Természettudományi társulat
Természettudományi társulat
A másik sokkal nagyobb jelentőségű és a természettudományoknak mind fejlesztésében, azaz művelésében, mind pedig terjesztésében és megkedveltetésében sokkal nagyobb jövőjű intézmény a Magyar természettudományi társulat lett, mely szintén 1841 tavaszán Bugát Pál orvostanár és akadémiai tag kezdeményezésére és buzgó fáradozásai által jött létre s a mely céljául azt tűzte ki, hogy a természettudományokat művelje, hazánkat természettudományilag vizsgálja s hazánkfiait mentől nagyobb mértékben részesítse e tudományok jótéteményeiben.
A mi jelentékenyebb mozzanat a természettudományok terén az országban a hatvanas évek végeig előfordúlt, az az Akadémián kivül főkép a Természettudományi Társulatból indúlt ki s ott találta meg a közlésre való alkalmat az egymást sűrűn követő gyűléseken és a társulat folyóiratában. (Eleinte Évkönyv 1841–1859-ig négy kötet, utóbb Közlöny, 1860–1867-ig hét kötet.) Legnagyobbrészt ennek tagjaiból kerűltek ki a vándorgyűlések legjava előadói és munkálatainak írói is, a mely Munkálatok (az egyes alkalmakkal kiadott, az illető vidék természetrajzi viszonyait ismertető monográfiákon kivül) ezideig a húsz kötetet meghaladják.
Századunk elejétől a hatvanas éveknek csaknem végéig sokkal kedvezőtlenebbek voltak a viszonyok, semhogy a magyar természetvizsgálóknak e hosszú időszak csekély sikerei miatt valaha szégyenkezniök kellene; de a történeti fejlődés okáért mégis meg kell említenünk, hogy 1830-tól 1860-ig, sőt majdnem 1870-ig, tehát közel négy évtizeden át, valami jelentékenyebb és kimagasló eredményt se az Akadémia, se a Természettudományi Társulat nem tudott létrehozni. Munkálkodásukban és kiadványaikban – a melyekben reánk nézve így is sok becses adat foglaltatik – folyton-folyvást megnyilatkozik a végtelen buzgalom, szorgalom, a becsületes tudás, törekvés és jóakarat; de az eredmény soha sem éri el (gyakran csupán az anyagiak hiánya miatt!) a reményeket s a siker csak mérsékelten jelentkezik.
Hogy az ismeretterjesztés, az akkoriban egyik főcélnak tekintett munkásság nevezetesebb eredményeit felsoroljuk, emlékezzünk rá, hogy a Közhasznú Esméretek Tára tizenkét kötetben (1831–1834) élénk irodalmi harcot, az ismeretes »Conversations-Lexiconi pert« idézve elő. Ezt követi Toldy Ferenc szerkesztésében a Tudománytár, az Akadémia ismeretterjesztésre szánt folyóiratának nyolc kötete (1834–35); utóbb Csató Pál szerkesztésében még négy kötet (1836), az új folyamban pedig Luczenbacher (Érdy) János szerkesztésében tizenhat kötet (1837–1844). Tíz évi fennállása után azonban, minthogy »olvasói csekély számánál fogva megfelelő szellemi hatást nem gyakorolhatott, az 1844. évvel berekesztetett«.
Nem sokkal jobb sorsa lett az Új magyar Múzeumnak sem, mely, mint új próba, ugyancsak az ismeretterjesztés ügyét szolgálva s részben az Akadémiai Értesítő tartalmát foglalva magába, Toldy Ferenc szerkesztésében tíz éven át jelent meg (1850–1860).
Ugyanebben az időszakban indúlt meg nehány igen derék, de fájdalom, csakhamar meg is szűnt folyóirat, mint a Természet Kúnoss Endre szerkesztésében, Budán 1838-ban; a Természetbarát Berde Áron és Takács János szerkesztésében Kolozsvártt, 1846–48-ban; a Magyarhoni Természetbarát Nagy József és Láng Adolf szerkesztésében Nyitrán, 1857–58-ban. (Ugyanez egyidejűleg német nyelven is megjelent Der Naturfreund Ungarns cím alatt.)
Ebben az időszakban, e buzgó törekvések idejében, sínylette meg természettudományi irodalmunk igen keservesen azt a súlyos csapást, melyet az eleinte az Akadémiától is pártolt s Bugát és barátai által mind nagyobb szertelenségbe csapongott műnyelvi eltévelyedés mért reá. A szakirodalom, a népszerűsítésre szánt dolgozatok és az iskola könyvei egyaránt szenvedtek tőle. Maguk az írók is meg-megborzadtak e ferdeségektől, legkivált azok, a kik a középpont magával ragadó hatásától távol, megőrizték higgadt itéletöket és egészséges nyelvérzéköket. A mívelt közönség pedig, mely e furcsa szavakkal tarka új műnyelven írt munkákat sem élvezni, sem megérteni nem tudta, inkább másfelé fordúlt, semhogy elméjét ezek befogadásával terhelje és gyötörje.
Volt pedig ennek az idsőzaknak a tudományos társulatok kiadványaiban összehordott értekezéseken s az imént felsorolt folyóiratokon kivül igen szép számú egyéb irodalmi terméke is, melynek egyrésze annyival nagyobb hálára érdemes, mert nem mindenik szerző alkalmazta munkájában a torzalakú műszók egész özönét, hanem megelégedett azzal, hogy közülök nehányat melleslegesen megemlített. Így járt el Berde Áron kolozsvári tanár, a híres Dove egyik tanítványa, jeles s az Akadémia Marczibányi jutalmával kitűntetett Légtüneménytanában (1847) és Stöckhardt után fordított Chémia iskolájában (1849), ugyanígy Nagy Péter, az utóbbi erdélyi ref. püspök Milne-Edwards kitünő Állattanának jeles fordításában (1847.) Mind a három mű Kolozsvárt jelent meg.
