A MAGYAR HONFOGLALÁS MONDÁI.
A MAGYAR HONFOGLALÁS MONDÁI.
A MAGYAR honfoglalás mondáira nézve a magyarországi XIII–XV. századi latin krónikák nyujtanak felvilágosítást. Ezekben a krónikákban a történeti hitelességű tudósítások mondaszerű részletekkel váltakoznak. A krónikák írói a valóban megtörtént eseményekről szóló szakaszokat a régibb feljegyzésekből merítették, a mondaszerű elemeket a szájhagyományokból kölcsönözték. Munkájuk közben nem elégedtek meg a hazai históriai feljegyzésekkel és a magyar nép szájhagyományaival, hanem a külföldi kéziratokat is felhasználták s az idegen hősökre vonatkozó meseszerű epizódokat hozzáfűzték a jelesebb emlékezetű magyar hősök alakjaihoz.
A magyarországi latin krónikák szerint Csaba egyik unokája, Előd fejedelem uralkodik a scythiai magyarokon akkor, amikor a fejedelem felesége, Emese, csodálatos álmot lát. Az álomfejtő táltosok azt jövendölik, hogy Előd és Emese születendő fia Scythiából egy szebb hazába vezeti népét s dicső fejedelmek atyjává lesz. Emesének csakugyan fia születik: Álmos vezér. (U az, aki fejedelemmé választása után megindul Attila örökségének, a Duna-Tisza tájainak elfoglalására, de az új haza határainál meghal s helyette fia, Árpád lesz a magyar nemzet urává. Árpád követet küld Szvatopluk morva fejedelemhez, földet, füvet, vizet kér tőle s cserébe aranyosfékű, aranyosnyergű fehér lovat küld ajándékul: ez a magyar föld vételára. Hamarosan heves harc tör ki. A honfoglalók győznek s árpád hősies küzdelmek árán birtokába veszi Magyarországot. Halála után a magyarok megfélemlítik az összes környező országokat, fontos haditetteket visznek véghez, temérdek zsákmányt szereznek. Még Konstantinápolyt is megrettentik. A világváros falai alatt Botond úgy vágja földhöz az elbizakodott görög óriást, hogy az rögtön kiadja lelkét; ugyancsak ő olyan rést üt bárdjával a konstantinápolyi nagy rézkapun, hogy egy ötéves gyermek könnyen bejárhat rajta. De Ágostánál Lél és Bulcsu népét már lemészárolja a német császár s a dühös németek magának az elfogott két vezérnek is kioltják életét. Lél vezér még itt is nagy dolgot művel, mert utolsó órájában kürtje csapásával a másvilágra küldi a győzelmes császárt: «Te előttem mégy és engem szolgálsz a másvilágon». A vesztett csatából hét magyar harcos kerül csak vissza az országba, ezek a gyászmagyarok. A németek úgy teszik őket csúffá, hogy levágják füleiket s így küldik őket haza hírmondóul. Itthon kegyetlenül megbűnhödnek, mindenüket elveszik, mind a hetet koldulásra kényszerítik. A szerencsétlenek abból élnek, hogy szomorú történetükről éneket mondanak s így koldulnak a nép között.
Az itt egybefüggően közölt elbeszélésnek két forrása van: Anonymus munkája és a többi magyarországi krónika szövege. Anonymus másképen beszéli el a honfoglalást, mint a Kézai Simonnal kezdődő krónikás-csoport. Az Álmosról szóló erősen színező részletek csak Anonymusban vannak meg; ugyanő igen bőven s a többi magyarországi krónikától függetlenül tárgyalja a honfoglalás eseményeit; míg a kalandozások mozzanatainak a Bécsi Képes Krónikában és Turóczi János krónikájában található meg a legformásabb feldolgozása. A honfoglalásról Anonymus meglepően sokat tud; mindez azonban Anonymus-forrásprobléma s nem a pogánykori szájhagyományok és mondák kérdése. Amit viszont a többi krónikából lefoglalhatunk a régi magyar mondaköltészet javára, az mindössze is csak néhány hősre szorítkozik.
A mondaszerű elbeszélések négy hőse: Almos, Árpád, Lél és Botond. Álmos személyéhez fűződik Emese álma, Árpádéhoz a fehér ló története, Léléhez a Lehel kürtjének hagyománya, Botondéhoz a konstantinápolyi kapubezúzás históriája. Világszerte ismeretes mesetípusok jelennek meg mind a négyben, de a nemzeti vonások sem hiányoznak belőlük, mert a magyarságukra büszke középkori szerzetes-krónikaírók a nemzeti kegyelet költői képzeletével díszítettél fel a magyar hősök tetteit.
