A POGÁNY MAGYAROK MONDÁI.
A POGÁNY MAGYAROK MONDÁI.
AZ EZEREGYEDIK évet megelőző időkből nem maradt korunkra egyetlen magyarnyelvű írott emlék sem. A pogánykor dalait nem ismerjük, sőt még azt sem tudjuk, milyen volt a pogány magyarok mondaköltése. A hősi tettek emlékét bizonyára csodálattal őrizte a nép: ez azonban puszta feltevés.
Bármilyen tetszetősek is a pogánykori magyar mondaköltészet virágzását valló irodalomtörténetírók érvei, a pogánykori mondák vagy mondakörök léte tudományosan nem igazolható. Még kevésbbé lehet szó magyar naiv eposzról. Az ilyen nagy kérdés megoldásában távolról sem megnyugtató bizonyíték az, ha a magyarországi középkori latin krónikák egyes részleteinek kerek szerkezetére és költői szellemére utalunk. A bizonyításnak ez a módja tudományos szempontból kétes értékű. Az eddig rendelkezésünkre álló adatok alapján mondákról, mondakörökről és naiv eposzról nem beszélhetünk.
Van azonban más felfogás is. A magyar irodalomtörténetíróknak régebben úgyszólván általános meggyőződésük volt, hogy a magyarországi középkori latinnyelvű krónikák igen értékes tájékozást nyujtanak az ősi magyar mondaköltésre vonatkozólag. Ezen irodalomtörténetírók szerint az Árpádok és Anjouk korában élő krónikaírószerzetesek a magyar nép történeti költészetét használták forrásul s így került középkori krónikáinkba, latinnyelvű kivonatok alakjában, a pogány magyar szellem több epikai alkotása. Hogy e latin nyelven kivonatolt népköltési termékek – ezek a nép ajkán élő pogánykori mondák – milyen tartalmúak voltak: e kérdésre nézve régibb irodalomtörténetíróink Toldy Ferenc tanításaihoz igazodtak.
Toldy Ferenc a német mondakörök mintájára teremtette meg a magyar mondaköröket s ebben a munkájában nem volt egyéb támogatója esztétikai érzékénél. (A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854.) A maga legjobb belátása szerint fűzögette össze mondakörökké a pogánykori magyar történet érdekesebb mozzanatait. A magyarországi latin krónikák lapjairól kifejtett részleteket két nagy mondakörre osztotta: a magyar húnmondákra és a magyar honfoglalás mondáira. – A hún mondakör részei szerinte: 1. A Maeotis-tó melléki Húnország alapítása. (Kézai Simon és Turóczi János krónikái.) 2. A tárnokvölgyi ütközet. (Kézai, Turóczi.) 3. A cezumóri ütközet. (Kézai, Turóczi.) 4. Attila királlyá választása. (Kézai, Turóczi.) 5. A catalaunumi ütközet. (Kézai, Turóczi.) 6. Aquileja veszedelme. (Kézai, Turóczi.) 7. Attila Ravennában. (Kézai, Turóczi.) 8. Attila utolsó menyegzője és halála. (Kézai, Turóczi.) 9. A hún birodalom vége vagyis Krimhilda csatája. (Kézai, Turóczi.) 10. Csaba mondája. (Kézai, Turóczi.) – A magyar honfoglalás mondáinak részei: I. Az Álmos-mondakörben: 1. Álmos hivatása. (Anonymus krónikája.) 2. Álmos választása. (An.) 3. Álmos Kióban. (An.) 4. Álmos Ungban. (An.) 5. Álmos eltűnése. (An.) II. A hét magyar mondakörében: 1. Erdély megvétele Tuhutum által. (An.) 2. Zalán futása. (An.) 3. A fehér ló regéje vagy Pannonia megvétele. (Turóczi.) III. A kalandozások mondakörében: 1. Botond konstantinápolyi hadjárata. (An., Kézai, Turóczi.) 2. Az ágostai veszedelem, Lehel és Bulcsu halála. (An., Kézai, Turóczi.) 3. A magyarkák vagy gazmagyarok mondája. (Turóczi.)
Míg a pogánykori magyar mondák és mondakörök hitét Toldy Ferenc terjesztette el, a magyar naiv eposz kérdésének fölvetése Arany János nevéhez fűződik. (Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf.) Arany János arra a kérdésre, vajjon a pogány magyar mondákat magukba foglaló állítólagos árpádkori népköltemények nem költőiség nélkül szűkölködő, kezdetleges históriás énekek voltak-e, igen tetszetős választ adott. Szerinte a középkorban nemcsak kerek szerkezetű, kifogástalan formájú, valóban költői felfogású történeti énekeink voltak, hanem alakulni kezdett naiv eposzunk is, ezt azonban a keresztény vallás és a krónikás józanság megsemmisítette. Arany János feltevése igen érdekes, de csupán feltevés. Irodalmi tények nem igazolják igazságát s így további következtetésekre nem jogosít. Mindazonáltal átment a tudományos köztudatba s a pogány korral foglalkozó kutatók évtizedeken keresztül számba vették az epikus énekekből alakulni kezdő magyar naiv eposzt.
Beöthy Zsolt szerint: «Ma már csak az okoskodás döntheti el azt a fontos kérdést, hogy milyenek voltak az ősmagyar mondákat tárgyazó énekek költői értékre, műalkatra nézve; vajjon nem a későbbi száraz, költőietlen, művészileg meg nem alkotott és ki nem dolgozott rímes krónikáknak és históriás énekeknek voltak-e ezekhez hasonlatos, gyarló előzői? A feleletet Arany János adja meg naiv eposzunkról írt kitűnő tanulmányában. Maguk a mondák tárgyai is tanuskodnak arról, hogy a történet tényeit a nép képzelőtehetsége miképen alakította újra és szőtte át mesés vonásokkal; de határozott bizonyságait látjuk népünk alakítókedvének és képességének a mai népkölteményeinkben és meséinkben is. Bizonyos, hogy a mondák minden nemzetnél csak kerek idomban tarthatják fenn magukat s míg krónikáink egyes helyei határozottan a népköltészet hangjára emlékeztetnek, fennmaradt mondáink rendjében lehetetlen az anyagnak műalkat szerint való tagolását fel nem ismernünk. Mindezekből valószínű, hogy nemcsak történeti énekeink voltak, hanem alakulóban volt valóságos naiv eposzunk, melyet az állami és vallási átalakulással idejekorán beköszöntött józanság nemcsak feledésbe borított, hanem gyökerében megtámadott». (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Arany János: Naiv eposzunk. Szépirodalmi Figyelő. 1860. évf. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 13. kiad. Budapest, 1919. – Király György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921.
