TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
SZENT ISTVÁN 1001-ben megalapította a keresztény magyar királyságot, rendet teremtett az országban, visszaverte az ellenséges szomszédok támadásait s félelmessé tette a magyarok nevét a külföld előtt. Államférfiúi bölcseségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az a valóság, hogy nagy munkáját-a magyar nemzetnek a keresztény világhoz való kapcsolását – az ország függetlenségének feláldozása nélkül hajtotta végre.
A halálát követő trónviszályok csaknem Németország karjaiba juttatták a nemzetet, míg végre az Árpádok sarjadékai biztosították az ország teljes önállóságát. Alig négy évtized alatt hat uralkodót látott feltűnni s nagyobbára szerencsétlenül elbukni a nemzet. A belviszályoktól gyengített magyarság Szent László és Kálmán királyok idejében erősödött meg újból. Németország meghátrált a magyar vitézség előtt, a besenyők és kúnok nagy vereségek árán győződtek meg a magyar fegyverek erejéről. Szent László király meghódította Horvátországot, Kálmán király Dalmáciát. A belső rend megszilárdult, a gazdasági élet erősödött, a szellemi műveltség emelkedett uralkodásuk alatt.
A pogány nemzetnek a kereszténységre való áttérése nem hirtelen uralkodói elhatározás műve volt, hanem eléggé lassú folyamat. A pogány magyaroknak a dunántúli tájakon számos keresztényvallású szlovén alattvalójuk élt, kalandozásaik idején pedig ezrével hurcolták az országba az olasz, német, cseh és szlovén foglyokat. Keresztény rabszolgáik s azoknak gyermekei megtanultak magyarul, a foglyul ejtett világi papok és szerzetesek is ott jártak-keltek közöttük, helyenkint apró fatemplomok épültek. Pilgrim passaui püspök már egy emberöltővel Szent István királlyá koronázása előtt, 974-ben, azt írta a római pápának, hogy a magyarok országában a nép nagyobb része keresztényekből áll, akiket a világ minden részéből vittek oda foglyul. Az olasz, német, cseh és szlovén anyanyelvükön kívül magyarul is beszélő papok a legjobb tolmácsokká lettek abban az időben, mikor Szent István király megkezdte a rendszeres térítés munkáját. Már atyja, Géza vezér, kolostort emelt Szent Márton hegyén, a későbbi Pannonhalmán, a szentbenedekrendi szerzeteseknek; s már Géza idejében megjelentek az országban a bajor és sváb keresztény lovagok. Szent István trónralépése után megerősödött az idegen egyházi emberek és világi urak befolyása; a király szerette őket, mert veszedelem idején tántoríthatatlan hűséggel szolgálták uralkodójukat. A gyorsan magyarosodó idegenekkel a fejedelmi család hűséges magyarjai jól összebarátkoztak: közös erejüknek nem volt túlságosan nehéz feladat a pogány. felkelők megfékezése.
A nyugati nemzetek jó ideig csak a félelmet és gyűlöletet ébresztő húnokat látják a magyarokban s úgy vélekednek róluk, mint a kereszténységet fenyegető barbár ellenségről. Mikor Szent Lietbert francia püspök 1054-ben, I. Endre király uralkodása idején, háromezer zarándokkal a Szentföldre indul, a zarándoklásáról szóló útleírás félelemmel említi az átvonuló zarándokseregnek a magyar határra való érkezését. Annál nagyobb a meglepetésük, hogy az ország királya, I. Endre, barátságos érintkezésbe lép velük, székhelyére hivatja őket, a főpapot maga mellé ülteti, utazásának céljáról tudakozódik, nagyon csodálkozik annak okán s még inkább a gyöngeszervezetű püspök emberfeletti kitartásán; azután kiadja a parancsot, hogy míg a háromezer ember átvonul Magyarországon, gondoskodni kell minden szükségletükről. Amint a zarándokok elhagyják a magyar földet, egyszerre más világba érkeznek: a balkáni barbárok közé. Ezek a vadak – az útleírás szerint – úgy élnek, mint a barmok, sem törvényeik, sem városaik nincsenek, a szabad ég alatt laknak és ott állapodnak meg, ahol az éjtszaka utoléri őket, az eltévedt utasokra leskelődnek, rablásból élnek, könyörületlenek és kegyetlenek.
A kereszténység nemzedékről-nemzedékre szállva, lassankint megbarátkoztatja a magyarságot a szelídebb vallásos életelvekkel. Az egyház emberei mindent megtesznek, hogy enyhítsék a nemzet szilajságát, a királyok hatalmuk egész súlyával küzdenek a kihágások ellen, a törvények könyörtelenek. A nemes embert Szent István törvényei szerint már egy lopásért eladják szolgának, Szent László törvényei pedig a tyúk áránál nagyobb érték tolvaját felakasztásra ítélik, még ha főúr is. A legkisebb vétségért is tömlöc jár, kenyéren és vizen veréssel súlyosbítva. Hajlenyírás, vesszőzés, korbácsolás napirenden van. A hamis tanukat tüzes vassal bélyegzik meg arcukon. A boszorkány homlokára, mellére, hátára bélyeget égetnek. Testcsonkítás, orr és fül levágása, a fél szem vagy mindkét szem kitolása aránylag csekély vétségekért is kijár. Aki karddal öl meg valakit, kard által vész el; aki mást megcsonkít vagy megsebez, hasonló módon bűnhödik.
