Zrinyi idilljei
Zrinyi idilljei
A negyvenes évek alatt, talán 1642 óta, már Apollónak is áldozott; midőn a Viola kegyetlensége ellen küzködött, már ifjú elmével, a szerelem édes versével játszott. Ez érzésnek ugyan nem maradt egyéb emléke, mint a leány neve: Hajnal (Esterházy Julia) idilljeinek egyes helyein és nehány világos célzása a Vadász és Echó beszélgetésében. Violához való lobogó szerelme termékenyebb, bár annyi bizonyos, hogy a Viola-idillek sem teljesek. Már az elsőben, a Vadász panaszában Viola kegyetlenségéről, keservesen emlegeti, hogy az acélt a tűz meglágyíthatja, a kősziklán idővel fölismerszik a hangya nyoma: csak ő nem hajol, hiában apolgatja verssel. Ebben az apolgatásban bizonyára még számos éneke fakadt: de csak három idylliumot és két éneket méltatott a megmentésre. Valamennyi olasz mintára készűlt, s leginkább Tassó és Marino követésére vall. Zrinyi bennök új műfajjal gazdagította a magyar költészetet, ép annyi művészi tapintattal, mint magyaros érzékkel. A műfaj alakjának általános keretében megmarad ugyan, de nem követi az olasz sorok szerkezetét; az ismert magyar négyes versszakot használja; bár Tityrus és Violában, Vadász és Echóban apró, könnyű, játszi sorokkal vegyíti. Tartalmilag is merít példájából, mint a Tasso Amintájából, a Marino Ninfa avarájából, Ariannájából és Orpheusából: de versei a magok egészében, a lelki indítékok és költői részletek füzésében, s festésök színezésére és hangjok változatosságára nézve eredetiek. Hangjok majd elégiai, majd drámai, a szerelmes bennök nemcsak Violával, de a Visszhanggal is párbeszédet űz, mi a Tassó Echójára vezetendő vissza. Imre Sándor azt hiszi, hogy ezt a költői játékot nálunk Zrinyi alkalmazta először, holott jóval megelőzte őt Balassi Bálint és Rimai János, az ismeretes Joannes Secundus Hagiensis után, nem kevesebb szerencsével. A Zrinyi idilljeinek tárgya az egyetemes emberi, a szerelem, melyet nemes tartózkodással és kora ízlésével általános alakban érzékít meg: de egyéni benyomásai és vonatkozásai mind végig áttörnek azon; mert az indítékokat és helyzeteket egyenesen élete eseményeiből veszi. Az ő szerelme csapkod bennök, küzdelmének alakulásai szerint: sokszor hatalmas lánggal: de alapjában mindig történeti igazsággal. Viola Draskovich Eusebia, Gáspár gróf leánya, kinek Lycaon, gróf Erdődy Farkas udvarol előbb, a boldogtalan Berleba pedig Draskovich Borbála, János grófnak, a horvát bánnak és későbbi nádornak gyermeke, ki Zrinyiért rajong. A költő győzedelmeskedik a küzdelemben: Eusebia jegyese, majd felesége lesz 1646-ban, mig Borbála Erdődynek nyújtja kezét. De a Zrinyi boldogsága csak rövid, mert a szép virágszál elhervad, a legszebb csillag kilobban: Eusebia 1651-ben elhal. S a bánkódó férj összezúzva zokog miatta. Mindig előtte két fekete szeme, aranyos szép haja, alabastrom melle és kláris ajaka; s Orpheus keservében, melyet nagy bánatához méltónak se tart, kínosan panaszkodik: Eurydice árván hagyta a világon. Búsan szólongatja a Drávát, mely szerelmének erős bizonysága, égő szívének orvossága volt, hisz sokszor megnövelte könyhullatásával, hogy sírjon együtt véle. Csak Eurydice van eszében, megkeresi a setét Acheronban, s Plutónál töredezett hangon, töredékes dallal könyörög érte; mig kis fia haláláról szóló Elégiájában, mely csak az imént kerűlt nyilvánosságra, megható érzéssel síratja meg, hogy piciny fülemiléje, minden reménysége, mint könnyű árnyék elkele előle.
