SZENT BENEDEK RENDJE.
SZENT BENEDEK RENDJE.
A KÖZÉPKORI magyar műveltséget Szent Benedek rendjének tagjai alapozták meg. Körükben talált legelőször támogatásra a szellemi munka, ők adtak legjobb szívvel menedékhelyet a vallásos tudománynak és az egyházi irodalomnak. Nem tűzték ki különös életcélul a tudomány és irodalom művelését, hivatásuk a keresztény hit és erkölcs terjesztése volt, de vallásos eszményeik megvalósítása mellett gondot fordítottak a szellem pallérozására is.
Milyen volt a szerzetesek élete, hogyan teltek napjaik? Ellenséges modern lelkek azt képzelik, hogy a kolostorok lakóinak alig akadt valami dolguk, valójában pedig ez az élet a mai ember mértékével mérve gyötrelmes volt vagy legalább is olyan mély meggyőződést és szakadatlan lelkierőt kívánt, aminő csak hitbuzgó hívekben és állhatatos jellemekben élhetett.
A szerzetesek éjfél után két órakor már mindnyájan talpon voltak, templomukba siettek s ott egy füstölgő mécses félhomálya mellett megkezdték Isten imádását. Ezen a vigilián zsoltárokat és himnuszokat énekeltek, latin szövegeket mondtak kórusban, azután az egyik szerzetes fejezeteket olvasott a Szentírásból s a szöveghez hozzáfűzték a régi szentatyák magyarázatait. Ez az első isteni szolgálat körülbelül másfél órahosszat tartott. A vigilia után hajnalig meditáció, azaz elmélkedés volt. Hajnalban újból megkezdődött a közös zsoltározás, imádkozás és szent olvasmány. Az isteni szolgálatnak erre a részére körülbelül fél órát fordítottak. Reggel hat órától kezdve megindult a kolostori munka, meg-megszakítva negyedórás ájtatoskodással. Imádkoztak reggel hat órakor, délelőtt kilenckor, délben tizenkét órakor és délután háromkor. A késő délutáni órákban a félórás vespera, azaz vecsernye következett zsoltárokkal, himnuszokkal, imádságokkal. Naplemente után újból összejöttek, elmondták az esti imádságot, hallgatták a lelkiolvasmányt, zsolozsmáztak. Este hét óra tájban aludni tértek, hogy éjfél után két órakor újból megkezdjék Istennek napi nyolcszoros dicsőítését.
A szerzetesi élet szabályait Nursiai Szent Benedek alkotta meg. Az apostoli lelkű olasz férfiú az 528. évben alapította a Nápoly közelében fekvő Monte Cassinón az első igazi kolostort s egy évvel később egybeállította a Szent Benedek-rend reguláit. Hetvenhárom fejezete van ennek a korszakos szerzetesi szabályzatnak s szó kerül benne mindenről, amit tudniok kell a kolostorok lakóinak: a szerzetesi alkotmányról, erényekről, istentiszteletről, fegyelemről, anyagi ellátásról, házirendről, elöljárókról, társas életről, kötelességekről.
A kolostor élén álló apát teljes hatalommal rendelkezik, engedélye nélkül még az önként vállalt imádság és böjt sem ér semmit, mert esetleg dicsőségkeresés és hiúság lehet az alapja. A kolostort az engedelmesség és a szeretet, az imádság és a munka tartja össze. Bizonyos időben kézimunkával, bizonyos órákban ájtatoskodással kell foglalkoznia mindenkinek. A kolostort lehetőleg úgy építik, hogy falain belül meglegyen minden szükséges dolog, így a víz, malom, sütőhely, kert; a szerzeteseknek tehát nem kell a kolostor falain kívül bolyonganiok, ha mesterségük után látnak. A kolostoron belül a szerzetesek mindnyájan egyenlők egymás között. A Regula szerint: «akár szolga, akár szabad, Krisztusban mindnyájan egyek vagyunk s egy Úr alatt vitézkedünk».
A szerzetesség a szegénység, tisztaság és engedelmesség iránytűjével az evangéliumi eszményt iparkodott megvalósítani. Az apát választás útján nyerte el hivatalát, a kolostor többi tisztségét ő töltötte be, a munkát ő osztotta fel. Ő állapította meg, ki dolgozzék a konyhán, a műhelyekben, a szántóföldön. Ő büntette a vétkeseket, ő vetette ki a kolostorból a javíthatatlant. Ő a családfő, övé minden hatalom, de a felelősség is az övé. Isten házának sáfára az apát. Minden dologról igazságosan és belátással rendelkezik. Különös figyelemmel van a gyöngékre és betegekre, munkájukat mérsékli, ápolásukról gondoskodik. Szerzetestársai minden nehéz ügyükben hozzá fordulnak tanácsért és vigasztalásért. Így hatja át öröm és béke az egész szerzetescsaládot, ekként válnak a kolostorok a lelki béke és a nyugalom váraivá. Így lesz tiszteltté még a legnyersebb középkori törzsek előtt is a rend jelszava: Ora et labora, imádkozzál és dolgozzál.
A bencéseknek nemcsak a vallásos szellem és az emberibb gondolkodás terjesztésében van halhatatlan érdemük, hanem Európa gazdasági életének új alapokra való fektetésében is. A lelki építésen kívül gazdasági kultúrát vittek mindenhova. Kolostoraik egyúttal mezőgazdasági telepek is, igazi mintagazdaságok. A népvándorlás barbár törzsei tőlük tanulták a földművelés okszerű módját. Új terményeket honosítottak meg, gyümölcsösöket telepítettek, kertgazdaságokat csináltak. Montalembert szerint: «Amióta csak fennáll a világ, az emberek egy osztálya sem szentelt a föld megművelésének kitartóbb és eredményesebb munkát. Mindenütt, ahol ők megtelepedtek, Gibraltártól a Botni-öbölig, Skótországtól a Duna torkolatáig ők voltak az elsők, akik megadták vagy visszaadták a talaj termékenységét».
