A cenzúra
A cenzúra
Mindez benyúlt a legnagyobb szolgaságba. A mint a katonaság után a polgári hatóság vette kezébe a cenzúrát, Prottmann lett a mindenható parancsnok s azután, hogy hivatalosan kimondatott az abszolutizmus, a forradalomnak nevét sem lehetett leírni. Elkölt a tréfa, az idő a legrosszabbra fordúlt. Teleki Józsefnek megtiltották, hogy mint a Magyar Tudományos Akadémia elnöke az uralkodó látogatása s az Akadémia tagjainak bemutatása alkalmával a »magyar királyt« jobbágyi hódolattal üdvözölje, mert Magyarországon nincs »jobbágy«, s egy naptárt azért koboztak el, mert »Él magyar, áll Buda még« mottót tett a címlapra, – s ezzel eljutottunk a legszélső határig a szolgaságban.
Igaz, rettenetes keserves iskola volt ez, de számolni kellett vele; meg kellett találni a formát, hogy hogyan mondhassa el az író, a mi szívét nyomja úgy, hogy Prottmann meg ne értse? Akkor jött be az országba Heine Romanzerója. Az ő Liszt Ference roppant hatást tett:
Anständige Bestien sind es doch,
Die Euch im Felde überwunden…
Die Euch im Felde überwunden…
Hátha magyar könyveket is lehetne becsempészni, úgy hogy a mi bestiáink ne ütközzenek meg rajta? Ráth György összegyűjtötte a forradalmi verseket s testvére Ráth Mór segítségével kiküldte Lipcsébe Keil ottani könyvárushoz, honnan azonban Kertbeny által irtóztatón megcsonkítva kerűlt vissza. Ez hát nem ment, itthon kellett megtalálni a módját. Azt a sötét hangot, melylyel »a haza elvesztését« gyászolák, már nem lehetett használni, s hiába mondta Szász Károly, hogy
A költőknél még él a szabadság, és
Fog élni, bármit mond a hatalom…
Fog élni, bármit mond a hatalom…
azt már nem lehetett hirdetni. Nem maradt szem szárazon, ki Aranynak Koldusénekét olvasta; a Puszta vadon költészetének gyönyörű sorait:
S hol a nyílt röptű sólyom is
Nagy félve járt elébb,
Csipogva fürdik s üt tanyát ott
A szemtelen veréb…
Nagy félve járt elébb,
Csipogva fürdik s üt tanyát ott
A szemtelen veréb…
átérezte minden szív. Ezek nem illúziók, – a való igaz rajzai voltak. Ha akkori költészetünk szemelvényei nem maradnak mögötte az Ir melódiák és Déranger legszebb darabjainak, az, mit abból az időből, midőn csak képben és hasonlatokban lehetett beszélni, felmutathatunk, páratlan a maga nemében. Bizonynyal örökre gyöngyei maradnak költészetünknek, de úgy mint akkor átérezték és megértették, a későbbi boldogabb nemzedék, mely nem szenvedte át ezt a kort, erre nem képes. Gyulai egy remek elbeszélésben a megszólalásig híven előállítá a régi udvarház utolsó gazdáját, vagy leírt egy akkori szüretet, hol a táblabírón
Rajta még a régi mente
De pipája nincs sehol –
De pipája nincs sehol –
ennek a bánatát mindenki érezte. S mikor Arany egy Szilveszter-estéjén poharat ragad kezébe s felköszönti, hogy
Csörgése szóljon, hogy kikért,
És szóljon az, hogy hallgatok.
És szóljon az, hogy hallgatok.
minden magyar ember tudta, hogy a pohár cseng s csak a láncz csörög – s hogy ez a felköszöntő az aradi raboknak szól. És a Mikes búját Lévaytól csak Prottmann nem értette meg, mert »mit neki Mikes búja? Ingeborgról mindenki tudta, hogy az maga a költő, Sárosy Gyula, s a vers nem fordított. Ezek, és még néhány szép vers ebből az időből, hangot adtak annak, miket az emberek éreztek s ebben rejlik nagy hatásuk titka; mert nemcsak szép versek, – a magyar ember bánatának megnyilatkozásai voltak. A szépirodalom többi ágaiban is beállott ez a fordulat. A színpad nem teremtett meg sok forradalmi alakot, de most már a célzásokat is kellett kerűlnie, annyira, hogy Prottmann a színpad huszárjainak is megtiltotta, hogy a királyért haljanak meg: mert császár van, mondá, s nem akarta megérteni, hogy a huszár még a múlt századokban sem lelkesedett a császárért. Ezt a sebet könnyen kiheverte, s a regényírás is kárpótolta magát a közel múltból vett rajzaival, mely mégis mindig a múltra, a már letűnt magyar életre emlékeztette az olvasót.
A Hangok a múltból című anthologia címképe.
