Magyar nyelvtana
Magyar nyelvtana
Mint öntudatos stiliszta, már régóta gyűjté nyelvtani észleleteit, s most a magyarul is tudó Móric fejedelem fölszólítására megírta latin nyelven a magyar nyelv grammatikáját Novae Grammaticae Ungaricae libri duo, gyakorlati céllal, a magyarul tanúlni kivánó idegenek számára. Előszavában kiemeli a magyar nyelv hasznát a németekre nézve is, ha kik Pannóniába mennek a törökkel hadakozni vagy egyéb ügyben, annál több szükség lesz rá, ha ez országot az isteni kegyelem valamikor felszabadítja. E művét a máskor szaporán dolgozó Molnár nem tudta két évnél elébb befejezni, mert a töretlen úton rendkivüli nehézségekkel kellett küzdenie, nagyrészt azért is, mert a latin nyelv kategoriáiba nem lehetett a magyar nyelv sajátságait könnyen beilleszteni. Sylvester nyelvtanát nem kaphatta meg, elméletét a keze ügyébe eső magyar könyvekből, főleg a vizsolyi bibliából vonta el, a kidolgozásban követve a fejedelemtől a hesseni iskolák számára írt latin nyelvtannak Ramus-féle módszerét. A két részre, alaktanra és syntaxisra osztott könyv, melyHanauban 1610 februárjában jelent meg, valamennyi régibb magyar nyelvleírásunk közt a legterjedelmesebb, és – magyarul tanuló idegeneknek lévén szánva – a legteljesebb is, teljesebb a Sylvesterénél, mely magyar anyanyelvű tanulóknak készűlt és sok sajátság ismeretét föltételezte és mellőzte. Ez a főkülönbség, és az, hogy a Sylvester-féle nyelvtan jobban a nyelv veleje körül jár, mig a Molnár művei inkább a nyelvnek gyakorlati célú leirása. Hogy a latin grammatika szempontjából indúlt ki s a ferde helyzetben sok hibás eredményre jut, az azon korban természetes. De a latin keretet sok helyt áttöri. A hat latin casushoz egy hetediket vesz föl: a mutativust (-vá-vé), mig a többi ragokat az affixumok neve alatt foglalja össze, elfeledve, hogy az ő »casusai« közt is a -nek, és -től vég éppen oly affixumok mint a -vel. Számozza a declinatiókat és conjugatiokat ő is, de csak négy declinatiót és kétféle coniugatiót különböztet meg. A névragozás elsőbben két részre oszlik a »genitivus« szerint »in -nak« és »in -nek« – tehát mély és magas hangok szerint, mindkettő ismét két részre szakad abból a szempontból, hogy a szó hangzón vagy mássalhangzón végződik-e, – íme a magyar sajátságok érvényesülése a latin chablonban. A vonzattan csoportosítása is latin modorú. A héber grammatikát követi abban, hogy az igehajlításnál a harmadik személyt teszi első helyre, mint a mely az igetővel azonos. – Mindenkép nagy vívmány volt azonban a magyar nyelvet egy – habár kölcsönzött – nyelvtani rendszerhez hozzámérni s a sok, finom megfigyelésről tanúskodó anyagot összehordani. Tényleg a nyelvészet legeredetibb oldala Molnár munkásságának. Molnár német tudós barátai, mint Rittershusius, Remus, Alsted nagy érdeklődéssel kisérték a grammatika szerkesztését; mikor pedig megjelent, itthon is annyira tetszett, hogy Forgách Ferenc biboros és Pázmány Péter is dicséretekkel halmozták el.
Szenci Molnár A. »Postillái«-nak ajánló levele. (Oppenheim, 1617.)