Más írók ellenben, hogy a legnagyobb ellentéteket állítsuk egymás mellé, a Bugát-féle műszók használatában a legszélsőbb túlságig csapongottak, mintha kedvök telt volna benne, hogy midőn ismereteket terjesztenek, igyekezzenek egyszersmind a lehetőség határáig megérthetetlenek lenni. Egyik legnagyobb virtuóza volt ennek az iránynak – fájdalom! – Vajda Péter, a költői próza jeles művelője, a kit némely életrajzírója természettudósnak nevez s a kit Petőfi remek verse is ilyen értelemben jellemez, de nem igazságosan; mert Vajda, habár foglalkozott is a természettudományokkal, különösen a természetrajzzal, igazi természet-vizsgáló nem volt s a mennyiben írásai alapján következtethetünk, hihetőleg nem is lett volna soha. 1836-ban megjelent Növénytudomány, Magyar-latin füvésznyelv és rendszerisme című könyve idegen forrásokból és nem a saját megfigyeléséből összeszedegetett munka s leginkább azt a benyomást kelti bennünk, mintha azért készűlt volna, hogy benne az új divatú Bugát-féle műszókat csoportosítsa, mert a mint előszavában írja, Diószegi óta »a füvészet, nemkülönben mint a magyar nyelv, nem csekély előlépéseket tőn«. (Oh, bárcsak használták volna akkor is inkább Diószegi és Fazekas műszavait, a melyek legnagyobb részéhez azóta visszatértünk!) Vajdának másik ide tartozó munkája Cuvier Állatországának az Akadémia megbízásából készűlt fordítása, melyben szintén hemzsegnek a furcsa műszavak és csodálatos állatnevek. Szerencsére csak az első kötete jelent meg, Budán 1841-ben.
Ugyanilyen túlságokba mentek a műszók tekintetében mások is. De valamennyinél károsabban hatott, mert legnagyobb elterjedésre tett szert s harminc éven át terjesztette az újfajta műszókat és műneveket a tanuló-ifjuság között a jóindulatú, derék, de sajátosan félrevezetett Hanák János A természetrajz elemei című iskolai könyve, mely 1845-től 1872-ig tizenegy kiadásban jelent meg s éppen műnyelvénél fogva hova tovább a legúnottabb s végre a leginkább kifigurázott iskolai könyve lett az ifjúságnak, a mely, ha pusztán erre a könyvre volt utalva (pedig sokszor volt!), kedvetlenül fordúlt el ettől a szép tudománytól, holott jó tanárok vezetése alatt mindig örömest tanulta s rajongott érette. Hanák másik könyve a nagy terjedelműnek indúlt Természetrajz, mely azonban csonka maradt, csak az emlősök és madarak jelentek meg belőle hét füzetben, 57 kőnyomatú táblával illusztrálva, Pesten 1846–48-ban. Ide sorakozik még Reizinger János a gerincesekről szóló két kötetes Állattanával (1846) és számos más kisebb munka, különösen természetrajz.
Más nevezetesebb termékei ennek az időszaknak a tudományos, de legnagyobbrészt egyszersmind iskolai kézikönyvekből a következők voltak. Tarczy Lajos pápai profeszornak, számos kisebb népszerű irat és iskolai könyvecske szerzőjének a maga idejében jeles és 1845-ben akadémiai nagy jutalmat nyert két kötetes Természettana, mely három kiadást ért: 1838, 1483 és 1872-ben. Schirkhuber Móric kegyesrendi tanár két kötetes Elméleti s tapasztalati természettana szintén három kiadásban: 1844, 1851 és 1852-ben. Jedlik Ányos István a m. tud. Akadémia volt nesztorának (szül. 1800-ban) Súlyos testek természettana, mely 1850-ben jelent meg, később szintén akadémiai nagy jutalomban részesűlt. Megelőzte a nagyobb kézi-könyveket 1830-ban egy igen jó s hasznos művecske, az ú. n. Sárospataki Fizika (A’ fizikának rövid rajzolatja, 3 rézm. táblával), melyet 1838-ban másodszor is lenyomattak.
Hanák János.
Győry Sándor, a szorgalmas mathematikai író, igen számos mennyiségtani és mérnöki értekezésen kivül becses könyvet is adott ki, A felsőbb analysis elemeit. Budán 1836–40. Vállas Antal a mathematikai, fizikai és csillagászati szakokat gyarapította hasznos munkákkal és értekezésekkel, köztük a Felsőbb egyenletek egy ismeretlennel című nagyobb művel, mely a m. tudós társaság kiadásában jelent meg 1842–48-ban. Nemzeti Encyclopaediája megjelenését azonban, mely körülbelül 100 ívre volt tervezve, a szabadságharc megakasztotta s 49 ívvel csonka maradt. Szopori Nagy Károly, Batthyány Kázmér gróf volt jószágigazgatója, elemi mennyiségtani és csillagászati munkákat írt (1837–38, 1840, 1862); 1849-ben Bicskén alapított csillagvizsgáló intézetének felszerelését, drága eszközeit és könyvtárát a nemzetnek hagyja s maga Párisba vonúlt és ott is halt meg 1868-ban.
Jedlik Ányos István.
