A POGÁNY MAGYAROK KÖLTÉSZETE.
A POGÁNY MAGYAROK KÖLTÉSZETE.
A POGÁNYKOR költészetének képét homály fedi. Magyarnyelvű szöveg nem maradt ebből a korból, a későbbi latinnyelvű krónikák pedig nem nyujtanak megbízható adatokat. Igy tehát inkább csak feltevésekre és találgatásokra vagyunk utalva.
Az egyik mód, melynek segítségével a pogánykori költészet állapotára következtethetünk: a rokon népek megfigyelése. Ez azonban nem sok eredményt nyujt, mert amilyen mértékben változott évezredek leforgása alatt a magyar nemzet, akként kopott le az őskori szokások zománca az oroszországi síkságon barangoló finnugor törzsekről is. A vogul és az osztyák sem a régi már; s ha az, akkor sincs semmi biztos alapú tudományos érvünk arra, hogy költészetüket az ősmagyaréi gyanánt tüntessük fel. Egyesek szívesen emlegetik a mai finn-ugor népek epikai dalait, különösen a vogulok világteremtési mondáit s ezekből szeretnének következtetni a pogány magyarok ősi mondaköltészetére. Az ilyen szabad módszer nem adhat megnyugtató megoldást. Igaz ugyan, hogy a primitív népek szívósan ragaszkodnak hagyományaikhoz, ez azonban még nem jogosítja fel a búvárkodót merész feltevések kockáztatására.
A másik kisegítő eszköz: a magyar népköltés tanulmányozása. Csakhogy ez a próbálkozás is elkésett dolog annyi évszázad után. Szigorúan tudományos szempontból semmi jogunk arra, hogy a legutóbbi emberöltők alatt feljegyzett magyar népköltési termékekben középkori költői alkotások maradványait nyomozzuk.
Helytelen továbbá a húnok költészetét azonosítani a pogány magyarok költészetével. A hún-magyar rokonság hirdetői szeretnek Priszkosz görög szónok tudósításaira hivatkozni. A bizánci rétor Attila király lakomájának leírásában megemlékezett két barbár költőről, amint Attila vendégei előtt királyuk hadi erényeit dicsőítették. Énekléssel előadott verseiknek hatása olyan nagy volt, hogy a hún előkelők egy része szinte önkívületbe esett. A dalok elhangzása után egy féleszű scytha lépett be, képtelen sületlenségeket hadart s nevetésre fakasztotta az egész vendégkoszorút. Ugyancsak Priszkosz rétor jegyezte föl, hogy amikor Attila egy faluhoz ért, leányok jöttek elébe s scytha dalokat énekeltek. Mivel a húnok és magyarok egynyelvűsége nincs bebizonyítva, sem a két énekmondót, sem a tréfálkozó scythát, sem az énekes leányokat nem fogadhatjuk el a magunkéinak.
Költészet nélkül még a művelődés kezdetlegesebb fokán álló népeket sem lehet elképzelni. A szerelem érzése a legtöbb nép körében hamar megteremtette a dalokat, az ősök tisztelete a mondákat. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik emlékének fölelevenítése. A harcban kiváló hősök kalandjait mesés elemekkel tarkítva adták szájról-szájra.
A magyarság legrégibb költői valószínűleg a finnugor népek körében általánosan tisztelt pogány papok, a samánok, lehettek. Ezek a varázslók bizonyára nemcsak az áldozatok során gyakorolták énekes mesterségüket, hanem más alkalommal is.
Azt a nézetet, hogy a honfoglaló ősök kedvelték a dalokat, a későbbi történeti feljegyzések megerősítik. – Ekkehard, a X. században élő német szerzetes, feljegyezte a sanct-galleni kolostort fosztogató magyarokról, hogy a bortól nekihevülve, rettenetes módon kiabáltak isteneikhez: azaz jókedvükben talán hangos nótára gyujtottak. – Anonymus egész kis leírást ad a honfoglaló magyarok ünnepségeiről: e lakomák idején az egybegyült vendégek előtt naponkint zengettek a kobzosok, síposok és énekmondók énekei.–A Bécsi Képes Krónika és Turóczi János krónikája arról értesít, hogy a honfoglaló hősök tetteit magyar dalnokok énekelték meg s az augsburgi ütközetből hazamenekült hét magyar vitéz leszármazottai faluról-falura járva, énekléssel keresték kenyerüket.
