Pázmány beszédei
Pázmány beszédei
Az érdeklődés fölébresztésének, a szellemekre való hatásnak titkát a vallási polemia nagy mestere egy más téren, az egyházi szószéken is birta. Párhuzamosan kezdette meg és folytatta ő hittérítői tevékenységét tollal és élő szóval.
A természet bőkezűen halmozta el a szónoki siker biztosítékait képező tulajdonságokkal, a miket ifjúkorában avatott mesterektől nyert oktatás és az ékesszólás klasszikus műveinek tanúlmányozása magas tökélyre emelték.
Pázmány »Prédikácziói«-nak címlapja. (1636.)
A mikor a szószékre lépett, hallgatóit már külső megjelenésével megragadta. Középtermetű szikár test büszke főt hordozott. Magas homlokára a mély elmélkedés rávéste barázdáit; hatalmas szemöldöktől árnyalt fényes szemei az emberek rejtett gondolatait látszottak kutatni; erősen kiemelkedő orr és tömött bajusz alatt idegesen összeszoruló ajkai az akaraterő folytonos megfeszítését árulják el. Dús haj és spanyol divat szerinti nyírt szakáll előnyösen keretelik be az arcot, mely a szelíd mosoly, a behízelgő nyájasság varázsát nélkülözi; a hideg számítás és a hajthatatlan szilárdság összbenyomását teszi.
Prédikációiban inkább az észhez mint a szívhez szólott; hallgatóit inkább meggyőzi, mint meghatni igyekezett. Az érvek erejére és világosságára, sokféleségére és csoportosítására fordította a legfőbb gondot. »Hatalmas argumenator« volt, a mely címet a francia irodalomtörténetben Bourdaloue viseli. Nem deklamált, kerűlte a páthoszt, az ékesszólás keresett külső formai szépségeivel nem kívánt ékeskedni. Öntudatosan ragaszkodott a természetes, keresetlen előadáshoz. A szószéken az apostol feladataira, nem a művészet igényeire gondolt. Az egyházi szónok legfőbb dicsőségét abban találja, ha a hallgatók lelkéből a tévedéseket kiirtani, velök a bűnt megutáltatni, őket bűnbánatra és javulásra birni tudja. »Nem veszedelmes orvosnak tartanók-e, – írja ő – aki betege előtt lantot verne, és énekléseivel akarná gyönyörködtetni fülét; orvosságokat pedig, mivel azoktól a beteg iszonyodik, nem adna nyavalyásnak gyógyítására. Ilyen ártalmasak a prédikátorok, kik csak szólásnak ékességével, vagy magok álma és elmélkedésök beszélgetésével, vagy igen mély és szokatlan, de haszontalan tudományokkal viszkettetik a hallgatók fülét, a lelki sebek genyedtségét pedig meg sem illetik«.
Azonban távol tartotta magát a másik szélsőségtől. A természetességet nem kereste a trivialitásban, sem az egyszerűséget a pongyolaságban. Képeinek, hasonlatainak megválasztásában gyakran hallgatói köznapi foglalkozásainak színvonalára száll le, a nélkül, hogy a jó ízléssel összeütköznék. Polemikus hajlamaitól nem hagyta magát elcsábítani. Míg tollát az indulatok forgó szele nem egyszer magával ragadja; szónoklataiban teljes szélcsend honol. A szószék lépcsőin leteszi a fegyvert, melylyel az irodalmi küzdtéren halálos sebeket ejtett.
Az evangélium tanításának magyarázata képezi prédikációnak tárgyát. A hit titkainak, a dogmatika legnehezebb részleteinek fejtegetésében meglepő világosság jellemezi előadását. Nagy előszeretettel, bőségesen kölcsönöz a szentírásból és a szentatyákból idézeteket; de ezeknek találó megválasztása és ügyes alkalmazása megóvja beszédeit attól, hogy fárasztókká váljanak.
Pázmány carrarai márvány-szobra az esztergomi főtemplomban. (Della Vedova Pétertől.)
Hogy ezen beszédek egy része fönmaradt, Pázmánynak köszönhetjük. Mikor élete alkonyán, a beállott testi fogyatkozások a szónoki hivatás betöltésében akadályozták, régibb prédikációi egybegyűjtésével és sajtó alá bocsátásával kezdett foglalkozni. 1636-ban: A római anyaszentegyház szokásából minden vasárnapokra és egynehány innepekre rendelt evangéliumokról prédikácziók cím alatt száztizenhat szent beszédből álló gyűjteményt bocsátott közre.* Ezen beszédeket ma is, harmadfélszáz év múltával, az egyházi szónoklat remek alkotásai gyanánt dicsőíti az irodalomtörténet, szívesen használják mintáknak az egyházi szónokok, tanulmányozása érdemesítik a politikai ékesszólás mesterei; dicsőség, a melyben vele csak Franciaország XVII. századbeli nagy egyházi írói osztoznak.
Ez Pázmány utolsó műve. Meghalt Pozsonyban 1637. március 19-ikén.
Azonban Pázmány, bármennyire széles kiterjedésű, mély és tartós irodalmi munkásságának hatása, – nem volt képes iskolát alapítani.
Csak három egyházi író vett részt az ő vezérlete alatt irodalmi küzdelmeiben.
Káldi György
