A HANTMADÁR. Saxicola oenanthe (L.) 1758.
A HANTMADÁR.
Saxicola oenanthe (L.) 1758.
Saxicola oenanthe (L.) 1758.
[Motacilla śnanthe L. – Sylvia śnanthe LATH. Vitiflora śnanthe LEACH. – Vitiflora septentrionalis, cinerea BRHM.]
XXXVII-ik tábla
VÖRÖSBEGY ERITHACUS RUBECULA (L) HANTMADÁR SAXICOLA OENANTHE (L)
VÖRÖSBEGY ERITHACUS RUBECULA (L) HANTMADÁR SAXICOLA OENANTHE (L)
Népies nevei.: fődi szarka (Vasm.); fődi pacsirta (Sopronm.); findzsa (Miskolcz); fődi kalapács (M. Szecsőd, Vas m.)
Jegyei: verébnagyságú; farkának tőfele fehér, hegye fekete (a középső tollaknak csupán töve fehér, 2/3 részben pedig feketék); az 1-ső (kicsiny) evező rövidebb a szárnyfedőknél, a 2-ik hosszabb az 5-iknél, a 3. és 4-ik leghosszabb szárnytoll külső széle szükített; az alsó szárnyfedők feketék vagy sötétbarnák, fehér szegéssel; az öregek csőre fekete, a fiataloké barnás; lábai feketék; szemei sötétbarnák.
Leirása. Öreg hím: fejtető, tarkó és a hát világos kékeshamúszínű; homlok és szemöldöksávoly úgy a farcsík és felső farkfedők fehérek; a szárny barnásfekete, világosbarna külső tollszegésekkel; a csőrtő és szem köze, úgy a fültájék fekete; a nyakoldalak és az egész alsó test rozsdás agyagsárga, a torok fehéres, úgy a has is, ellenben a begy legrozsdásabb árnyalatú. A tojó fejteteje, tarkója, háta barnásszürke; homloka, egész alsó teste, úgy az alsó farkfedők rozsdás alapszínűek, az áll, torok és hasalja legvilágosabb, fehéres; szemöldöksávolya rozsdásfehér. A fiatalok felül világos csokoládészínűek, világos szárfoltokkal és feketés, pikkelyszerű rajzolatokkal; a fark hegye rozsdásfehéres, keskeny szegésű; begyükön sötét tollszegések, különben alsó testök a tojóéhoz hasonlít; az evezők és szárnyfedők sötétbarnák, feketések, széles rozsdás szegésekkel. Őszi tollazatuk után, az első vedléssel, elvesztik foltozásukat és a tojóhoz hasonlítanak, de egészben rozsdásabbak; hátuk csak a második vedlés után szürkül meg.
Mértéke: H. 14,3–14,8; Sz. 8,8–9,4; F: 5,3–5,9; L. 2,4–2,7; Cs. 1,5–1,5 cm.
Egész Európában – fel a Jegestengerre rugó partvidékig, sőt betévedve Spitzbergákon is – ugyanez övben Ázsián át, azután Észak-Amerika egyes tartományaiban él. Télen Afrika északi felében, Ázsia melegebb részein találták. Roppant nagy földrajzi elterjedése pontosabban még nem ismeretes, valamint az a tudásunk is hézagos, mennyiben változékony elterjedése körének különböző vidékein. Az bizonyos, hogy nagyságra, szinezetre is bizonyos eltérésekre hajló faj s behatóbb kutatások nyomán valószinűleg több fajtáját fogjuk megkülönböztethetni.
Hazánkban köves, kopár területeken, kőbányáknál, sziklás, gyér bokrozatú helyeken mindenütt közönséges. Legnagyobb számban halmos, dombos, kövekkel beszórt, szakadásos legelőkön, melyek hajdan erdők voltak, de ujra nem fásíttattak be, találtam. Szereti a magányt, más madarak társasága neki fölösleges, csak párjának él s arról a kiválasztott területről, a hol fészkelni szokott, nem igen kalandozik el. Tavaszi megérkezésének országos középnapja: április 3–4. Vonulás közben gyakorta látjuk kisebb társaságokban. A hímek előbb érkeznek, mint a tojók. Eleven, nyugtalan, ideges madarak, melyek mindig valami kiálló hant, kő, tuskó, néha bokor tetején üldögélnek bókolgatva, farkukat billegetve, miközben gliuv-tektek tek vagy gliuv-csakcsakcsekk hangon szólnak. Közeledtünkre gébicsszerűen leereszkednek ülő helyükből s a föld fölött alacsonyan, de sebesen szállnak odább, hogy felvágódva valami közeli hanton ujból kezdjék bókolgatásukat. Reptökben csak fehér és fekete farkuk látszik leginkább, a többi szineket szinte elnyeli a talaj. Ez is egy neme az alakoskodásnak, mert a szálló madár bizonyos távolból azt a benyomást kelti, mintha csupán valami nagyobb fehér tollat vinne a szellő a föld fölött. Néha gyorsan, szinte gurulva futkosnak a göröngyök, kődarabok, buczkák közt, eltünnek, megjelennek egy-egy kimagaslóbb ponton s minden mozdulatukkal elárulják, hogy örülnek az életnek. Fészköket kőrakásokba, sziklaodukba, hasadékokba, földi lyukakba rejtik s száraz fűszálakból, szőrökből, tollakból, gyapjuból, gyökerecskékből lazán építik. Május közepén 5–7 tojást találhatunk benne, melyek halaványkékek, néha zöldesbe játszók, többnyire egyszínűek, ritkán elmosódott, alig látszó, rozsdássárgás foltozásuak.
Tojásmérték: H. 19,5–21,6; Sz. 14,6–16,5 mm.
Junius vége felé többnyire még másodszor költenek.
Augusztus végén és szeptember első felében távoznak el s ez időtájt mezőkön, szántásokon, utak mentén is gyakrabban szem elé kerülnek. Egyes megkésetteket azonban olykor még októberben is láthatunk. Táplálékuk apró rovarokból, férgekből, legyekből, sőt apró csigákból, kisebb szöcskékből áll. Ügyesen fogják el a repülő rovarokat s légykapóra emlékeztető mozdulattal csapnak feléje s szállnak vissza lesőhelyükre, hogy a prédát elköltsék.
Mint a kopár területek élénkítő jelensége, már csak azért is reászolgál barátságunkra, mert kárt nem tesz, sőt hasznot.