Az Álmos-monda könyvmondának látszik: minden jel arra vall, hogy krónikásaink idegenből kölcsönözték. Első része, az őshaza leírása, Regino latin krónikájából való; Emese álma, a tulajdonképeni mondaszerű rész, egyaránt megtalálható a keleti és a nyugati mesekincsben, bár egyesek némi szerény ugor mitológiai elemet is észlelnek Álmos alakja körül; a fejedelemválasztás, a kióvi csata és a Magyarországba való bevonulás Anonymus költői tollára valló krónikás részlet, amely semmiesetre sem származhatott magyar népmondából, hanem Anonymus egybeállítása.
A fehér ló mondájának két változata van. Anonymus szerint Árpád a világhódító Attila birtoklására hivatkozva kér részt az országból Zalán bolgár fejedelemtől; a Bécsi Képes Krónika szerint egy fehér lóért veszi meg az országot Szvatopluk morva fejedelemtől. Ezt a két részletet is idegen forrásból hozták át krónikáinkba s így honosodott meg utóbb a magyarság történeti köztudatában. A föld, fű, víz kérése és átadása a meghódolás ősi jelképe: az ókortól kezdve megvan számos nép történetében, amint ez a görög és latin írókból nyilvánvaló. Az a legrégibb ismeretlen krónikás, akinek elveszett kéziratából a későbbi magyarországi krónikások merítettek, bizonyára fontosnak tartotta, hogy a honfoglalás nagy eseményéhez valami érdekes történetet fűzzön s így kölcsönözte külföldi forrásaiból, megfelelő módosítással, a honfoglaló magyarok leleményességére valló mesét.
Lél haláláról Kézai Simon azt írja, hogy Lélt és Bulcsút a németek elfogják s a császár halálos ítéletet mond ki rájuk: «Regensburg alatt bitófán végeztette ki őket. Azt mesélik némelyek, hogy mikor a császár elé állították őket, egyikük magát a császárt agyoncsapta kürtjével. Ez a mesebeszéd ellenkezik a hihetőséggel s aki ilyesminek hitelt ad, gyengeelméjűségéről tesz bizonyságot, mivel a vétkes személyeket összekötözött kezekkel szokták a fejedelem elé állítani. Hanem az igenis valóság és a krónikákban is meg van írva, hogy vakmerően káromkodva, tiszteletlenül beszéltek a császárral s ott szemébe mondták, hogyha megöleti őket, népéből többé egyetlen fogoly sem marad életben». A Bécsi Képes Krónika ugyanezt az esetet így adja elő: «Ott estek fogságba Lél és Bulcsu derék vezérek s elvitték őket a császár elébe. S midőn a császár kérdezte tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekkel, így szólának: Mi a nagy Isten bosszúja vagyunk, kiket rátok ostorul bocsátott; mert amikor titeket üldözni megszűnünk, akkor a ti kezeitekbe esünk és elveszünk. S monda nekik a császár: Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok. S Lél így szóla: Hozzátok elő kürtömet; elébb hadd fújjam meg s azután majd megfelelek neked. S amint kürtjét előhozták, a császárhoz közeledvén, mikor kürtjét meg akarta volna fújni, azzal, amint mondják, olyan erősen sujtotta fejbe a császárt, hogy arra az egy csapásra szörnyethalt. És mondá neki: Te előttem fogsz menni és engem szolgálsz a másvilágon. Mert a scythák hite, hogy azok, akiket az életben megölnek, a másvilágon nekik szolgálni tartoznak. S rögtön letartóztatták és Regensburgban felakasztották őket». Ebből a két krónikás részletből azt lehet következtetni, hogy a XIII. és XIV. században már volt magyar szájhagyomány Lél kürtjéről és a német császár agyoncsapásáról. Lél vezér kivégzése történeti valóság, ehhez csatlakozott néhány századdal utóbb a kürtjelenet mondája a következő elemekkel: a császár az elfogott magyar vezérre bízza halála módjának megválasztását, Lél vezér a bitófa alatt előre kieszelt cselből a kürtjét kéri, a császár meghal a magyar vezér kezétől. A kürt-motívum nem eredeti magyar mondai képződmény, hanem a keleti eredetű Salamon-történetek egyik változata: mint egyéb nemzetekhez, hozzánk is eljutott s itt a mondát Lél vezér alakjához kapcsolták. Lél vezérnek az a kijelentése, hogy a császár a másvilágon is szolgálni fogja, ősi magyar hiedelem. Eszerint Lél vezér kürtmondája három különálló motívum összetétele: van benne históriai igazság (a regensburgi kivégzés), van benne mondai betoldás (a kürt-jelenet) és van benne pogány vallásos felfogás (Lél vezér utolsó szavai).
