FÜSTI FECSKE. Hirundo rustica L. 1758.
FÜSTI FECSKE.
Hirundo rustica L. 1758.
Hirundo rustica L. 1758.
[Hirundo domestica PALL. – Cecropis rustica BOIE.]
Népies nevei: istenföcske (Fehérm.); víres föcske (Barbacs, Sopronm.); kéményi fecske; villás-, villásfarkú fecske; czifra föcske (Csorna); vörös fecske (GROSSINGER J.); tarka fecske (Székelyföld.)
Jegyei: homlok és torok gesztenyevörös (fiataloknál világosabb. rozsdásbarna); egész felső testök fénylő feketekék, úgy begyük is; a középső farktollak egyszínűek, a többin fehér folt; alsó test rozsdásan árnyalt fehér. Csőr és szemek feketék; lábak feketésbarnák. A fiatalok halványabbak, begyük nem fénylő, szélső farktollaik sem túlságosan hosszúak. (L. I. köt. II. tábla.)
Mértéke: H. 16,8–21; Sz. 12–13; F. 10–13,1; L. 10–11; Cs. 0,8–1 cm.
A mell, has és farkalj szinezete igen változó, hol majdnem fehér, hol meg sötét, rozsdás. Úgy látszik, az északibb példányok fehérebb alsó testűek, mint a déliek, noha e tekintetben is sok keveredés van. Ez utóbbi rozsdás, sötétebb hasú példányokat szokták Hirundo rustica var. pagorum BRHM. névvel illetni. Élesebb a különbség a legdélibb Európában és Észak-Afrikában élő fajtánál (Hirundo rustica cahirica LICHST. 1824.), mely igen sötét gesztenyevörös alsó testű s szélső farktollain is ilyen foltú, nem fehér. A kelet-ázsiai példányok hasonlítanak a mieinkhez, csakhogy kisebbek és a Hirundo rustica gutturalis SCOP. fajtához tartoznak.
A «mi fecskénk» egész Európában fel a Sarkkörig, úgy Nyugot-Ázsiában, sőt Norvégiában a Sarkkörön túl is költ, igaz, hogy nagyon elvétve. HERMAN OTTÓ Tromsöben a 69° 38' é. szél. alatt még fészkelve talált egy párt (1888-ban), én ugyanazt ugyanott 1891-ben hiába kerestem s Bodöben 67° 17' é. szél. alatt láttam az utolsó fecskét. A meleg Golf-áramlat hatását érzi itt madarunk s e tájékról– mint egy irodalmi adat is bizonyítja – Spitzbergákig is feltéved.
Nálunk, csak úgy mint a mérsékelt öv egyéb tájain, alig van nálanál ismertebb, közönségesebb madár. És nincs egy sem, mely átöröklés útján, természetes soron, magától, annyira az emberhez szokott volna, mint ő, a szelid tekintetű, bizalmas, fürge, jámbor, vidám, szép szárnyas házibarátunk. Hajdan persze ez a szoros – ember és fecske közt létező – viszony nem volt meg s a barlanglakó, czölöpös házakban tanyázó történelem előtti ember alig ismerte: akkor még nem osztott vele egy födelet, hanem sziklafalakra, fákra építette sárfészkét. De azóta nagyot forgott a világ! Az a szives fogadtatás, melyet a házakban élő későbbi emberek részéről tapasztalt, lassanként elidegenítette őt a vadságos életmódtól, oda huzódott az «eresz alá» s látta, hogy jóság, kimélet környezi. Nemzedékről-nemzedékre erősbödött a szokás s ma már nagy ritkaság otthonát máshol találni, mint kunyhóban, házban, istállóban, pajtában, sőt palotában, templomban. S jogot is formál magának ezekhez a tartózkodási helyekhez annyira, hogy megszokott fészketájától erőszakkal sem egykönnyen lehet elüzni. De nem is űzi el senki sem, mert hisz úgy tartja a néphit: abba a házba, hol fecskefészek van, nem üt a menykő. Kerüli pedig azért, mert a fecske az «Isten madárkája». S jaj annak, a ki lepiszkálja a fecskefészket! Megbünteti az Úr úgy is, hogy tehene véres tejet ád.
