Révai nyelvtudományi munkássága
Révai nyelvtudományi munkássága
1783-ban írta első nyelvtudományi munkáját, mely azonban kéziratban maradt: A régi magyar irásmódról. Ebben a magyar helyesírás fejlődését akarta megállapítani, s erre a Halotti Beszédet is fölhasználta, ámbár ekkor még oly véleménynyel volt róla, hogy idegen ajkú pap írta, a ki nem tudott teljesen magyarul. Mégis levon egyes szótani tanulságokat is a Halotti Beszéd vizsgálatából. Megállapítja itt a külön ikes ragozást, de még nem követeli meg szigorúan a megtartását. Az isemuc alkalmával azt fejtegeti, hogy a magyarok is mint »a zsidók az igéket személyekre úgy változtatják, hogy a gyökérhez oda akasztanak valamit a személy név másaiból.« Az ildet főnévhez megjegyzi, hogy most is lehetne még több ilyen -at et képzős szótalkotni, p. »kötés egyenesen a kötésnek mívelését jelentve: kötet már az a valami, a mi egybe köttetett«. – Ezt a művecskét Révai sohasem tette közzé: átlátta, hogy (mint egy későbbi bejegyzése mondja) »méltó ezt a különös ritkaságot nagyobb gonddal is megforgatni s megvizsgálni, mert sokat foglal magában«, hogy tehát a Halotti Beszédet szükséges lesz bővebben fejtegetnie. – Érdekes, hogy Sajnovicsról ebben az első értekezésben kicsinylőleg nyilatkozik Révai; nézete szerint »oly temérdek nagyon«, a hogy Sajnovics képzeli, a magyar nemzetnek »az ő nyelve soha meg nem változhatott«.
Később Révai – részint a nyelvmívelés céljait óhajtva szolgálni, részint az említett nyelvészeti mozgalmaktól serkentve – mindig többet foglalkozott a régi nyelvemlékekkel. Bosszankodott, hogy »ma épen úgy írnak tudósok és tudatlanok nyelvtanokat, mint verseket«, s meggyőződésévé lett, hogy a nyelv megértésének és mívelésének egyedüli biztos alapja a nyelvtörténet ismerete lesz. 1796-ban már a Bécsi kódexet tanúlmányozta s nemsokára le is másolta az egészet. Egyúttal az a terv fogamzott meg benne, hogy több kötetre terjedő munkában fogja közzétenni és magyarázni legrégibb emlékeinket. Az első kötetbe a Halotti Beszédet, a másodikba a Bécsi kódexet szánta, a harmadikban a Bécsi kódexhez füződő nyelvtani magyarázatok lettek volna: observationes grammaticae. Az első rész kézirata már 1799-ben készen volt (megjelent 1803.), a második félbemaradt.* De ugyanakkor már serényen dolgozott nagy grammatikája egyes részein is.
Hasonló gyűjteményt tervezett akkortájban Kazinczy is. De ebből is csak egy kötet jelent meg, mely Sylvester Grammatikáját és Dévai m. ortografiáját foglalta magában. A II. kötetbe a Debreceni kódex volt szánva.
1880-ig Révai a régi nyelvemlékeken kívül a grammatikai szerkezet magyarázatára csakis a héber és arab nyelvvel való összahsonlítást használta eszközül. Megerősítette ebben az addigi általános hiedelmen kívül Verseghy példája, ki első kis nyelvtani munkájában* fejtegeti a magyar-héber nyelvtani egyezéseket, másrészt Beregszászi, ki egész nagy könyvet adott ki akkoriban a magyar nyelvnek a keletiekkel való rokonságáról.* 1800-ban Révai így nyilatkozik a magyar-héber rokonságáról: »Oly nagy a megegyezésük, hogy a kettőnk közös eredetét senki sem tagadhatja, hacsak nem esztelen… Sőt még tovább megyek s megmutatom, hogy nyelvünknek természete egészen héberes«. E mellett elfogadta Beregszászitól a törökkel való rokonítást is.
Proludium in institutiones linguae Hungaricae. Pest, 1793.
Ueber die Aehnlichkeit der hungarischen Sprache mit den morgenländischen. Bécs, 1796.
Ekkor kerűlt kezébe Gyarmathi Sámuel új munkája a magyarnak a finn eredetű nyelvekkel való rokonságáról.* Gyarmathi a szókincs egyezésein kívül már annyi alaktani, sőt mondattani egyezést mutat ki a magyar s a finn, észt, lapp, vogul stb. nyelvek közt, hogy Révai sem tagadhatta többé e nyelveknek a magyarral való rokonságát. Ezentúl tehát fölhasználta ő is a Sajnovics és Gyarmathi eredményeit, a héber nyelvet azonban továbbra is »elsőrendű rokonságnak« tartotta.
Affinitas linguae Hungaricae cum linguis Fennicae originis grammatice demonstrata. Göttinga, 1799.
1802-ben tartotta Révai mint a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanára beköszöntő előadását, »arról az elterjedt ártalmas balvéleményről, mintha a született magyarnak a hazai nyelvet nem kellene tanúlmányoznia«, s ilyen merész szókkal kezdi, melyekben ki van fejezve a köz nyelvszokásról való kicsinylő nézete: »Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetét.«