Milyen lehetett az ősmagyar költészet, hol vannak a magyar irodalom gyökerei? Erre a kérdésre Négyesy László értékes tanulmánnyal válaszolt. Fejtegetéseinek lényege a következő. Első magyarnyelvű könyvünk Hunyadi János korából való s Hunyadi János közelebb van hozzánk, mint Árpád vezérhez. Árpádtól Hunyadi koráig nincs magyarnyelvű könyvünk: ezek a századok irodalmi termékek dolgában üresek előttünk. Jó későn jelentkező első könyveink is fordítások, egybeállítások, latinul írt munkák szegényes utánzatai, latinos fordulatokkal, erőltetett kifejezésmóddal. Régebbi verses maradványaink gyarló verstechnikájú, költőietlen tartalmú krónikák vagy oktató énekek. Úgy tetszik, hogy a magyar írói ösztön csak sokára tudott önálló képességre szert tenni s az előadó ügyességnek elfogadható fokára emelkedni. Mintha a magyar lélek tényezői közül eredetileg hiányzott volna a költői tehetség, az irodalmi képesség. Első tekintetre a kép efféle. De ne feledjük, hogy a népköltés épen olyan függvénye a népléleknek, mint a nyelv; s valamint a mai népnyelv csak folytatása az apákénak, a nagyapákénak és a honfoglalókénak, épen úgy a népköltés is a régibb századok népköltésének folytatása. Ha irodalmon csak az írásban megrögzített magyarnyelvű szellemi termékeket értjük, akkor talán jogos lehet a kétség irodalmunk eredetisége és régisége tekintetében; de ha irodalomnak vesszük a népköltést, a dalok, balladák, mesék íratlan, de élő irodalmát, akkor azt kell mondanunk: íme, a magyar irodalom másik forrása, sőt nem is a másik, hanem az első forrása. A tanult emberek idegenből átültetett irodalma mellett mindig ott volt a magától tenyésző népköltés. Amilyen mesterkélt, habozó, lassan önállósuló az írott irodalmunk, épen olyan természetes, határozott és eredeti már első jelentkezésétől kezdve ez az íratlan irodalom. A magyar irodalom igazi forrásvidéke nem a kolostorok irodalma, hanem az az ősi nemzeti költészet, melynek folytatása a magyar népköltés. Az ősi nemzeti költészet már kódexeink kora előtt is megvolt. Minő eredetű ez a költészet? Olyan eredetű, mint a nyelv. A nyelv a néplélek nyilvánulásának legelső területe; rajta épül a költészet is. Ahol életrevaló nyelvet találunk, olyat, aminő a magyar volt már a régi korban, ott az egészséges nyelvi tenyészet a lélek másik kifejező eszközének, a költészetnek kialakulását és párhuzamos folytonosságát is magával vonja. A magyar nép eredete vita alatt van, de a magyar nyelv eredete vitán felül áll. A népnyelv és népköltés szerves összenőttségéből következik az az általános módszertani elv, hogy aminő sorsa volt nyelvünknek, olyan sorsa volt általában költészetünknek is. Amilyen eredetű nyelvünk, olyan eredetű költészetünk; s amely oldalról jelentékeny hatások érték nyelvünket, olyan oldalról kereshetők a hatások költészetünkre is. A magyar költészet legősibb fokon a finnugor költészetből eredt. A finn-ugor népek általában dalkedvelő és költői tehetséggel megáldott népek. Az epika úgyszólván mindegyik finn-ugor népnél virágzik; megnyilatkozása mindenütt ősi jellemű, archaikus stílusú, pogány szellemű; tartalomban és formában jórészt független a szláv és germán népek költészetétől. A finn-ugor népek és nyelvek nem kívülről kapták, hanem ősi csirából fejlesztették költészetüket. Az ősi költői közösségre különösen két formai segítőeszköz mutat: a parallelizmus és az alliteráció, tehát a gondolatoknak némi változatban való ismétlése és a hangsúlyos szóknak betűrímmel való kiemelése. Mind a parallelizmus, mind az alliteráció ismeretes sajátság a magyar népköltészetben. Mikor a magyarság különvált a többi finn-ugor néptől a török nyelvi hatással párhuzamosan sok új vér ömlött át az ősi költészet ereibe. Különösen líránk érezte mélyen a török hatást. Népdalaink szerkezete szembeszökően hasonlít a török-tatár strófás dalok kompoziciójához. Minden jel szerint a török érintkezésnek, illetve beolvadásnak kell tulajdonítanunk a dalforma mellett a strófás szerkezetet a festői kezdettel. Népdalunk a magyar mezők felett azóta zeng, mióta szántóföldeink vannak és ez a népdal a földművelést magával hozó török fajjal költözött hozzánk. Azonkívül a magyar részesévé lett a török vallási hagyományoknak, így a csodaszarvas és a turul mitikus mondáinak. Mikor a magyarság feltűnik a történelmi tudomás szemhatárán s a IX. században megkezdődik igazi történeti élete, a magyar néplélek és népköltészet fejlődésében, a honfoglalás után, nagy átalakulás áll be. A néplélek Szent István keresztény világának bevezetésével az új életviszonyok közt rendkívüli átalakuláson megy át, de nemzeti tudatának folytonosságát megtartja; s tovább él a költészet is, szintén átalakulva, de nemzeti vonását lényegében megtartva. A népköltés, melyet épen olyan hatalmas szláv hatás ért, mint nyelvünket, minden idegen hatás ellenére épen úgy meg tudta őrizni eredetiségét, mint bámulatos életerőről tanuskodó nemzeti nyelvünk. Az írástudók irodalma elhanyagolta, észre sem vette, lenézte a népköltészetet, de az mégis teljesítette a maga nagy nemzeti hivatását s később alapjául szolgált a XIX. század hatalmas irodalmi lendületének. (A magyar népköltészet eredete. Budapesti Szemle. 1910. évf.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie. I. köt. Pest és Bécs, 1828. – U. az: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Thury József: A magyar ősköltészet. Halasi ref. gimnázium értesítője. 1890. – Sebestyén Gyula: A regősök. Budapest, 1902. – U. az. A magyar honfoglalás mondái. I. köt. Budapest, 1904. – Solymossy Sándor: A líra és epika eredetéről. Budapest, 1907. – U. az: Az énekesrend keletkezése. Budapest, 1907. – Bán Aladár: A samánizmus fogalma és jelenségei. Ethnographia. 1908. évf. – Krohn Gyula: A finn-ugor népek pogány istentisztelete. Ford. Bán Aladár. Budapest, 1908. – Négyesy László: A magyar költészet eredete. Budapesti Szemle. 1910. évf. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. I. köt. Kolozsvár, 1915. – Király György: A magyar ősköltészet. Budapest, 1921. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929.