A fecske lénye, természete a kedélyesség, kedvesség. Ez sugárzik ki okos, fénylő szemeiből, erről tanuskodik gondtalan, behizelgő, egyszerű csicsergése, fecsegése. Nem szónok, nem énekesművész; mulattató, csevegő csupán; költő, a ki nem száll föl a magasba, nem beszél megrázó érzelmekről, nem hat az érzelem fönségével vagy a képzelem erejével, hanem a házi boldogságról, egyszerű, keresetlen szívérzésekről hangicsál. Ő mindenkinek azt szánja, a mi megilleti, ha azután a gyenge erős akar lenni, alacsony magasra, kicsiny nagyra tör, elégedetlen többet akar – – ám kapja meg, ha a jutalom nem is édes. Ezt mondja az a humoros versecske is, mely népünk száján a fecskeéneket hangutánzóan festi:
«Kicsit a kicsinek,
Nagynak nagyot;
Ha kicsi nagyot kér,
Vágd pofon, hogy szeme kiugorjéééék».
Nagynak nagyot;
Ha kicsi nagyot kér,
Vágd pofon, hogy szeme kiugorjéééék».
S kedélyeskedő szólásáért, tulajdonságaiért jól írja TOMPA:
«Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske,
Úgy illik a boldog kunyhó
Kéményébe nagy fecsegve.»
Visszatér a régi fecske,
Úgy illik a boldog kunyhó
Kéményébe nagy fecsegve.»
Ezért szólítja magához ARANY is:
«Tavaszi fecskék, dal kedvesi,
Jertek el Isten kőmivesi.»
Jertek el Isten kőmivesi.»
s örül nekik, mint minden magyar ember:
«Van egy kis fecskepár,
Mely sárfalamra sárból
Szerény fészket csinál,
Mely nekem hajnalonként
Friss dallal fizeti
Le a lakbért s a szállást
Igen szereti.»
Mely sárfalamra sárból
Szerény fészket csinál,
Mely nekem hajnalonként
Friss dallal fizeti
Le a lakbért s a szállást
Igen szereti.»
TOMPA is kifejezi örömét:
«Fecske fészkel az ereszünk alatt,
Dehogy bántanám a jó madarat;
Sőt úgy szeretem s örülök neki,
Fiacskáit midőn etetgeti.»
Dehogy bántanám a jó madarat;
Sőt úgy szeretem s örülök neki,
Fiacskáit midőn etetgeti.»
Nem-e örülünk mi is mindnyájan, mikor házi fecskénk gondoskodó odaadással bevillant az eresz alá, hogy falatot vigyen éhező apróságának, s azok megható csicsergéssel tátogatják sárga szájukat anyjuk elé ? Dehogy bántanánk ezt a madarat, mely első madárismerősünk, egyik gyermekkori emlékünk. De nemcsak a fészkénél lessük; el-elnézegetjük, meghallgatjuk akkor is, mikor a csatornán párjával oly zavartalan összhangban beszélget. TOMPÁra gondolunk, ha újra látjuk ezt a bizalmaskodást:
«Fecskének kedélye nem borus, se mély,
Maga a vidorság, az örök szeszély:
Ki- s beszáll; – s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.»
Maga a vidorság, az örök szeszély:
Ki- s beszáll; – s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.»
Azért vágyik TÓTH KÁLMÁN is ezek után a remek, egyszerű s mégis szívhez szálló hangok után:
«Elhallgatjuk így szépen kettesen
Az istenfecske kedves dalait.»
Az istenfecske kedves dalait.»
Mert igaz, természetes beszéd az, annyira, hogy neki még temetésén sem kell egyéb más zene:
«És hamisan zengő kórus
Ne kisérjen sírba engem;
Míg visznek: a háztetőkön
Csak a fecske csicseregjen».
