I. Rákóczi Gy.
I. Rákóczi Gy.
I. Rákóczi György nyugodtabb szellemű uralkodó volt, mint Bethlen. Politikája egyszerűbb s átlátszóbb. Óvatosság, takarékosság, nagy józanság és serény munkásság jellemzik egész eljárását. Ilyen volt már fiatal korában. Bethlenhez csatlakozott és sok jó szolgálatot tett neki, de a fejedelem ócsárolta nagyon is óvatos pártfoglalását. Gondos családapa volt a trónon is s a mellett egyházának buzgó híve. »Szent Pál, édesem, nem vagyok« (írja nejének) »de ítéljen meg az úr isten, ha az én tehetségem szerint az ő igaz isteni tiszteletét s hazám szabadságát igazán meg nem igyekezem oltalmazni és terjeszteni.« Ez a meggyőződés vezette. Nejéhez írt leveleiben meleg bizalmassággal tárja fel cselekvése rúgóit. (Szilágyi: A két Rákóczi család levelezése.) A fejedelem köréhez tartoznak Szalánczi, Sebessi, Körössy, Réthy, Serédi, Szentpáli, a kik a török viszonyokat érdekesen jellemzik urukhoz írt leveleikben. (Beke és Barabás: I. Rákóczi György és a porta, és Szilágyi: Levelek és okiratok. I. Rákóczi keleti összeköttetéseihez.) II. Rákóczi György egészen más ember, mint apja. A gazdag örökség fiatal örökösre jutott, a ki a szerencsében nevelkedett, és nem félt a balsorstól. De midőn könnyűvérű optimismusa az örvénybe sodorta, hősies elszántság vett erőt lelkén. Bízva istenében s őseire emlékezve, büszkén szembe szállott ádáz ellenségeivel. Utolsó éveiben írt leveleiből ez a nagylelkű elszánás szól hozzánk. »Erdélyben élünk, halunk« – írja Rákóczi Lászlónak s meg is halt Erdélyért. (Szilágyi: Erdély és az Éjszakkeleti háború II.)
A katasztrófa egyre követelte az áldozatokat. Kemény János 1660 őszén ezeket írja Bethlen Farkasnak: »Végképen kimondatott a sententia, hogy Erdélyben pasákat és bégeket ültessenek; az emberi reménység teljesen elmetsződött; azt várom, ha erdélyi uraim akarják, a mint eleink vették, úgy vérrel is adni (a hazát); ha ahhoz látom kedveket, maroknyi kicsin véremet kiadni hazámért én nem szánom; akarat szerint való rabságra magamat nem adom.« A levélíró nemsokára vérével pecsételte szavait. (Magyar Történelmi Tár XVIII. köt. Szathmáry Károly közl.)
»Erdélynek lezuhanó fája minket is a mélységbe ránt« – írja ekkortájt Zrinyi Miklós. Nem sok levelét ismerjük; tréfásan írja egyszer Ruchichnak: ritkábban írok, hogy kapósabbak legyenek soraim. Valóban ritkák és kapósak lettek. Mennyire örülünk, hogy megmaradt az a levél, melyben (1658 végén) Tacitus nyelvén és szellemében rajzolja az ország vezetőit és állapotát. (Ráth K. közleményei: Győri Történelmi és Régészeti Füzetek II.).
Zrinyi Ilona névaláírása.