Nemcsak földművelők voltak, hanem iparosok is molnárok, pékek, kovácsok, takácsok, szabók, vargák, könyvkötők, harangöntők, orgonakészítők, festők, szobrászok, építészek. S amint mezőgazdasági újításaik elterjedtek minden országban, úgy tanulták el tőlük a parasztemberek a kézművességet is.
A templombál, a kolostorból, a melléképületekből és a gazdasági környékből alakult ki a bencés monostor. A tulajdonképeni monostor egyik oldalát a két tornyú templom foglalta el, az épület másik három szárnyában voltak a hálószobák, az imaterem, étkezőterem, konyha és egyéb helyiségek. A négyszögletes főépület köré kisebb házak sorakoztak, így az iskolaház, a betegház, az idegenek szálláshelyei, a műhelyek és egyéb helyiségek. Számos gazdasági épület is volt a monostor környékén, a magtárakat gabonával töltötték meg, az istállókat és baromfi-udvarokat serényen gondozták. Nem hiányzott a konyhakert és a gyógyfűveskert sem.
A szegényeket igazi krisztusi szellemben támogatták a bencések. Alamizsnálkodásaik bőkezűsége nem ismert mértéket. Szeretettel gyógyították a betegeket is, kolostoraik az orvostudomány legrégibb iskolái voltak. Szegénygondozásuk, betegápolásuk, kórházaik nagymértékben enyhítették a középkori emberek szenvedéseit. Monostoraikban éjjeli szállásra talált a vándor, minden érkező vendéget – ismerőst és ismeretlent – szolgálatrakész alázatossággal fogadtak. A félvad bárdolatlanság évszázadaiban ezekből az emberszerető telepekből áradt az elme és a jóság fénye.
Olyan helyeken természetesen, ahol az uralkodók és főrangúak gazdag adományokkal halmozták el a kolostorokat, a testi munkák terhe kevesebb lett, csak az isteni szolgálathoz ragaszkodtak változatlanul. Ahol a szerzetesek jobbágyokat kaptak, ott inkább csak a munkát vezették. Felügyeletük mellett a parasztok szántottak, vetettek, arattak, irtották az erdőket, szárították a mocsarakat, gondozták az állatokat. Az egyszerű nép boldog volt, hogy a bencések szolgája lehetett s nem kellett remegnie a szilaj világi földesurak keserves jobbágyszolgálatától. A szelíd szerzetesek védőszárnyai alatt a szegény emberek sem éltek állati életet, hanem megvolt a mindennapi kenyerük s nem bántalmazták őket igazságtalanul.
Attól az időtől kezdve, hogy Nursiai Szent Benedek megalapította világtörténeti jelentőségű szerzetesrendjét, hatszáz esztendőn keresztül – a XII. századi új szerzetesrendek megalakulásáig – a szentbenedekrendiek irányították az emberiség lelki fejlődését. A VI. századtól számítva több mint félezer esztendőn át Szent Benedek fiai közül kerültek ki a keresztény világ legkitűnőbb tudósai, írói, szónokai. A VI. században Cassiodorus délitáliai kolostora élesztette fel az érdeklődést a népvándorlás viharaitól elsöpört ókori művelődés maradványai iránt; a keleti gót királynak ez a nevezetes kancellárja, később a Szent Benedek-rend egyik büszkesége, ösztönözte a szerzeteseket az antik remekírók munkáinak felkutatására és lemásolására. Ugyanebben a században egy másik bencés lángelme, Nagy Szent Gergely pápa, bölcseségével évszázadokra megvetette az egyház továbbépülésének alapját, hittudományi munkásságával a latin kereszténység négy legnagyobb egyháztanítójának egyike lett s korszakalkotó volt működése az egyházi énekben is. A pogány germánokat térítő bencés hithirdetők közül került ki Szent Ágoston, Anglia apostola, majd Szent Bonifác, Németország apostola. Halhatatlan nevek az emberi művelődés történetében: Beda Venerabilis Angolországban, Paulus Diaconus Itáliában, Alcuinus Franciaországban, Rhabanus Maurus Németországban. A korai középkor borzalmasságát a bencések erkölcsi ereje és szellemi fénye tette elviselhetővé. Közéjük menekült minden vérző lélek, náluk talált megnyugvást minden nemes hajlam. Tizenhárom évszázados fennállása idején huszonnégy pápával, ezerhatszáz érsekkel, négyezer püspökkel és tizenötezerhétszáz íróval dicsekedhetett a rend. (1829.) Magyarországon a középkor végén hetven bencés apátság virágzott; nem tudták végképen megsemmisíteni a bencéseket a reformáció és a török világ viharai sem; hiába záratta be kolostoraikat II. József császár, a rend újból helyreállott s a középiskolai nevelés terén folytatta munkásságát.
Irodalom. – Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, főtekintettel az egyházi intézetekre. Három kötet. Pest, 1870–1876. – Erdélyi László és Sörös Pongrác szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizenkét kötet. Budapest, 1902–1916. – Horváth Ádám: Szent Benedek élete és rendjének története Magyarországon. Pannonhalma, 1915. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Balanyi György: A szerzetesség története. Budapest, 1923. – Strommer Viktorin és Kühár Flóris szerkesztésében: Szent Benedek-emlékkönyv. Pannonhalma, 1929.
