Lírai költészetének jellemzése
Lírai költészetének jellemzése
Vajda János lelke röpténél, vére lobogásánál, ifjonti emlékeinél fogva a romanticizmus követője, mint lantos és elbeszélő egyaránt. Mintha csak gyermeki éveinek tündérvilága, az erdő, hol a mélyedő árny a villanó fénynyel váltakozik, a maga nagy arányait és éles ellentéteit beleoltotta volna, kizárólag azt szereti: a mi szokatlan, szertelen, rendkivüli, sőt egyetlen, a mi ellenmondásos, bonyolúlt, rejtelmes és fenséges. A forradalmi idő, a nagyság és dicsőség e tüneményes kora, megigézi áramlatával, mert akkor a rendes, köznapi, óvatos és számító nevetség, sőt megvetés tárgya volt; őszinteségtől, nagylelkűségtől, bátorságtól és lelkesedéstől hevűltek a szívek; a schönbrunni kert, a természet és művészet e csodás alkotása, elbűvöli vonatkozásával s egy egész nyáron mindennap ellátogat oda azért, hogy lássa azokat a fákat, a falakat, a szobrokat, melyek előtt Napoleon éppen félszázaddal előbb elhaladt, hogy lelke ennek a gondolatnak, ő itt járt, csillogó tengerében fürödhessék. Az ily felfogással, a romanticizmus ez eleven erejével hazafias költészete nem lehet egyéb, mint a nagyság és dicsőség sóvár tisztelete s a megalkuvó élet és szükséglet türelmetlen elítélése; valóban az a néhány hazafias éneke, a mi van, a nagyzó álmok és csüggesztő csalódások heves kifejezése. A virrasztókat, melynek nyomott, fojtó hangja olyan mesterien talál ahhoz a nyomott, fojtó időhöz. S a mikor megtörténik a feltámadás, de a kiegyezés be nem váltja azokat a merész igéreteket, miket a nemzet fényes küzdelmével és magasztos szenvedésével szerinte kiérdemelt, a háborgó harag és kavargó keserűség kitörésével támad a vezetők ellen, s csalódása, kétségbeesése annyira ragadja, hogy még azon is töpreng: szeretheti-e honát tovább, megengedi-e a becsület? Ebből a hangulatból fakad Luzitán dala, a hazafias líra egyik erős alkotása. Töprengése enyhűl, hazaszeretetének tüze el nem lobban, hisz a Jubilatéban bizakodva mutat legalább a népre, mely még ép, és vigasztalásul a második ezredévről álmodik, mely szebb lesz, mert nem halhat meg e hite nélkül. Az ily felfogással, a romanticizmus ez eleven erejével szerelmi költészete nem állhat másból, mint az elkárhozó boldogtalanság dalaiból. Hiszen, a mint maga vallja, ő nem tud szeretni lanyhán; csak szertelen, szörnyen, nagyon; úgy ég a szíve, mint a kátrány a tengeren kigyúlt hajón; a mint maga vallja, az ő szerelme nem való sem égbe, sem földre, nincs az teremtve csöndes, olvadó szelíd gyönyörre: éppen azért a mi másnak áldás, az öröklét és istenség foglalata, neki merő kárhozat, istennek ostora. Mert az ő szörnyű lángja hiába lobog, nincs, a ki úgy viszonozza, sőt nincs, a ki viszonozza. Az ő szívének földi átka a viszhangtalanság és vigasztalanság, mert a végtelen világ – végtelen üresség számára; a kikért eseng, mint a Szerelem átkának méltatlan eszménye, mint a Gina emlékének bódító hideg szépsége, nem üdvözítik, nem üdvözíthetik; s ő vergődő büszkeségével és izzó érzékiségével szilajan küzködik. Az el nem nyert és mégis elvesztett boldogság kárhozata zeng örökké dalaiban, a féktelen szenvedély hangjain és féktelen képzelődés színeiben; s a hol a bántó nyers érzékiségtől megtisztúl, fölemelő nemességgel és megragadó erővel. A viszonzatlan szerelem ez elkülönítő szigetén valami nagy, rejtett bánat fogja el az egész tájat, s a költő is elborúl benne: világfájdalma és embergyűlölete megfogan, hangot keres és fel-felsüvölt, sötétlő képeket sugallva: a hideg szellő a hóhér kezére, a zöld levél a sziszegő kigyóra emlékezteti; s úgy tetszik, mintha fenyves erdőn járna, hol az árnyék szemfedőként leng s egy bujdosó nesz susog: koporsó lesz minden fából. S meghasonolva szerelmében ama csodálatos és imádatos női alakok iránt, kiknek kegyetlen tökéletessége csábítja, hideg visszatartása lázítja, meghasonlik önmagával, mert jobb meggyőződése ellenére rejtelmes hatalmokért, bűbájos igézetükért mégis őrületesen szereti őket; noha méltatlanokkal kijátszva vagy fagyos gúnynyal kikacagva, hasztalanul és céltalanul esenkedik utánok. De jellemök bonyolúltsága és helyzetük szokatlansága ingerli is, gyötri is, kínos ellenmondások között, a szenvedély szélsőségeiben, viharos csattogásában és töredelmes ellágyulásában vívódik; s vívódása a mély megindulások és erős rázkódások e lelki küzdelme oly drámai, hogy Endrődi Sándor méltán nevezte szerelmi dalsorozatait: lírai drámáknak. Van-e még egy oltár, Látlak én még, látni foglak, Eltakartam képed, Óh, hogy panaszkodnak és annyi más, erejök hevével vagy szenvedésök gyászával a szívbe kapnak. A viszonzatlan szerelem ez elkülönítő szigetén magába vonúl, elzárkózik; az embereket kerűli és megveti, hiszen hitványak, irígyek, hazugok és csalók; mert hazudni és csalni csak az ember szabadalma; szeretne elvonúlni, hogy elfeledje, mikép ember is van a világon, és megsirassa, hogy a világra született. Előlük az erdők magányába menekszik, nem gyógyulást, csak enyhűletet keres, hisz neki már kárhozat az élet és nem vígasz a halál. Csak akkor lágyúl meg, olvad gyűlölete és keserűsége fájó mélabúba, ha régi tündér világának emléke csillan lelkébe, mint a Tavasz felé és a Gyermekkorom tájéka mutatja, vagy régi szerelmének bálványával akad össze – a sír előtt, mint a Harminc év után megható hangja vallja. Csak akkor tölti el büszke, bár szomorú vigasz, ha az Üstökösre tekint, mely sugárecsettel írja végzetét: egyenes pályáján bárhova megy, az is mindenütt egyetlen, idegen. A költő újabb énekei közt kétségtelenül ez a kettő áll a legmagasabb színvonalon.
Vajda János.