A krónikák elbeszélései közül különösen a Botond-monda vonja magára a figyelmet szép, kerek meséjével. Ez a krónikás rész, Konstantinápoly ostroma, Arany Jánosra szinte a népeposz visszatükröződésének benyomását tette. Naiv eposzunkról szóló tanulmányában így foglalja össze ezt a kalandot Turóczi János latin krónikája nyomán: «Opour, a magyarok vezére, hadával az aranykapu előtt áll. Egy görög, nagy mint az óriás, kijön a városból. „Két magyarral akarok, úgymond, megvíni s ha le nem győzöm, a görögök császárja adót fizet a magyaroknak.” Opour Botondot egymagát szemeli ki a viadalra; ez büszkén lép elő, mondván: „Én Botond vagyok, igaz magyar, legkisebb a magyarok közt; végy magad mellé még két görögöt, hogy egyik kimenő lelkedet tartsa, másik testedet eltemesse; mert bizonyára adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek”. Ezzel délcegen megy bárdjával az érckapu ellen, hogy erejét megmutassa s egy csapással oly lyukat vág rajta, melyen egy ötéves gyermek ki- s bejárhatna. Ekkor elkezdődik a viadal. A magyarok egyfelől, a görögök a város falain, bástyáin másfelől feszült várakozással nézik. Maga a császár és a császárné a bástyán állnak. A két hős összerobban; a görög ellene által lováról a földre taszíttatik, hogy azonnal kileheli lelkét. A császár és neje roppant szégyenükben elfordítják arcukat s visszasietnek a palotába. Az adót azonban a császár mérgében megtagadja, miért tartományai elpusztításával állnak bosszút a magyarok és gazdag zsákmánnyal térnek hazájukba. Im egy teljes, minden részleteiben fenntartott költői mese».
Botond erejének emléke mindenesetre erősen élt a magyar szóbeszédben. Anonymus így ír erről: «Némelyek azt mondják, hogy egész Konstantinápolyig eljutottak és hogy Botond Konstantinápoly aranykapuját bárdjával beszakította. De mivel ezt semilyen történeti könyvben nem találtam, csak a parasztok hívságos meséiből hallottam, ebbe a munkámba beiktatni nem akartam». A krónikások nem sokra becsülték a szájhagyományokat; szívesebben hittek a régi kéziratoknak, mint az élőszónak s inkább maguk kombináltak különböző elbeszéléseket olvasmányaik segítségével, semhogy figyelembe vegyék az esetleges élő mondákat. A Botondról szóló elbeszélés régi ókori és középkori történet, számos változatának egyikét nem volt nehéz a nagyerejű magyar hős személyére alkalmazni.
A gyászmagyarok mondája gyanús eredetű, zavaros elbeszélés. A német földről szégyenszemre hazakergetett hét magyart, a Bécsi Képes Krónika szerint, arra kényszerítették az itthoniak, hogy mezítláb járva, sátorról-sátorra kolduljanak halálukig. Koldusok maradtak utódaik is. Boldogtalan sorsukról énekelve, csavargók módjára bolyongtak mindaddig, míg később Szent István király papi felügyelet alá nem helyezte őket. Ettől kezdve nevük: Szent Lázár szegényei. Hogy ezeknek a szerencsétlen Lázároknak, akiket egynek vettek a bélpoklosok számkivetett csoportjával, mi volt a tulajdonképeni helyzetük; őseik vétkeiért lakoltak-e vagy pogány regősök leszármazottai voltak; s végül vajjon nem a keresztény papság találta-e ki és foglalta krónikába az egész mesét, hogy a züllöttéletű énekmondókkal szemben érzett megvetésének kifejezést adjon: mindez épen úgy vitatható, mint a honfoglaláskori történet több más mozzanatáról szóló, ingatag alapú hipotézisek.