Ne kisérjen sírba engem;
Míg visznek: a háztetőkön
Csak a fecske csicseregjen».
Már e néhány idézetből láthatjuk, mennyire beférkőzött a fecske a mi lelkünkbe, szivünkbe; s ha azokat kértem tolmácsul, kik mintegy mindnyájunk érzését, gondolatát kimondták, hát ez csak azért volt, mert ők a legilletékesebbek erre, még pedig a szónak abban az értelmében is, mely madarunk szokásainak, jellemző sajátságainak hűséges, igaz ismeretére tartozik. S a valónak finom ellesése nyilatkozik meg a következőkben is, melyekben főleg mint a tavasznak s az ősznek hirnöke szerepel.
«Jön a tavasz,
Hazatér a
Fecske madár.
Zöld ruhát ölt
Künn a határ.»
Hazatér a
Fecske madár.
Zöld ruhát ölt
Künn a határ.»
PÓSA LAJOS.
«Gyülekezik már a fecske, megy a gólya.»
TOMPA.
Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek – – –
Vándor népe ott halad.»
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek – – –
Vándor népe ott halad.»
PETŐFI.
A gólya és fecske csakugyan a magyarság legválasztottabb tavasz hirdetője és nyár búcsúztatója.
Népdalainkban ugyancsak azt találjuk, a mit ezek és más költőink mondanak:
«Őszszel szokott a fecske elmenni,
De tavaszszal vissza szokott jönni».
De tavaszszal vissza szokott jönni».
vagy:
«Közel a tél, mén a fecske.»
Azt a magyar nem mondja soha, a mit a német érzelgősen, és a valónak feláldozásával énekel: «hogy nehéz válni, mikor a rózsák már nem virágoznak s a fecskék haza utaznak!» Tudja népünk, hogy nem a meleg égövben van otthon a fecskemadár, hanem ott, a hol bölcsője ringott. Szerepel a mi felfogásunkban mint hírvivő, postásmadár is, nyilván kitünő repte, gyorsasága révén. Jó BENICZKY PÉTER 1620-ból való verse «A kivánatos kikeletnek gyönyörüségéről» így czéloz reá:
«Mindenféle madár,
Kit dér, hideg elzár,
Vígan kezd új éneket.
Jó hírrel jön fecske,
Ujul agyagfészke,
Csácsog házak felett.»
Kit dér, hideg elzár,
Vígan kezd új éneket.
Jó hírrel jön fecske,
Ujul agyagfészke,
Csácsog házak felett.»
A népdalokban is több helyt valóságos postás:
«Menj el édes fecském,
Violám köszöntsed».
Violám köszöntsed».
vagy:
«Menj szeretőm ablakába,
Röpülj az ő szobájába,
Te kis fecske! azt izenem,
Hogy őtet most is szeretem.»
Röpülj az ő szobájába,
Te kis fecske! azt izenem,
Hogy őtet most is szeretem.»
De ilyenképpen is szerepel:
«Nincsen kedvem, mert a fecske elvitte
És egy magas jegenyére feltette.»
És egy magas jegenyére feltette.»
a miből az az éles megfigyelés is kipattan, hogy a fecske az ágra néha éppen csak rászáll s ismét elrepül, mintha oda tett volna valamit. A csángó dal megmondja, hogy azért szerelmi postás a fecske, mert a mikor kell, befogja a száját, a rigó ellenben kifütyörészi a titkokat is:
«Gyenge ifiucska kin törli szemeit,
Kitől küldené el ő isz a levelit,
Rigótól küldené, rigó ullyon madár,
Felül a fészkire, száll e falevélre
Micso példát meglát, mind kifütyérgeti;
Titkos levélkéjét azért nem viheti.
