A bujdosó szegénylegények énekei
A bujdosó szegénylegények énekei
De nem kevésbbé megható az a hűség, melylyel Thököly szétvert, elzüllött, bujdosó vitézei hajdani urok s a nemzeti szabadság ügye iránt viseltetnek. Némelyek vele mennek, hogy rövid dicsőségének osztályosai legyenek, mások az erdők rengetegeiben, az alföld pusztaságain hányódnak mint szegénylegények, várva a jobb idők felvirradtát. A század végeig támadt zendüléseknek ők a mozgatói, Tokaji, Szalontai Thököly hűségére esketik hadaikat, s még Rákóczi seregeiben is sok vén kuruc szolgál, a ki Thököly alatt kezdte meg a hadakozást.
A bujdosás korszakából maradt énekek a legszebb alkotások közé tartoznak. Ilyen mindjárt a Most jöttem Erdélyből kezdetű. Nincs hová fejét lehajtania, nincs sehol maradása; idegenbe menekűlt urát meggyászolja, de mikor haza izen, hogy kövessék hívei, a szeretet és ragaszkodás igaz örömével megy utána nagy Törökországba. – A kik itthon maradtak, azok élete a lakatlan tájakon az üldöztetés közepett is biztos volt, de annál nagyobb gondot adott a megélhetés; törökre-németre lesve, betyár-életre adják magukat. Ezt a nyomorúságot festi a Mit búsúlsz kenyeres kezdetű költemény, mely Kapitány Istvánrul, Buga Jakab éneke s más címek alatt többféle változatban maradt fenn. A deli külsejére hiú kuruc katona keservesen panaszkodik, hogy lerongyolt s szennyes a ruhája, maga s lova éhezik; de nyomorán felülkerekedik büszke humora:
Ej! … élek a mint élhetek;
Kivetem hasamat az szép verőfénynek,
Csak úgy dohányozok, az midőn éhezek,
Más szegénylegénynyel én is eltengődek.
Kivetem hasamat az szép verőfénynek,
Csak úgy dohányozok, az midőn éhezek,
Más szegénylegénynyel én is eltengődek.
A bujdosás keserveiről panaszkodik az Egy bujdosó szegénylegény szerzője is, ki mint a végsorokban mondja: »Sok helyen ő megijede, sok helyen mást megijeszte«. Elrongyollott mindene, rossz lován már nem mer labancot űzni, betyárságra vetemedett, de csak bízik, hogy »az idő megfordúl, – katona-csillag földerűl« s aztán lesz ismét »tisztességes híre-neve«.
JANÓCZI ANDRÁS azok közé tartozhatott, kik Thököly ügyének lehanyatlása után a felszabadító seregekbe álltak, de mivel látták, hogy ott »inkább kedveznek az idegen jövevénynek«, oda hagyják a sereget, s kivándorolnak a hazából is. Janóczi is »tengereken túl«-ra megy, hogy ott szerezzen »becsületes jó hírt-nevet«. Mint vallásos ember, bízik isten segítségében s érzékeny búcsút vesz rokonai- s barátaitól, kiket talán soha sem fog többé látni. De a legtöbb bujdosó »egy pénznek sem ura«,– a mije volt, elélte bujdosásán, kölcsönt nem kap, földjét, ha volt is, nem vetheti zálogba, nincs tehát mivel idegen országba útra keljen, csak úgy hányódik az ország egyik szegletétől a másikig, s ha megszáll valahol éjszakára: »Szegény madarak módjára, Fészket rak az ágakra«. »Az ég alatt, a föld szinén« nincsen olyan árva mint ő, oda fordúl tehát ótalomért az árvák atyjához:
Igaz teremtő jó atya,
Minden szegények gyámola,
Vigyázz a szegény árvákra,
Az idegen bujdosókra.
Minden szegények gyámola,
Vigyázz a szegény árvákra,
Az idegen bujdosókra.
Szegény fejem hozzád hajtom,
Minden dolgom reád bízom;
Légy az én édes tútorom.
Előttem járó csillagom.
Minden dolgom reád bízom;
Légy az én édes tútorom.
Előttem járó csillagom.
Így sóhajt a Gondviselő édes atyám kezdetű ének szerzője, egyik változat szerint »Ungvár vármegyében Az erdősháti szigetben«, másik szerint: »Vas megyében Kanizsára lementiben«. Valóban az ország egyik végétől a másikig el volt terjedve e mély vallásos érzéstől áthatott s költői ihlettel alkotott »bujdosó ének«, melyet már egykorú másolója »igen szép«-nek mond. Ezzel együtt nagyon el volt terjedve Balassi Bálint Őszi harmat után kezdetű búcsú-éneke is, csakhogy az eredetinek a változat helyzethez való alkalmazásával. A tartalom igaz bensőségén kivül mindkettőnek bús dallama is nagyban hozzá járúlhatott a kedveltséghez meg az elterjedéshez.