Mint a húnmondáknál: tudományos szempontból itt sincs semmi alapunk arra, hogy a XIII–XV. századi latin krónikáknak színesebb szövegrészeit úgy tüntessük fel, mintha azok a magyar nép ajkáról jegyzett mondáknak kivonatai volnának. A Toldy Ferenc és követői által mondáknak vélt latin krónikás szövegekben csak óvatosan lehet a régi magyar néplélek költői megnyilatkozásait szemlélni. Legnagyobb részükben katolikus szerzetesek alkotásai ezek: olyan költői szellemű papok egy beállításai, akik a régi krónikás feljegyzések száraz adatait vagy hézagait olvasmányaikból összekeresgélt érdekes epizódokkal tették tetszetősebbekké. Itt-ott mindenesetre használtak némi népies szájhagyományt is, de ezek háttérbe szorulnak a külföldi kéziratokhoz kapcsolódó mondai szövegegyezések és motívumpárhuzamok mellett.
A magyar honfoglalás mondáinak irodalomtörténeti tárgyalása Toldy Ferenccel indul meg. Szerinte legrégibb krónikáink csalhatatlan bizonyságai annak, hogy a hegedősök és a nép századokon keresztül fenntartották énekeikben nemcsak a húnoknak, hanem a honfoglaló és kalandozó vezéreknek emlékezetét is. A krónikások ezekből az énekekből merítették tudásuk nagy részét. Álmos mondaköre, a hét magyar mondaköre és a kalandozások mondái: ezek alkotják a pogánykori magyar hősmonda három fő részét. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) – Toldy Ferenc után Arany János nyomatékosan felhívta a figyelmet a latin kivonatokban megőrzött mondák művészi jellemvonásaira. (Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf.) – Marczali Henrik történeti szempontból világította meg a gyászmagyarok, Lél és Botond személyéhez fűzött történeteket. (A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. I. köt. Budapest, 1895.) – Bőven foglalkozott az idekapcsolható kérdésekkel Sebestyén Gyula, de megállapításai inkább költői elgondolásúak. (A magyar honfoglalás mondái. Budapest, 1904–1905.) – Néhány helyes megjegyzést fűzött az egyes mondákhoz Király György. (A magyar ősköltészet. Budapest, 1921.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. (Ez a kiadás hívta fel szélesebb körökben is a figyelmet a honfoglalás és a kalandozások mondáira.) – Arany János Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. (Értékes megjegyzések a mondák költői részleteihez.) – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. (A szerző régebbi felfogásának tömör összefoglalása.) – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. (A régebbi tanulmány új kiadása.) – Nagy Géza: Az Álmos-monda. Szepsiszentgyörgy, 1884. (A történeti Álmos alakjához fűződő mondai elemekről.) – Sebestyén Gyula: A magyar honfoglalás mondái. Két kötet. Budapest, 1904–1905. (Az olvasó részéről erős kritikát kívánó mű sok értékes anyaggal.) – Mellinger Kamilla: Botond. Budapest, 1912. (A Botond-mondához kapcsolható történeti és költői szálak egybeállítása.) – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. (Történetkritikai észrevételek.) – Marczali Henrik: A Botond-monda történeti kapcsolatai. Akadémiai Értesítő, 1915. évf. (A történeti tények mellett a népies képzelet is közreműködött a monda kialakításában.) – Roheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda. Ethnographia. 1917. évf. (Magyarázat az Álmos-mondához.) – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. (A honfoglalás megtermékenyítette a nemzet képzeletét s utóbb a kalandos hadjáratok vezetői sem engedték elmúlni dicsőségük hírét, hanem énekeket készíttettek magukról.) – Király György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. (Míg a magyar húnmondáknak édes-kevés közük van a magyar népköltészethez, a honfoglalás és kalandozások mondái népies forrásból származnak, bár ezek is csak szűkszavú, száraz, kései latin feljegyzésekben maradtak ránk.) – Beöthy Zsolt: Romemlékek. Két kötet. Budapest, 1923. (Árpád alakja a magyar költészetben.) – Hóman Bálint: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. (A hét magyarra vonatkozó ellenmondó hírek.) – Dézsi Lajos Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. (Az eddigi eredmények jelzése bíráló megjegyzésekkel.) – Horváth Cyrill: Két fejezet a magyar irodalom történetéből. Budapest, 1927. (A magyar nép szájából a következő négy emlék került bele a későbbi latin krónikákba: Emese álma, a fehér ló története, Lél halála, Botond konstantinápolyi kalandja.) – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929. (A pogánykori magyar költészetnek néhány korunkra jutott gyöngyszeme: az Álmoshoz kapcsolódó turulmonda, a vérszerződés, a fehér ló, Lél kürtje, Botond és a gyászmagyarok mondája.) – Solymossy Sándor: Lél vezér kürtmondája. Ethnographia. 1929. évf. (A monda kialakulásának elemzése s egybevetése a középkori Salamon-mondákkal.)