E fecskétől küldi, feltette magában,
Kit így szólíta meg nagy búbánattyában:
Vidd el fecske, vidd el az én levelemet
Apámhoz, anyámhoz sz ez én kedvesemhez,
Ülly fenyű fájára, szállj ez ablakára
Sz ez én kedvesemnek tedd az asztalára.»
Kitől küldené el ő isz a levelit,
Rigótól küldené, rigó ullyon madár,
Felül a fészkire, száll e falevélre
Micso példát meglát, mind kifütyérgeti;
Titkos levélkéjét azért nem viheti.
E fecskétől küldi, feltette magában,
Kit így szólíta meg nagy búbánattyában:
Vidd el fecske, vidd el az én levelemet
Apámhoz, anyámhoz sz ez én kedvesemhez,
Ülly fenyű fájára, szállj ez ablakára
Sz ez én kedvesemnek tedd az asztalára.»
S míg a holló a szomorúság, gyász, addig a fecske a boldog szerelem hírvivője, a mit ez a népdal szépen kifejez:
«Fecskécském, fecskécském
Vidd el a levelem
Gyöngyvári Jánosnak,
Kedves galambomnak;
Ha ágyában éred,
Tedd a vánkosára,
Ha sétálva éred,
Tedd a jobb vállára.»
Vidd el a levelem
Gyöngyvári Jánosnak,
Kedves galambomnak;
Ha ágyában éred,
Tedd a vánkosára,
Ha sétálva éred,
Tedd a jobb vállára.»
Még tovább is mehetünk e csapáson, mely a közfelfogásnak fecskére tartozó természethistoriai elemeit aprólékos részletezéssel megragadta. VAJDA JÁNOS, «magában járó» költőnk, megjegyezte azt a néphitet, mely az eső közelségét a fecske alacsony, földszintes reptéből jósolgatja:
«Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes,»
Minden oly merengő, csöndes,»
A költözködés nagy mozgalma megkapja a távol idegenbe származott magyar legényt s honvágyat ébresztve benne, mondja:
«Fecske, gólya elrepül.
De fészkére visszakerül.
Meglátom-e szép hazámat,
Benne kedves violámat?!»
De fészkére visszakerül.
Meglátom-e szép hazámat,
Benne kedves violámat?!»
Igen, mert:
«Késő őszszel száll a fecske keletre,
De tavaszszal visszajő a fészkére,
Messze eljár hegyen, völgyön és síkon,
Hej! de mégis azt csevegi: jobb itthon!»
De tavaszszal visszajő a fészkére,
Messze eljár hegyen, völgyön és síkon,
Hej! de mégis azt csevegi: jobb itthon!»
Közmondásaink és rokonfajta szólásaink egész sorát őrzik népünk és a fecske között szorosra forrott viszonynak, jó részök ugyan nemzetközi ízű, de csak annyi vagy talán több is eredeti hajtás. Ezekben is nyilatkozik az az észlelőtehetség, mely a látszólag mellékes, nem feltünő, de madarunk természetét jellemző szokások ellesését is emlékezetbe kapta. Csak néhányat sorolok föl, megnyomván azt, a miben a megfigyelés érzéke nyilatkozik: «Annyi, mint őszkor a fecske», «Elmegy őszszel a fecske, de őtet a veréb nem követi», «Hirmondó fecske tavaszt énekel», «Idővel a fecske még házadra szállhat» (szerencsés lehetsz), «Neki szokott, mint a fecske a repdeséshez», «Nyári szállásért meg nem telel veled a fecske» (háladatosságnak is van határa), «Nem sirat egy fecskét egy nyár», «Leghangosabb deákságú a fecske», «Csacsog, mint a fecske», «Ritka, mint a fecske a kalitkában» stb. Elterjedt, kedvelt nótáink közt is gyakran előfordul a fecske, jeléül roppant népszerűségének; csak a hires «Repülj fecském»-re, «Fecském, fecském, édes fecském», «Eresz alatt fészkel a fecske», «Szálldogál a fecske» hangulatfakasztó dallamos énekekre figyelmeztetek.
