkezdje a családi tűzhely építését. A fészkelőodú sokszor csak kissé van magasabban a föld szinétől, legtöbbnyire azonban 2–4 méternyire, ritkábban ennél is följebb. A vén odvas fák, falilyukak ritkulásával mindjobban megszűkül alkalmas fészkelő helyekben s azért alkalmazkodik a viszonyokhoz s ölfarakásokba, fagyökerek közé, elhagyott szarka- vagy mókusfészkekbe is megrakja fészkét, s volt eset, hogy használatlan kútcsőben, sőt félreeső levélszekrényben is tanyát ütött. A fészekrakásban nem valami művész ugyan, mégis csodálatos, mennyi anyagot hord néha össze s a nagyobb odúkat egészen kitölti. Találtam fészket, mely alig fért bele egy kalapba. Legtöbbnyire a fészek alapja zöld famohából való, mihez egyes száraz növényszálakat, gyökerecskéket is kever, mélyedése pedig szőrökkel, gyapjuval, sertékkel, egyes tollakkal van rendkívül vastagon, puhán kibélelve. Hím és tojó egyaránt szorgalmasan hordja össze az építési anyagot, közbe-közbe gyengéden játszadoznak, enyelegnek, halk csicsergés és czinczogásszerű hangokon tolmácsolva szerelmök érzéseit. Április közepén túl rendszerint már ül a tojó, egymásután lerakván 8–12, sőt 15 tojását. Ezek finom héjúak, szép tojásdadalakúak, fénylő fehér alapszinen, egészben, de különösen vastagabb végükön, rozsdasárga, rozsdavörös s néha szürkésszínű foltocskákkal, pontocskákkal borítottak.
Tojásmérték: H. 17–19; Sz. 13–14,2 mm.
Tojó és hím két hétig felváltva ülik a fészket, utóbbi főleg a déli órákban, mikor a tojó szabadságát táplálkozásra fordítja. Az otthon melegséges táját azonban akkor sem hagyja el, hanem ott keresgél annak közelében. Mintán kikelt az utolsó tojás is, a már megkezdődött etetés fáradsága a felnevelés és gondja a kis szülők egész valóját igénybe veszi. Nem könnyű dolog ennyi éhes, folyton falatozni akaró apró torkocskát nap-nap után kielégíteni, a mellett a saját éhöket is csillapítani. De a czinege-pár szülői feladatát szeretettel, igaz odaadással, gondoskodásának egész melegével teljesíti. A ki látta ezt az önfeláldozó, fáradhatatlan munkát, az mindenkor szivesen és csodálkozással fog reá visszaemlékezni. Lázasan, szakadatlanul folyik az reggeltől estig, egy nap úgy, mint a másikon. A tojó kirepül a fészekből, még czinczognak benn a kis éhesek, máris ott terem szökkenő reptével a fészekodú mellett álló fácskán, a csőrében új eledelt hozó hím; körülnéz, nem-e lát valami gyanusat s ha biztos a környék, villámgyorsan surran be a lyukon; – a kihallatszó, meg-megújuló czinczogás elárulja a kis család étkezését, mohóságát. Mire kirepül fiókáitól, a tojó már várja odakünn. Ő is körülnézett, kémkedett, de valami gyanusat vehetett észre, mert nem mozdul a fácskáról, hanem látszólag egészen közönyösen keresgél, mintha közel se volna a falatot váró család. A hím ezalatt új zsákmányt nézni távozik, a tojó azonban le nem veszi szemét a bizalmatlanságát lefoglaló tárgyról vagy személyről s nem száll be apróságaihoz, hogy fészkét el ne árulja. De a türelmetlen kicsikék nem értik a csendes várakozást, czinczogva nyilvánítják éhüket s így ellenségeik – csintalan fiuknak, prédára leselkedő menyéteknek, macskáknak – figyelmét magukra vonják – vesztükre. Ha a fészekalj szerencsésen felnevelődött s mindannyian kitollasodtak, az anyamadarak kezdik őket kicsábítani a meleg lakásból. De csakis a repülősek mozdulnak; s mivel az első és utolsónak kikelt között sokszor egy hét korkülönbség van, nem egyszerre, hanem lassanként hagyogatják el a fészket; éjjelre azonban mindig visszatérnek oda, míg csak egészen szárnyra nem szabadultak, felserdültek. Az etető szülők gondja most még nehezebb lesz, mert több eledelt kell hordaniok s ellenségek támadása, leselkedése ellen is oltalmazniok kell a szabadra került, tapasztalatlan magzatokat. S a kemény próba még nem végződött el! Alig állottak a kis czinegék saját lábukra, s alig élvezik a nagykorúság függetlenségét, a szegény szülők új családalapításhoz fognak, új tanyavetéshez, a második költéshez; sőt ritka esetben ezután még egy harmadikhoz is. A második fészkelés juniusba esik s az új fészek az első közelében szokott lenni. Tapasztaltam, hogy kisebb területen fészkelő szénczinegék a kinálkozó fali- vagy faodúk közül néhányat kiváltságban részesítenek s azokat éveken át fel-felváltva mindig használják, ellenben látszólag még alkalmasabbakat sohasem szállnak meg.
