Toldi Estéje
Toldi Estéje
Salamon Ferenc már egy 1856-iki polemikus értekezésében »irodalmunk legtökéletesebb művének s csaknem egyetlen valódi remekének« mondja Toldit, melylyel csak a Toldi estéje versenyezhet. Amannak rendkivüli hatása után jóformán azonnal felmerűlt Arany lelkében a gondolat, hogy az egész mondát egy trilogiai szerkezetben feldolgozza. Ilosvai krónikájában a vége készebben kinálkozott: ebbe fogott először s már 1848-ban készen volt vele, de csak 1854-ben bocsátotta közre. A királyával meghasonlott vén Toldi zord magányában már sírját ássa; még egyszer megmenti a kérkedő olasz leverésével a magyar címer becsületét; de már alig ismernek rá Budán, félig nevetik, félig csodálják; az udvar ingerkedő ifjai közűl dühében leüt egypárt, a király üldözőbe véteti s kegyelmével már halálos ágyán találja. Ugyanaz a szerkesztő és jellemző erő mint az első részben, melynek egypár motivuma ismétlődik is benne; a képeknek ugyanaz a plaszticitása, a nyelvnek ugyanaz a mély eredetisége; de felfogás, színezés, hang teljesen más. Az első párbaj egy váratlan hőstett, mely csodákat ígér a jövőre; a mostani egy utolsó erőfeszítés, melyben a hős kimerűl. Az ősznek pírba játszó hervadása, a hanyatlásnak humora hatja át az egészet. Melankolikus bájnak (van-e egész költészetünkben szívünket mélyebben megillető párbaj-kép, mint a Gyulafiak harca; aztán a király bucsúja a haldokló öregtől), a zordon erőnek s a tréfának vegyülékéből áll elő ez a hang. Arany itt is a népi és irodalmi hagyományt követi, mely a vén Toldit mind humorosan fogta föl. De, mint mindig, mélyíti is: nemcsak Toldi pusztúl előttünk, hanem egész világa, a lovagkor, melynek hőse volt; halálos ágyon hallja a királytól, hogy egy port találtak föl, melyben már ezután, Toldi vagy nem Toldi, az ész ereje fog győzni.
Arany angol levele Petőfihez.