Még az a tulajdonsága is, hogy kora reggel vidám szavával, mintegy ő a napnak első ébresztője, ő mond elsőnek «jó reggelt» a munkás népnek hajnali kivonuláskor, nyomot hagyott «A magyarnak régi nótája a szárnyasokról» czímű versezet bekezdőjében:
«Szép madár a föcske, szépen föcsög,
Mikor a reggeli harmat csöpög.»
Mikor a reggeli harmat csöpög.»
Való igaz, hogy a pitymallatot leghangosabb beszéddel köszönti és így megkapóan élénkíti a még nagy részt csendes háznak táját. A fülemile mestere a dalnak, de nem oly bizalmas, kedves házibarát s ezt TÓTH KÁLMÁN kegyeletesen érzi mikor mondja:
«A fülemile az én madaram
De most ne halljam én őt zengeni;
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti».
De most ne halljam én őt zengeni;
Most csak az istenfecskét szeretem,
Mert anyám ezt legjobban szereti».
Mindezek után csak érthető az a dunántúli népdal, mely egyenesen kimondja:
«Nincs szebb madár a fecskénél,
Barna piros menyecskénél».
Barna piros menyecskénél».
Talán tovább is mentünk ezen az ösvényen, mint e komoly könyv feladata engedné; de hát az a barátság, szinte rokoni érzés, mely köztünk és madarunk közt annyira fennáll, szolgáljon mentségül, annyival is inkább, mert benne lényét, életmódját is jórészben körvonaloztuk. A tudomány csak megbővítheti, kirajzolhatja ezt a vázlatot, színezheti és háttért adhat neki, de nem változtathat rajta.
Tudjuk, hogy tavaszszal jön vissza hozzánk, még pedig az országos középnap szerint: április 4–5-én. Helyi és időjárási okok, vagyis a vidék alacsony vagy magas fekvése, annak éghajlata, az évek szerint ingadozó tavaszfakadás módosítják első jelentkezésének napját. Az első fecske látása eseményszámba megy minden háznál s a hiuságnak is van vele dolga, mert azt tartja népünk, a ki először lát fecskét s utána mosakszik, elveszti szeplőit, piros, bársonyos lesz orczája:
«Fecskét látok, szeplőt hányok».
Mondhatjuk, hogy a füsti fecske költözködésének viszonyait minden madáré között legjobban ismerjük, mint őt magát is. A sok megfigyelés s ezek eredményeinek a meteorologiai viszonyokkal való egybevetése – köszönet HERMAN OTTÓ fáradozásainak és HEGYFOKY KABOS dolgozatának – kisütötték, hogy a füstifecske a +9,4° isothermájával halad tavaszszal észak felé.* Igy van azután, hogy például Magyarország közepére majdnem egy hónappal előbb érkezik, mint Krisztiániába, viszont Dél-Európába egy hónappal előbb mint mihozzánk. Télen Afrikában, Dél-Ázsiában tanyáznak a fecskék, de világrészünknek a Földközi-tenger partjaira dülő vidékein – jövet menet – százezrenkint maradnak el: az olaszok, spanyolok, dél-francziák kapzsiságának, falánkságának esnek áldozatául. Horoggal, fegyverrel törnek az «Isten madárkái» ellen, sőt a modern eszközöket is igénybe veszik pusztításaik tetőzésére, zsákmányuk öregbítésére drótokat vonnak, melyeken a fáradt fecskék – úgymint a táviródrótokon szoktak – gyanútlanul, nagy számban pihennek meg. Ekkor erős villamos áramot bocsájt a madárfogó a dróton át s százankint, mint a legyek, hullanak az agyonütött madárkák a földre, hogy csomóba kötve, fenyves madarak módjára piaczra, konyhára kerüljenek. Ez a rémséges tizedelés, a mihez az idő viszontagságaiban tönkremenők száma kerül még, annyira megérződik, hogy tavaszszal alig fele, sőt egyharmada sem jön meg azoknak, melyek ősszel elutaztak.