A szénczinege könnyelmű vidámságával összehangzik éneke vagy inkább szólása is, mert hangos, csengő, csicsergő czinczogó hangjait, rövid strófáit tulajdonképpen összefüggő éneknek nem lehet nevezni. Közönséges voltánál ő is egyike magyarságunk népszerű madarainak, mely éppen gyakoriságánál, feltünőségénél fogva népünk felfogásában határozott helyet kapott. Közmondás, mondóka, népdal, rege s igaz magyar, eredeti költőink művei, melyek a természetet, valóságot híven tolmácsolták és festették, egyaránt megemlékeznek róla. Mindezekben élesen nyilatkozik a magyarság éles megfigyelő tehetsége és finom biologiai érzéke. Így a többek közt példás vonatkozással, hangutánzó szavakkal népünk a szénczinege szólásváltozait majdnem egytől-egyig kifejezi s azért azokat külön említenem sem kell. A Rábaközből való kis regéből következőket tudjuk: Mikor az áruló Judás az Üdvözítőt a getsemani kertben kereste, összetalálkozott egy emberrel, kitől kérdé nem-e látta Jézust? Ez tagadólag felelt. Az akkor még galambnagyságú czinege meghallván a közelálló fáról e beszélgetést, sietett erősítgetni a választ, mondván:
«Nincs-erre, nincs-erre, nincs-erre!»
A hivatlan közbeszóló maga ellen haragította ez által az illető embert, ki bosszúságában lekapott papucsát hajította a czinegére. De az Üdvözítő segített a jó kis madárkán, hirtelen mostani nagyságára változtatta s így a feléje dobott czipő czélt tévesztett. A szerencsésen megmenekült czinege pedig örömében így gúnyolta támadóját:
«Kis-czipő, kis-czipő, kis-czipő!»
Nemcsak megelégedésekor hangzó szólásának, hanem hivogató hangjának is kitünő utánzását látjuk ebben, s bizonyságát annak is, minő jól tudja népünk, hogy madarunk egész lénye a kiváncsiság, kedélyeskedés, pajkosság, mindenbe beleavatkozás.
Somogyban, mikor a czinege valami prédát lel, így beszéltetik:
«Itt-itt, itt-itt, itt-itt!»
mire, ha silány volt a falat, így szól:
«Kicsit-ér, kicsit-ér, kicsit-ér!»
A székelység balladáit gyűjtő KRIZA JÁNOS pedig a czinege hangját így adja:
«Künn-csücsü, künn-csücsü!»
A toroczkóiak szerint tavaszkor meg ezt mondja:
«Kün-csics, kün-csics, kün-csics!»
a mit a rest leányokra vonatkoztatnak, kik télen át nem szőttek s így rongyos mellű ingben járnak.*
Utóbbi változatokat leirta HERMAN OTTÓ: A madár a magyarság fölfogásában. – A k. m. Term. tud. Társ. félszáz. jubil. Emlékkönyv 1892. 350. lap.
A szőlőmunkás pedig tavaszszal így érti a czinege beszédjét:
«Nyitni-kék, nyitni-kék, nyitni-kék.»
