Közélet és irodalom
Közélet és irodalom
Szépirodalmunkra különösen válságos volt ez átmeneti korszak, melyben az ezer sebből vérző nemzet az évszázados létharcokban kimerűlt idegzettel pihenőre eresztve magát, inkább testi életet élt. A nemzet régi ideáljai a török és az osztrák elleni küzdelmek lezajlásával elhalványúlván s új eszményei még nem alakúlván meg, nemzeti köztörekvések hiányában nem támadhattak nagy költői, kik érzésvilágát összpontosítva fejezték volna ki s Zrinyi nyomdokaiba léphettek volna. A régi szellemnek és a nemzeti társadalom régi szerveinek bomladozásával, az osztályok elkülönülésével, a helyi tényezők felülkerekedésével járt az irodalmi szervezet hanyatlása, íróink megfogyatkozása és elszigeteltsége. Költő és közönség nem találta meg egymást, s a kor legjelesebb írói ismeretlenek maradnak a nemzet előtt, de egymás előtt is. Amade, Faludi versei, Mikes levelei nem látnak napvilágot, elvonúltan irogat Orczy Lőrinc és magában kísérletez Ráday Gedeon.
Nem volt e kor szellemi tekintetben meddő, s minél behatóbban vizsgáljuk, annál inkább úgy tűnik fel, mint lassú előkészület, átmenet a század végén bekövetkezett nagyszerű felújuláshoz. Volt bizonyos szellemi élet, de igen higgadt, igen józan, a próza formájába illő. Sőt volt nemzeti közérzés is, hiszen a század közepe táján megterhesűl az idők méhe s ez a korszak szüli és neveli azon férfiakat, kik a század utolsó negyedében a nemzetiség apostolaivá lettek. De ezt a nemzeti közérzést is irodalmilag nem a költészet tanácsolta, hanem a tudomány, melyet egy tudós rend latin nyelven művelt, úgy hogy a nemzet egyetemétől az is elkülönözte magát.
Aznokivül ez a szellemi élet most bizonyos válságon ment át. Régi hagyományai küzdöttek az új mívelődési elemekkel, melyek most nyugotról a sokszorosabb érintkezés révén nagyobb mértékben találtak belé, s a melyeket most a pihenés, lábbadozás, anyagi erősödés korában annál kevésbé tudott magába fogadni, mert az áthonosításra történelmileg is leghivatottabb réteg, a főnemesség, legnagyobbrészt elnémetesedvén, e feladatra alkalmatlanná vált. Lélektani törvény, s nemcsak egyesekre, hanem népekre is érvényes, hogy új képzetek tömegesebb rohama felzavarja a lélek régibb tartalmát, s a képzetek kölcsönös rendezkedése bizonyos időt kíván. Ne csudáljuk, ha e kor szelleme nem sok újat tudott teremteni: saját életműködésével volt elfoglalva.
Szépirodalmunk azonkivül, hogy egyrészt a nemzet életének anyagibb irányával, másrészt a tudományos irodalommal szemben szűkebb körre szorúlt, szintén a régibb hagyományok és újabb elemek vegyülését, válságát és tisztulási folyamát mutatja. Az előző század írói uralkodnak az egész korszakon át; Balassi és Rimai versei hét vagy kilenc kiadást is értek, Beniczki Magyar Rhythmusai hatot, s az epikus Gyöngyösi volt a század szemében az a poéta, kinél szebben szóló költőt magyar anya nem szűlt. Ezek elégítették ki a kor lírai és epikai szükségletét. De akad egynehány szépírónk, a kik, bármennyire elkülönözve dolgoznak is, valami újat létesítenek s az irodalom némely ágait előbbre viszik.
Ilyen fejlődést két műfaj ér: a líra és a széppróza, s a kornak három irodalmi hőse: Mikes, Faludi és Amade. Az első a prózában újított, az utolsó a lírában, Faludi mind a kettőben.
