A természettudósok új nemzedéke, a modern népszerűsítés megindítása
A természettudósok új nemzedéke, a modern népszerűsítés megindítása
Igaz, hogy a hatvanas évek végén több kedvező körülmény találkozott össze: a politikai s vele a társadalmi viszonyok hirtelen jobbra fordultak, az ország közgazdasági állapota lendületnek indúlt, iskoláink állapota megjavúlt vagy javulófélben van, az egyetemen fontos új tanszékeket rendszeresítenek, a polytechnikum kifejlődik, hatásköre tágúl s hallgatói szaporodnak; új társulatok és folyóiratok keletkeznek a tudomány szolgálatára és terjesztésére; bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiáink ébrednek fel idegen álmukból s válnak nyelvökben is magyarrá.
Mindezeken felül meglepetve veszszük észre, hogy Budapesten, az ország szívében és fővárosában, a külföldi egyetemekről számos évek kitartó szorgos munkája után visszatérve, a fiatal természettudósok és mathematikusok oly csapatja gyülekszik össze, részint már tanszéket foglalva, részint a kedvező alkalomra várva, a minő eddig még soha.
Ez a körülmény igen nagyfontosságú volt mind az Akadémia, mind a természettudományi társulat újjáalakulására nézve. Csak ha mai álláspontunkból, mai tudásunkkal és tapasztalásunkkal tekintünk vissza a múlt idő munkásaira, kitartásukra és küzdelmeikre, csak ma tudjuk igazán megítélni: mi volt egyik főoka régebbi elmaradottságunknak, mi annak, hogy óriási fáradság és erőfeszítések árán sem tudtak oly lendületet létrehozni, a mely csak megközelítőleg is helyes arányban lett volna a ráfordított munka nagyságával.
Nem voltak igazi, képzett természettudósaink. A kik, jeleseink, a külföldön éltek, azok csak a távolból közvetve hatottak – vagy legalább hathattak volna – munkáik által; de közvetetlenül nem gyakoroltak a nemzet tudományos és intellektuális fejlődésére befolyást. A kik pedig, ugyanolyan jelesek itthon valának, azok oly kevesen, egymástól oly távolban, oly elszigetelve éltek, hogy a hazában, vagy csak egy pontján, egy városában is, tudományos élet – az igazi fejlődés tápláló eleme – nem fejlődhetett.
Ekkor kezdtük észrevenni, de csak ma látjuk be igazán, hogy a puszta dilettantizmus – ha csak idővel mélyen járó autodidakta tudományossággá nem emelkedik – a mint a kutatás terén nem teremhet érdemes és érett gyümölcsöket, azonképen a népszerűsítés és a tudományok megkedveltetése körül sem számíthat egyébre, mint legfölebb félsikerre. Az igazi nagy népszerűsítők, a kik nemzetük mívelt rendeinek tudásán is nagyot, mert hatalmas erővel lendítettek, mindig a legnagyobb tudósok sorából kerűltek ki. Példák erre Arago, Cuvier, Darwin, Helmholtz, az ifjabb Herschel, Humboldt, Huxley, Tyndall.
És a mint csak igazi szaktudósok gyarapítják a köztudást oly eredményekkel, a melyek, a pillanatnyi ragyogás elől kitérve, hatásukat tágabb körökre és hosszú időkre kiterjesztik: azonképen csak az igazi szaktudósok nevelhetnek oly nemzedéket, melynek kebelében – még ha különben nagyobb része távol marad is a tudományos pályától – az ismeretek iránti érdeklődés, a tudás szomja, szükségének érzete hosszú ideig éberen marad.
Ebből a tekintetből volt oly igen nagy fontosságú tényező haladásunkra nézve a külföldi akadémiákon, kitünő mesterek mellett, igazi tudományos légkörben nevelkedett szakemberek felgyülekezése. Mert más a szépirodalom s a históriai és filozófiai szakok mívelése s más a természettudományiaké. Nem azért, mintha rangbeli különbséget akarnánk köztük tenni, korántsem, – a tudományok s az irodalom termékei mind egyaránt fontosak és becsesek s mind egyaránt hasznára válnak a nemzet közönségének. Hanem azért, mert a természettudományoknak mások a módszereik: megtanulásukra és helyes, sikeres mívelésökre nézve, a legnagyobb tehetség s a legélesebb ész mellett is nélkülözhetetlen kellékek és első sorbeli főfeltételek a kisérletek, a jól berendezett laboratoriumok és a gyűjtemények. Nagy részöknek pedig maga a szabad természet a buvárkodás tárgya, az adatok egyedüli örök forrása. Az irodalmi segédeszközök csak ezután következnek. Hogy ezeket a módszereket s a megfigyelés és kezelés mikéntjét oly helyeken lehet legalaposabban elsajátítani, a hol a jó mesterek mellett a megkivántató eszközök is rendelkezésre állanak, az igen természetes. Nekünk a hazában ilyen laboratoriumaink, gyűjteményeink a hatvanas években igen gyéren voltak (némely szakban máig sincsenek) s így természetesnek fogjuk találni, hogy az itthoni tudományos képzés és képzettség szintén csak ennek az állapotnak megfelelő minőségű lehetett.
