Az árulók sorsa; ballada Ocskai Lászlórul
Az árulók sorsa; ballada Ocskai Lászlórul
Az 1708. aug. 3-án vívott szerencsétlen kimenetelű trencséni ütközet váratlan fordulatra juttatta az eddig, többszöri veszteségök mellett is jó szerencsével küzdő kurucok ügyét. Mert a szétrebbent hadak nagyobbá tették a veszedelem hírét mint valóban volt. A nyomukban járó németség sietett felhasználni a helyzet előnyeit, visszahódította az egész Vág és Garam-vidéket, s kivetette hálóját a legjobb vitézekre. Kettőt sikerült is eltántorítani. Bezerédy Imrét és Ocskai Lászlót, de hasznát egyik sem láthatta e hűtelen átpártolásnak. Bezerédyt még az árulás végrehajtása előtt elfogták s pár hónap múlva a sárospataki vár piacán hóhér pallosa alatt vérzett el. Itt, a vérpadon olvasta fel bucsúzó-énekét, melyet a siralomházban szerzett »a maga nevére« (t. i. a versfőkben). Önérzetesen tekint vissza régi szép hírére s az ellenség előtt is jól ösmert vitézi becsületére; a »gonosz szerencsét« átkozza a megtántorodásért s bűnbánólag kéri barátai bocsánatát. – Ocskai végrehajtotta tervét, átpártolt egész hadosztályával. Az ujvári vitézek azonban megesküsznek, hogy kézre kerítik. Az 1710-iki újév napján tivornyázása közben meglepik s fogva viszik Újvárba, hol aztán reá is halál vár. Az elfogatását s dicstelen halálát megörökítő Ocskai Lászlórul való ének (1710.) méltó párja az Esztergom megvételérül szólónak; a szerkezet s versforma feltünő hasonlósága azt sejtetik, hogy szerzőjük is ugyanaz. A bevezetésen egy sóhajjal megemlítvén a trencséni ütközetet mint a későbbi bajok forrását s Ocskai árulását, drámai gyorsasággal, párbeszédekkel élénkítve beszéli el a bosszúvágyó vitézek összeesküvését, Ocskai elfogatását, a hadi törvényszék itéletét s ennek végrehajtását az árulóra szórt átkok között. Fejét feltűzik a bástya fokára s a fölötte keringő nagy fekete hollók, mintha résztvennének a közgyűlöletben, azt károgják, hogy: kár volt ilyen nagy vitéznek – lenni árulónak, de nem kár a hazaárulónak szemeit kivájni.
Már Ocskai László másoknak nagy példa:
Gonosz árulóknak így lészen halála!
Lelkeket világon szélveszek kergetik.
Azután pokloknak lángjára vettetik.
Gonosz árulóknak így lészen halála!
Lelkeket világon szélveszek kergetik.
Azután pokloknak lángjára vettetik.
Az egész költeményt a kielégített bosszúvágy öröme (a bűnös meglakoltatása felett) s bizonyos elkeseredett hűség hatja át, az a hűség, melyet a balsors nem csökkent, hanem még növel. Az összeesküvés, a vártás felkiáltása, a fölzendülők haragos szava, a befejező elmélkedés mind annak nyilvánulása, bizonysága. A költemény (mint párja: az Esztergom megvétele is) nyomban az esemény befejezte után készűlt. Csajághy János várparancsnok 1710. január 12-én kelt levelében tudatván Bercsényivel a történteket, ezt veti utána: »Minémő verseket fundáltanak itten Ocskairul, íme alázatosan includáltam Excellenciádnak, pro curiositate«. S így menekűlt meg a remek költemény az elpusztulásról.
