A történeti képek
A történeti képek
Külsőleg a mű tizenöt színre oszlik. Az első a mennyországban játszik, a második a paradicsomban, a harmadik a paradicsomon kivül, az álomképek megindulásáig. E három szín tartalmát vázoltuk, ezekben fölvetődik a théma, a kérdés, ezt nevezhetnők a mű expoziciójának. A tizenötödik adja a megoldást. A negyediktől a tizennegyedikig tizenegy színen át, terjed a történeti képek sorozata. Ez a mű dereka.
A történeti képek közűl az első három (IV., V., VI. szín) az ókort öleli föl, melynek történetéből a költő kiszakít egy-egy jelenetet, Egyiptom, Görögország és Róma multjából. Az egyiptomi színben (IV.) Ádám a fiatal, hatalmas Fáraó, a kit azonban már a szín elején nyugtalannak találunk. A dicsőséget, mint a mi egyedül kivánatos előtte, keresi, óriási hatalommal rendelkezik, rabszolgái egekig érő gúlán dolgoznak s ő mégis űrt érez szívében. Ekkor megpillantja Évát, rabszolganő képében, ki a felügyelők verése elől Fáraó trónjához menekűl és ott haldokló férjét siratja. Ádám-Fáraó szívében új ismeretlen érzés kél, megszereti Évát, trónja mellé ülteti s a szerelmes Ádám észreveszi, a mit eddig nem vett észre, hogy a nép szenved! Azt mondja Évának:
| Szíveden keresztűl |
S úgy érzem, a világ kiált segélyt.
Eszébe jut, hogy annak az agyonvert rabszolgának utolsó kiáltása volt: Milljók egy miatt. Egész világnézete felforgatását érzi. Nem akarja, hogy milliók egy miatt szenvedjenek és szabaddá teszi népét.
Madách Imre.
S mikor Lucifer, kivánságára, megmutatja neki, hogy mi lesz dicsőségéből, hogy guláit a homok eltemeti, teste mint múmia marad fenn: lemond a dicsőségről, melyből kiábrándúlt, és új célt tűz ki magának:
E millióknak kell érvényt szereznem
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyészszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.
Szabad államban – másutt nem lehet.
Enyészszen az egyén, ha él a köz,
Mely egyesekből nagy egészt csinál.
Az első mozzanat a történeti életből csalódással, kiábrándulással és új cél kitüzésével végződött. A jelenet értelme az, hogy a dicsőség nem elégíti ki az embert; mély forrásból fakad az utána való törekvés, a nagy embernek érvényesűlni akaró önérzetéből, de ellenkezik az emberi léleknek más, ép oly hatalmas ösztöneivel: nagylelkűségével, szánalomérzetével, boldogság utáni vágyával. Ezzel meg van adva a történeti jelenetek típusa. Minden jelenet azzal kezdődik, hogy Ádám egy eszméért rajong és azzal végződik, hogy kiábrándúl belőle s újat keres, melyért lelkesedhessék. A vezérfonal pedig, mely eszmétől eszméhez vezeti, kettős; egyrészt maga a történeti élet, melynek folyását követi a költő, másrészt a dialektikai és lélektani fejlődés törvénye, mely valamely eszme bukása után a vele ellentétest juttatja fölszínre. Miképen sodorja a költő e két fonalat egybe, mikép egyezteti a történeti élet menetét Ádám lelkének fejlődésével, a következő jelenetek elemzése mutatja majd.
De az egész művön végighuzódó más világtörténeti théma is megcsendűl az első történeti jelenetben. Az ellentét a nagy ember és a tömeg között. Ádám mindig a nagy ember, ki az egészért küzd. Van-e ennek a küzdelemnek foganatja? Halad-e előre az emberiség? A tömeg, így tanítja Lucifer Ádámot, arra van kárhoztatva, hogy mindig rabszolgaságban sínylődjék. A szabadságot is azért keresi, mert mindenki úr akar lenni. Nem lehet fölvilágosítani, nevelni, öntudatra ébreszteni. Csak egyes nagy emberekben eszmél öntudatra, ő maga a sötétségben marad.
Pedig mély tenger a nép; bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg ép te vagy.
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg ép te vagy.
Ime előre megsejthetjük Az Ember Tragédiája tragikumát. Ádám, mint az emberi nagyság, az ember tisztúlt öntudatának képviselője, bukás után bukást, kiábrándulás után kiábrándulást ér, mert mindig a közért, a népért küzd, mely soha meg nem érzi, eszméjét s őt magát mindig megbuktatja.
Mint Fáraó még az önző dicsőségnek élt Ádám, mint Miltiades rálépett passió-útjára. Mialatt ő távolban küzd hazájáért, demagógok föllázítják ellene a népet, mely halált mond fejére. De a nép aljassága még ennél is nagyobb. Lucifer, harcos képében, azt az álhírt hozza, hogy Miltiades megtudta, mit forralnak itthon ellene s bosszúálló haddal közeledik. Miltiades jő. Mind könyörögnek előtte. De Miltiades Lucifer hazugságáról semit se tudván, elbocsátja fegyvereseit s hatalmát a nép kezébe bocsátja. Neje, a tiszta lelkű Lucia-Éva, ki jobb szeretné férjét, halva, mint honárulónak látni, eliszonyodik a csőcselék hitványságától, mely újra halálra ítéli férjét. Most átlátja Miltiades:
| Mi dőre a szabadság, |
Nem átkozza a népet. »Annak természete, hogy a nyomor szolgává bélyegezze…«
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.
)
Kiábrándúlt eszméjéből. Lemond a magasra vágyásról, magának akar élni, a kéjnek. A történeti élet nagy válság elé jutott. Az ókort a költő felfogása szerint két eszme lelkesítette, a zsarnokság, melynek eszmei tartalma a dicsőség, s ennek ellentéte a szabadság, melynek eszmei tartalma a közjólét. Az első megbukott Egyiptomban, a második Görögországban. Mindkét eszme ellentéte, az eszmei küzdelemről való lemondás, a római dőzsölő élet. Az ember tragédiája pihenőhöz ér, a mély hanyatlásban való pihenéshez Rómában. Mi fogja újra fölemelni?
A római jelenet így külön természetű. Ádám mint Sergiolus dőzsöl barátaival: Éva mint Julia, a kéjhölgy, szeretője, de azért Ádám fogadásra teszi Catullus lova ellenében, hogy melyiknek gladiatora győz a küzdelemben. A romlott társaság gúnydalokat énekel Lucretiára, Brutusra, mindenre, mit valamikor szentnek tartottak. De Éva lelkében nem halt meg a jobb érzés; a kéjt hamar tűnő percnek érzi; közben sejtések kelnek szívében, emlékek, mikor »nagy és nemes volt lelke hivatása«; Ádám is émelygést érez, a folytonos édesség közt keserűt kiván. A kéj sem elégíti ki az embert. A züllés állapota ez, mely vagy múló állapot, vagy a végromláshoz vezet. A történeti életben a keresztény eszme mentette meg az emberiséget, melynek képviselőjeként megjelen Péter apostol s dörgő szavával lesújtja a dögvész pusztításaitól máris megréműlt társaságot. Ádám imádkozik. Új népet s új eszmét kér Istentől, mert a régi emberiség elkopott s a maga erejéből nem bír újat létrehozni. Péter apostol hirdeti az új üdvösséget; jön új nép, a germánok, s új eszme, a testvériség, az egyén fölszabadulása, a keresztyén evangélium. Az ókor véget ért. A keresztyén világ veszi kezdetét.