Idevágó fontos munkálatok megjelentek az «Aqvuilá»-ban, a magyar ornith. központ folyóiratában, melyek közül utalok következőkre: HERMAN OTTÓ. A füstifecske tavaszi vonulásáról. 1894. 9–27. l. – HEGYFOKY K. A füstifecske vonulásénak és a levegő egyidejű hőfokának elméleti megállapítása 1895. 111–141. l. – Ugyszintén HERMAN OTTÓ: «A madárvonulás elemei Magyarországon» czímű művére.
Az első fecskék rendesen tavak, vizek táján, majd a falvak, városok környékén mutatkoznak s mintegy két héttel később jönnek csak azok, melyek besietnek a házakba régi fészkükhöz s azonnal odaülnek pihenni, ficserélgetéssel felejtve a nagy út fáradalmait s köszöntve otthonukat. Kezdetben nem sokat időznek a fészeknél csak estére térnek ahhoz, napközben a környéken röpködnek. Egyetlen egyszer voltam szemtanúja valóban szép fecskeérkezésnek, 1890 tavaszán, mikor Dinnyésen, a Velenczei tónál, észleltem a madárvonulást. Márczius 23-ának délutánjáig még egyetlenegy sem került szemeim elé; e napon alkonyatkor a puszta végén elterülő kis tónál egyszerre csak négy darabot látok, sebesen, egyenesen délről-északnak szállani, nem sok idő múlva ugyanez irányba hét darabot, melyek mind tovább siettek. Kevés vártatra azután 50–60 darabból álló csapat jött délről, leereszkedett a víztükör fölé, elkezdett össze-vissza repkedni, csicseregni, legyeket fogdosni.
Megtelepedésök után egy-két hétig vigan járnak-kelnek, pár után néznek, udvarolgatnak, majd élvezik a mézeshetek gyönyörű, gondtalan édességét. Felszállnak a magasba, ide-oda ívelnek, surrantgatnak a felhők határában, majd leereszkednek, nyílsebesen vágódnak, kigyóznak, bizonyos területeket körbe bejárnak, szűntelen csicseregve, beszélgetve. Közbe kinyugosznak valami párkányon, száraz ágon, csatornaszélen, tisztogatják, rendezgetik tollazatukat, folytatva csevegésüket is. Borult hűvös időben a föld fölött, vizek tükrén szárnyalnak oly gyorsan, hogy a szemmel alig követhetjük. Bekalandozzák az utczákat, udvarokat, tereket s nagyszerűen tudnak útjokba eső akadályok elől merész kanyarulattal, szinte félreugorva, oldalt vagy felvetve magukat, kitérni. Fészköket, mint általán ismeretes, negyed gömbszelet alakban sárból, pár szalmaszállal tapasztva, építik mindig úgy, hogy fölötte valami tetőzet legyen s belül finom szálakkal, tollakkal bélelgetik melegre. Kivétel és igazán ritkaság máshol fecskefészket találni mint ereszek, folyosók, istállók, kiugró párkányok stb. alatt. Néha azonban mégis előfordul a rendes szokástól való eltérés. Így CERVA FRIGYES talált fecskefészket, Csepel-szigeten, ákáczfa szétágazó ágai között, alak szerint olyant, mint egy pintyfészek, csakhogy sárból építve; egy másik, Erdélyből való, vadszőlőindák közé volt rakva s az ezredéves kiállításon a k. m. Természettudományi társulat gyűjteményében állott.* Olyan eseteket is tudok, hogy kitömött, fali diszűl szolgáló, ragadozó madárra fészkeltek, sőt az illető fél más lakásba hurczolkodásával a jövő évben is felkeresték különös otthonukat, noha az a régi helytől jó távolra esett. A költés java munkája májusra esik; ekkor javítgatják ki a meglévő, évek óta használt fészkeket vagy építenek újakat. Különösen oly pontokat kedvelnek, hol valami kiálló lécz vagy szeg a fészek alját mintegy tarthatja. Gyakran ugyanis a puszta falra ragasztott fészek leválik s újból kell kezdeniök a kőmívességet.