A vallás parancsainak megtartására állami hatalommal kényszerítik a lakosságot. Aki nem él keresztény életet, azt erősen üldözik. Vasárnapon és ünnepnapon nem dolgozhat senki, mert ezek az istentisztelet napjai. A népnek misét kell hallgatnia és messze pusztákról is templomba járnia. Aki nem jelenik meg a templomban, veréssel büntetik. Gyalog, lóháton, szekérrel megy papjához a nép s csak az marad otthon, aki a háztüzet őrzi. Mise után a templom körül beszélgetnek, csereberélnek egymás közt, szóval a vasárnap egyúttal a vásár napja is.
A pogánysághoz szító magyarokat elég enyhén büntetik. Míg a külföldi országok a keresztény istentisztelet elhanyagolóját a birodalom pusztítója gyanánt tekintik s úgy bánnak el vele, mint az ország árulójával, Szent István a pogányságon rajtakapott magyart püspöke által kétszer meginteti s csak azután sujtja a törvény szigorával. Enyhébb több más törvény is. Míg Boleszláv lengyel fejedelem kitörette fogait annak, aki a nagyböjtben húst evett, Szent István a böjt megszegőit csak egy hétre záratja el s így böjtölteti.
A papság tekintélyét és kiváltságait a király akarata és a törvények biztosítják. Egyházi emberek ügyében az egyházi törvényszék ítélkezik. A pap nem is mehet világi bíró elé, a pap ellen világi ember nem tanuskodhatik, a papot csak a püspöknél lehet beperelni. A papi állás ebben az időben különös tisztességet és jó helyzetet jelent. A püspökök a jámborabb viseletű, jó eszű parasztfiúkat kiszemelik az egyházi pályára, felveszik az önként jelentkező nemesifjakat is, egy ideig taníttatják s törvényes koruk betöltése után pappá szentelik őket. A falusi lelkészek javadalma körülbelül százhúsz hold föld és a hozzávaló gazdasági berendezés. A pap számára lakóház, kocsi, két szolga, két ló, két tehén és hat ökör jár. Ott, ahol nincs nagyobb lakott hely, tíz község épít egy templomot s közösen gondoskodik a pap eltartásáról.
A templomok és kolostorok építésében a királyok, főpapok és főurak nagyon buzgók. Még a nehéz körülmények között rövid ideig uralkodó Péter és Aba Sámuel is emel templomot keresztény ájtatosságának tanujeléül. A kolostorok alapítói nemcsak templomot és lakóházat építenek a szerzeteseknek, hanem birtokot, gazdasági eszközöket, szolganépet és állatokat is juttatnak a kolostorok birtokába. Ezt a vagyont a későbbi adományozók megsokszorozzák.
Lehet-e szó a XI. században valamiféle irodalomról? Voltaképen nem. Legfeljebb arról lehet szó, hogy néhány kivételes tehetségű ember megpróbálkozott a maga áhitatos gondolatainak írásbafoglalásával, esetleg feljegyezte a királyok és a szentek tetteit. Szilaj világ volt ez, vad indulatok dúltak benne, egyedül a kolostorok elvonultságában éltek olyan jámbor lelkek, akik elolvasták a külföldről hozott latinnyelvű vallásos kéziratokat, egyiket-másikat le is másolták ifjabb szerzetestestvérek okulására s olykor maguk is irogattak.
Irodalom. – A század belső életébe a magyar nemzet történetét elbeszélő nagyobb munkákon kívül néhány monografia és biografia nyujt legközvetlenebb bepillantást. – Kerékgyártó Árpád A műveltség fejlődése Magyarországon. Budapest, 1876. – Horváth Mihály: A kereszténység első százada Magyarországon. Budapest, 1878. – Salamon Ferenc: Budapest története. Három kötet. Budapest, 1778–1885. – Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. – Kandra Kabos: Aba Samu király. Budapest, 1891. – Ortvay Tivadar: Pozsony város története. Három kötet. Pozsony, 1892–1900. – Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Temesvár, 1892. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Karácson Imre: Szent Imre herceg élete. Győr, 1894. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. Tíz kötet. Budapest, 1895. – Márkus Dezső szerkesztésében: Magyar törvénytár. I. kötet. Budapest, 1899. – Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1900–1903. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Karácsonyi János: Szent István király élete. Budapest, 1904. – Forster Gyula: Magyarország műemlékei. Három kötet. Budapest, 1905–1913. – Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. 3. kiadás. Budapest, 1906. – Békefi Remig: A népoktatás története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1906. – Divald Kornél: Magyarország középkori képzőművészete. Budapest, 1907. – Csánki Dezső: Árpád és az Árpádok. Budapest, 1908. – Békefi Remig: A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig. Budapest, 1910. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiadás. Nagyvárad, 1915. – Erdélyi László: Árpád-kor. Budapest, 1922. – Karácsonyi János: Szent Gellért élete. Budapest, 1925. – Karácsonyi János: Szent László király élete. Budapest, 1926. – U. az: A magyar nemzet áttérése a nyugati kereszténységre. Nagyvárad, 1927. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. kötet. Budapest, 1929.