Jó SZIRMAY uram 1804-ben megjelent «Hungaria in parabolis» czímű gyűjteményében, a madárénekeket distichonokba fogó versezet, így jegyzi a czinegehangot:
«A verebek mondják repkedve csirip, csirip, a gyász
Fecske firics firicser s a czinegécske viczincz!»
Fecske firics firicser s a czinegécske viczincz!»
Egyébként madarunk népünk szemében s közfelfogásban, mint a kicsiség, silányság példázója szerepel, pl. e vőfélyköszöntésben:
«A konyhában fülel kétszáz verébgége
A nyárson most pirul hetvenhét czinege,»
A nyárson most pirul hetvenhét czinege,»
vagy odább:
«Felhoztam már a sülteket,
Hogy ezzel tálaljam az elhülteket;
E czinegeczombbal a ki megbirkózik,
Az, tudom, kedvére jobb ízűn borozik.»
Hogy ezzel tálaljam az elhülteket;
E czinegeczombbal a ki megbirkózik,
Az, tudom, kedvére jobb ízűn borozik.»
Ez utóbbi helyen gúnyosan az ellenkezőt értik. – VÖRÖSMARTYnál szintén ily értelemben:
«– – – nem vagy te czinke,
Bár könnyű vagy s nagyon piczinke.»
Bár könnyű vagy s nagyon piczinke.»
A közbeszédben pedig: czinegedongájú = vékony, sovány.
Mint időjós is szerepel ebben a vasmegyei mondásban:
«Cziczi Pál mit csinál?
Tudja Pál mért kaszál»
Tudja Pál mért kaszál»
mert mikor így beszél – s a versike hangfestően adja – jó időt várhatni. A czinege kedvencz eledele a tök és így előszeretete a tökreszállás, következő közmondásainkban van kifejezve: czinege is örül a tökmagnak = rossz sorsban örömet ér, szerencséhez jut; czinegét fogott az orra = megdagadt a hidegtől; czinegét fog a feje = tökfejű. Utóbbi értelemben e bordalban is:
«Van ember, a ki bölcs eszet
Tulajdonít magának,
És vízzel él s fejére a
Czinkék leszállanának.»
Tulajdonít magának,
És vízzel él s fejére a
Czinkék leszállanának.»
Egyéb közmondás szárnyasunkról: czinegének kóró a nyársa = csak ez telik.
Példázva használjuk – a mi megint az életmód helyes ellesésére vall: czinegegyomrú = torkoskodó. Van még egy ilyenféle, mely a «német» jelzőjeként szerepel – – – no de azt ki sem irom. – Költőink közül BENICZKY PÉTER már 160-ban így ir a czinegéről:
«Czinege madárka,
Kit rekeszt kalitka,
Dióbéllel megfoghat’d»
Kit rekeszt kalitka,
Dióbéllel megfoghat’d»
s hogy erre a csalétekre való csábítás csak őszszel válik be, megmondja a következő sorokban:
«– – – – –
Jutott kikeletre,
Nem kerül most kézre,
Bátran nyomot mutathat.»
Jutott kikeletre,
Nem kerül most kézre,
Bátran nyomot mutathat.»
KISFALUDY KÁROLY is igen helyesen irja, hogy őszszel inkább jelenik meg kertjeinkben:
«Fogy már a nap melege,
Kertünkben a czinege.»
Kertünkben a czinege.»
Az a dalocska pedig, mely látszólag rossz megfigyelésre, helytelenségre mutatna, ím ez:
«Kis kertünkben szőlőtőke vinyege,
Rászállott a sárgalábú czinege;
Nem czinege, nem czinege –
Olyan fehér, mint a hattyú» stb.
Rászállott a sárgalábú czinege;
Nem czinege, nem czinege –
Olyan fehér, mint a hattyú» stb.
Gúnyos értelemben van itt a «sárgalábú» használva, mert olyan nincs, s kiérezhető, hogy e jelző czéltudatosan szerepel.
