Csongor és Tünde
Csongor és Tünde
Legelőször kellett volna szólanunk (a Hábador kis drámai, inkább ossiáni, költeményt mellőzve) mind keletkezési idejére, mind költői becsére nézve, Csongor és Tündéről, e bájos drámai költeményről (1831.), melyet Vörösmarty sem a színpad számára írt, mások sem tartottak színrehozhatónak, bár Paulay, a Szentivánéji álom és az Ember tragédiája váratlan sikerei után, szerencsés kézzel, célszerűen rendezve, azokéhoz hasonló sikerrel, színpadra hozott. Vörösmarty egészen elemében volt, mikor az Argyrus királyfi meséjét, szabad, de szerencsés átdolgozással, csak az alapeszme s a főszemélyek (Csongor: Argyrus, Tünde: Tündér Ilona), s a boszorkány és a három ördögfi felhasználásával, de a maga – akkor teljes fényében ragyogó – képzelete sugáraival övezve körül – egy költői tündérdráma alakjába öntötte. »A mese szövésében – mondja Beöthy – itt is ingadozás, zavar és következetlenség mutatkozik; de a magyar költői nyelvnek egyik legszebb diadala e költemény. A szerelem költőibb, melegebb ékesszólással sohasem szólott; a költői motivumok gazdagabban sohasem áradtak. Helyet talált benne mindaz, a mit csak költőivé tehet a ragyogó képzelet: a humorral rajzolt reális élet (Balga és Ilma), mély reflexiók (a Király, a Kalmár, a Tudós és az Éj), a szív egész világa, a bűn és csábítás mérge (Mirigy és Ledér), a bohóskodás (az ördög-fiúk) és a légi tündérvilág shakspere-i könnyűsége, pajkossága. Mindez, ezer színben tündöklő nyelven, melynek gyöngéd zenéje, finom hullmázása, kedves játszisága, a Csongor és Tünde szerelmi találkozásai mellett, a mentők játékában páratlan.«