Lerajzolva a Term. Tud. Közl. 1896. évf. 316. l.
Fészekalja rendesen öt, néha hat, fehér alapszinű, rozsdabarnásan és szürkés ibolyásan foltozott, pettyegetett tojásból áll.
Tojásmérték: H. 19–21; Sz. 13–15 mm.
Körülbelül két heti költés után, melyben a hím is felváltja párját, kikelnek a fiókák. Az a melegséges, példás vonzódás, mely a fecske családi életének kiszökkenő alapvonása, most éri tetőfokát. Nem szükség leírnom ezt a gyöngéd gondot – – mindnyájan ismerjük. Az etetés roppantul igénybe veszi az öregeket, mert az éhező fiókák rengeteg eleséget elemésztenek. VIDONYI, a ki igazán alaposan figyelte madarunk életmódját* írja, hogy egy fecskepár reggeli négy órától esti kilencz óráig 538-szor hozott élelmet fiókáinak, még pedig legsűrűbben – 62-szer – esti hét és nyolcz óra között.
Vasárn. Ujs. 1887. 185. stb. lapokon. – U. o. 1895. 603. l.
Miután a fészekből kirepültek, egy ideig a közeli tetőzeten, száraz gallyakon tartózkodnak s a szülők addig táplálják őket, míg ügyesebbek lesznek. Megtanítgatják repkedni, legyeket fogni. Hálásra az egész család a fészekhez huzódik s valami dróton, léczen éjszakázik. Egy folyosón, egy istállóban kelt fészekaljak össze is verődnek később s együtt alusznak ilyen választott, bölcsőjüktől nem igen távoleső helyen. Szobám ajtaja fölött a csengetyű drótján néha egész őszig 28 fecske – részben előre, részben hátra fordulva, egymáshoz simulva – töltötte az éjjelt, míg csak az ősz el nem szólította őket tőlem. Majdnem minden pár az első költés után, juliusban; másodszor is tojik, de akkor csupán 3–4 tojást. Zavartatás esetén sokszor megkésnek s így van az, hogy még augusztus végén is találkozik fészekben ülő fióka.
A mily kedélyes állatka a fecske, annyira okos is. Jól tudja ki az ellensége, ki a jó barátja; hol fogadják szívesen, hol ellenszenvvel. De bizalmassága mellett vigyázó, szemes is, s habár ügyes repülése sok veszély elől védi, mégis az ellenséget éles, figyelmeztető csipogással, sivítással jelzi, inti a többi madarakat is: Vigyázzatok, baj van! Bízva szárnyaiban merész, sőt szemtelen is; varjukat, karvalyt vagy macskát és más nem jó járatú állatokat azonnal vésztjelző hangjával körül repked, mire a környék fecskéi mind összegyülekeznek s hangos visítgatással, ide-oda csapkodással kergetik, hajszolják azokat a távolba.