Legszebben jellemzi, híven és igazán a czinege lényét, rövidségében is mindent kifejezve, PETŐFI SÁNDOR, a «Három madár» cz. költeményében, a hol kedvesének kedélyét a czinegéhez, szivét a fülemiléhez, lelkét a sashoz hasonlítja:
«Az első madár egy kis czinege,
Nem sérti őt a télnek hidege,
Nem háborítja őt meg semmi vész,
Télben, viharban vigan fütyörész,
Vigan ugrál a száraz ágakon,
Mint pillangó a virágokon,
Ugrál miként a gyermek gondtalan
Jön és megyen, máshol van untalan,
Alig képes kisérni őt a szem.
Kedélyed e czinege kedvesem.»
Nem sérti őt a télnek hidege,
Nem háborítja őt meg semmi vész,
Télben, viharban vigan fütyörész,
Vigan ugrál a száraz ágakon,
Mint pillangó a virágokon,
Ugrál miként a gyermek gondtalan
Jön és megyen, máshol van untalan,
Alig képes kisérni őt a szem.
Kedélyed e czinege kedvesem.»
Néhány sor csak s mégis megismerjük madarunk egész valóját, életmódját!
A szénczinege torkos, sok mozgása következtében gyorsemésztésű szárnyas, tehát nagyevő. Táplálékban nem igen válogatós, hamarosan megelégszik valamivel, ezért eledele igen változatos s évszak szerint is külömböző. Első sorban azonban mégis rovarevő; álczák, rovarpeték, hernyók, pondrók, kukaczok, férgek, pókok, legyek, darazsak, szitakötők, különféle bábok, levéltetvek teszik főeleségét; főleg nyáron, mondhatni, kizárólag ezekkel él. A hűvösebb évszakokban, kivált télen, előszeretettel falatozza – a rovarétek mellett – az olajos magvakat, gyümölcsmagvakat, melyek jobban hizlalják, zsirképződését elősegítik s így felmelegítik. Ezek közül különösen csemegéi a tök, ugorka, napraforgó, paréj, bodzabogyó, galagonya, vörösberkenye magvai, a dió, mogyoró stb. Húsdarabkákat, szalonnát szintén szeret, sőt döghúsból is torkoskodik. Ha egyszerre sok ennivalót talál, a feleslegből félredugdos magának néhány falatkát, hogy szűkebb sorsban felkereshesse. Szárnyasaink közt ő és fajtársai azok, melyek leghathatósabban pusztítják a gyümölcsöseinknek, erdőinknek, kertültetvényeinknek annyira káros, következő lepkefajok petéit: gyűrűs pillepohók (Gastropacha neustria), melynek a vékony faágacskákat gyűrűsen körülfogó petéi elég ismertek; a levélsodró pillék több faja (Tortrix viridana, crataegana, pomonana); gyapjas pillepohók (Ocneria dispar) – mindezek hernyói a gyümölcsösökben, lombos fákon iszonyú pusztítást vihetnek véghez; a levél- és virágrügyekbe tojó lepkék közül: az araszoló lepkék két faja (Cheimatobia brumata és Hibernia defolaria) és a levélsodrók közül a vörös és szürke faj (Penthina ocellana és variegana); a fenyő- és tűlevelű fákat pusztítókból: az apáczapille (Psilura nacha), a búcsújáró lepke (Cnethocampa processionea) és a fenyőpille (Gastropacha pini). Ezek csak a legfőbbek; hány mást lehetne még elősorolni, melyek túlszaporodását a czinegék korlátozzák! Kiszámították, hogy egy-egy czinege évenként néhány millió káros rovart emészt föl vagy öl meg s ez a szám igen megfelel a valónak.
Határozottan mondhatjuk hát, hogy a szénczinege erdő- és gyümölcsgazdaságunk, kertészetünk leghasznosabb madarai közé tartozik. Az a kis rossz tulajdonsága, hogy némely gazdaságilag hasznos növény magvát is – őszszel vagy télen – megeszi, továbbá, hogy veszekedő, sőt gyilkoló természetű is, lényére nem vet sok árnyékot s hasznosságának megitélésénél szóba sem jöhet. Nem jöhet szóba az sem, hogy megszorultában télen a méhkasok oldalait megkopogatja s egy-egy méhecskét elrabol – – ezek inkább csintalanságok, a mik ellen könnyű védekezni. A méhész két tégladarabot tesz a kas bejárójához, hogy a czinege oda ne férjen; a gazda madárijesztőket állít – ebből áll az egész védekezés.
Kiváló hasznossága – a mi fajtársaira is áll – a következőkben foglalható össze:
1. Igen nagy evők, tehát igen sok káros rovart pusztítanak el.
2. Télen-nyáron itt vannak, sőt őszszel-tavaszszal északvidékiekkel felszaporodnak s így egész éven át munkásaink.
3. Roppant sok rovart, férget, petét stb., melyet meg sem esznek, legalább megölnek.
4. A legvégső vékony ágszálakat is tisztogatják, s a rügyeket, bimbókat is; ilyen eleséget bőven kináló helyeket, naponként rendesen meglátogatnak, tehát alaposan megtisztitanak.
5. Rendkívül szaporák s így már a nagyszámú fiókák felnevelése közben is tömérdek káros rovart, hernyót szükségelnek.
6. Különösen sok rovar- és lepkepetét emésztenek el, tehát csirájában ölik meg azokat a lényeket, melyek későbbi kifejlődésük és életük egész tartama alatt rontanák fáinkat.
S daczára ez igazán megbecsülhetetlen segédkezésüknek az ember gazdaságában, munkájuknak értékét kellőkép meg nem becsülik, sőt igen-igen sok helyen egyenesen üldözik őket – tudatlanságból, könnyelműségből, pajzánságból. Nem elég, hogy a lét harczában elég ellenségök akad az állatok közt is, elszaporodásuknak legnagyobb akadálya a gazdasági viszonyok fejlődése és a kultura. Legnagyobb ellenségei: a macska, menyét, szajkó, szarka, a karvaly; utóbbi a felnőtt fiatalokat és öregeket is fogdossa s főleg télen nagy pusztítást visz véghez köztük. Oktalan gyermekek a sokszor alacsonyan álló odúkból horgos fákkal kipödrik fészkeit, őszszel meg országszerte láthatók a bodzafából vagy tökből készült czinegefogók, melyekben a kiváncsi és torkos madárkákat s éppen a szénczinegét, legkönnyebb megfogni. Nap-nap után több is rajta veszt így – sorsuk legtöbb esetben biztos halál. A hideg levegőn fogott szárnyast rendesen beviszik a meleg szobába s ez megölője. A kultura megsemmisiti legjobb fészkelőhelyeiket az odvas fákat; s fogyasztja számukat az ólmos eső, hirtelen beálló rossz, nedves, hideg idő, mert ezt csak úgy nem birják ki, mint a hogy a kemény, de száraz hideggel daczolnak.
Megérdemlik tehát, hogy minden erőnkből óvjuk s megtegyük azt, a mit szaporodásuk, életbiztosításuk érdekében csak tehetünk. E törekvésünkben gondunk legyen arra, hogy ellenségeiket irtsuk, tőlük távol tartsuk, gyérülő fészkelő odúikat természetök sajátságainak megfelelő fészkelő ládikák felfüggesztésével, alkalmas helyek készítésével pótoljuk – e tekintetben e munka általános részében leirt mintákra és használati módjukra hivatkozunk; – ügyeljünk, hogy a gyermekek a fészkelőket ne háborítsák s a czinegefogók állítása szigorúan tilalmaztassék; télen készítsünk nekik etetőhelyeket s kendermagot, szalonnadarabkákat szórjunk ki számunkra. Ezeket a helyeket azután annyira megszokják, hogy a párok – ha a környéken nekik való odúkat is találnak – tavaszra is ott maradnak s a közelben alapítják meg családi tűzhelyöket. Igen czélszerű az etetőhelyek körül hálóládikákat is alkalmazni – mert a szénczinege az éjjeleket odúban tölti – hogy így is jó menedéket találjanak pihenésök idejére. Igaz, hogy mindez némi költséggel, gondoskodással jár, no de ezért százszor és ezerszer kárpótol bennünket az a munkájuk, mely teljesen pótolhatatlan, megfizethetetlen.