Augusztus közepe táján már legnagyobb részök készülődik a nagy útra. Kiemelkedő épületekre, tornyokra, tetőkre gyülekeznek, rokonuk a molnárfecske társaságában s naponként gyakorolják magukat. Kisasszony napjára a főtömeg rendszerint el is búcsuzik. Üres lesz a hely, a hol még pár napja összesereglettek. Kisebb számban ide-oda röpködő idegen fecskék azonban még hetekig láthatók. Október közepén túl ezek is egyesekre apadnak vagy végleg nyomuk veszik. Mielőtt a főtömeg eltávoznék, tóságos vidéken rendszerint ezernyi rajokba verődnek s a táplálék legtovább ilyen helyeken kínálkozván, addig időznek ott, míg csak meg nem fogy. Gyakran láthatunk ez időtájt a nádasokon pihenő, vizek fölött csoportozó töménytelen fecskét, melyek hálótanyára, úgy mint a seregélyek, a nádszálakra telepesznek. Naplómban feljegyeztem egy idevágó megfigyelést, a legérdekesebbet, melyet e tekintetben valaha láttam. Ime jegyzetem: 1885 augusztus 5-én esti 1/2 8 órakor Pápa előtt egy alig 150 lépés hosszú s 100 lépés széles nádas fölött ezernyi füstifecske – becslésem szerint 5–6000 – szunyograj-szerűleg hullámzik, tánczol a levegőben. Hirtelen egymásután, hátracsapott szárnyakkal, mint a prédájára vágó ragadozómadarak, irtózatos sebességgel csapkodtak, mintegy estek a nádba, oly benyomást keltve, mintha száz és ezer fekete golyócska hullana le a magasból. Egy részök ezalatt folyton kóválygott, csicsergett s az aláczikkázók számának hiánya alig volt észrevehető. Jó ideig tartott mig mindannyi belehullott a sűrűbe s «elült». Ekkor a nád közé köveket dobtam, mire olyan fékevesztett szárnyra szabadulás következett, akár csak számtalan, fekete tollal megtöltött zsák tartalmát kapta volna fel a szél. Az egész látványnak hátterét a leáldozó nap és a biborban fürdő, rózsaszínnel, aranyos sárgasággal élénkített nyugati ég alkotta s valósággal elragadóan sajátságos, gyönyörű volt az. Néhányat hullámzott ez a roppant sereg, aztán újra kezdődött a «fecskeeső» úgy a mint leírtam. Novemberben nagy ritkaság már fecskét látni, de 1881-ben Sopronban november 2-án még öt darabot figyeltem meg a hóval födött háztetők körül s másnap is hármat. PFENNIGBERGER J. pedig a Drávafokról feljegyezte,* hogy egyesek egy nagy istállóban néhányszor át is teleltek. Az azonban, hogy iszapba, odvasfákba is beveszik néha magukat s átaluszszák a telet, mint némely emlősök – képtelen mese.
Aquila 1895. 87. l.
A füstifecske leginkább szunyogfélékből, apró repülő rovarkákból, legyekből, kis pillékből él. Ha a méhészek panaszkodnak, hogy a sok fecske kapkodja a méhesből ki-be röpködő méheket: ez gyakran tévedés, mert nem mindig a méheket, hanem éppen az ott tanyázó méhellenségeket: a viaszmolyt (Galleria mellonella) stb. pusztítják. A mi méhet fog az leginkább fulánk nélkül való here, mely nem árthat neki. Az azonban való, hogy néha megtizedeli a heréket a méhesek táján, sőt a dolgozó méheket is. Ha észreveszszük, hogy kárt tesz, ne engedjük a méhes közelében fészkelni. Nagy gyomrúságánál, szaporaságánál, gyakoriságánál fogva temérdek kellemetlen, káros rovart, legyet, szunyogot emészt el s tisztítja házunk környékét, a kertet, mezőt egyaránt, még pedig hathatósan, mert a hol sok a préda, ott rendszerint összegyülekeznek s közös erővel támadnak a bőven kinálkozó falatokra; így a legelésző jószágot sűrűn látogatják s mindenféle alkalmatlan apró légy- és szunyogfélétől, ha nem is teljesen, de részben megszabadítják. Zsákmányukat mindig szállva kapják el s még vizet is repülés közben isznak, lecsapkodva, csókolgatva annak tükrét, néha egy kis fürdőt is koczkáztatva. Szárnyukban van erejük, a levegő elemük: a földre éppen csak fészekanyagért szállnak. Az az oltalom, melyben jogosan részesül, önkénytelen azt a kívánságot fakasztja: bár részesülnének mindazok a madarak hasonló elbánásban, mint a fecske, melyek, csakúgy mint ő kedvesek, szépek, hasznosak, de a melyeket az emberiség java része mégis üldöz. Miért? mert azokat jobbadán nem ismeri, a fecskét pedig ismeri.
