LATIN IRODALOM: ANONYMUS HISTÓRIÁJA.
LATIN IRODALOM: ANONYMUS HISTÓRIÁJA.
A MAGYAR tollból származó latin történeti munkák sorát ANONYMUSnak Gesta Hungaroruma nyitja meg, más néven: Anonymi Belae regis notarii historia de septem primis ducibus Hungariae. Ez a mű – Béla király névtelen jegyzőjének a magyarok viselt dolgairól írt könyve – a magyarok honfoglalásáról szól. Az ismeretlen szerző megemlíti előszavában, hogy régebben, mikor iskolai tanulmányait végezte, már megírta a trójai háború históriáját s így nem minden tapasztalat nélkül fog a magyar honfoglalás történetének elbeszélésébe. «Ha az oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából, meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fél a dolgok igazságát.» Eszerint Anonymus nem a nép mesélgetéseire akart támaszkodni, hanem a kútfői értékű történeti kéziratokra. Erősen részletező munkájában megismertette olvasóival a magyarok régi hazáját és vitéz őseit, a scythiai földet és scythiai népet. Bőven szólt a hét magyar vezérről, a vérszerződésről és arról, hogyan indultak a magyarok mai hazájuk elfoglalására. Szerinte Álmos volt a magyarok első fejedelme. Fia, Árpád fejedelem és a honfoglaló vezérek nagy harcokat vívtak, míg hatalmukba ejtették a Duna-Tisza tájait, de végül megsemmisült valamennyi ellenségük. Rettegni kezdett a külföld is, mert Árpád utódai vitézül küzdöttek seregeik élén. Végül beköszöntött a kereszténység s Szent István király hirdetni kezdte az Isten igéit.
Előszavát legkedvesebb barátjához – valószínűleg egy franciaországi paphoz – intézi a szerző. Ez a «tisztelendő és az írástudás művészetébe avatott férfiú» annak idején együtt járt iskolába Anonymusszal s már akkor unszolta őt, hogy írja meg számára a magyar honfoglalás történetét: miképen jöttek ki a magyarok a szittya földről, miképen született Álmos vezér, mennyi országot vetettek maguk alá utódai s mi az ország királyainak és nemeseinek származása. Telt-mult az idő, Anonymus már majdnem megfeledkezett ígéretéről, mikor barátja levélben figyelmeztette tartozásának teljesítésére. Isten kegyelmében bízva, hozzáfogott munkájához, mert maga is jónak látta, hogy ne engedje feledésbe menni a régi magyarok történetét.
A magyarok őshazája, Scythia; szerencsés ország volt – mondja Anonymus – mert azon a földön még a gulyások, kanászok és juhászok is díszes ruházatot hordtak. Itt éltek boldogan a doni magyarok. Alig fordult elő közöttük bűn, nem kívánták a másét, mindnyájan gazdagok voltak. Nem paráználkodtak, mindegyiknek csak egy felesége volt. «Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól.» Mikor már földjük a rajta született nép sokaságát sem táplálni, sem befogadni nem tudta, megindultak honfoglaló útjukra. Hét fejedelmi személy állott az élükön, köztük a legkülönb: Álmos vezér. «Maga Álmos szép, de barnaorcájú volt, a szeme fekete, de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt; vidám adakozó mindazok részére, akik Scythia országában ebben az időben katonák voltak. Midőn pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki s így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb Scythia összes vezéreinél. És az országnak minden dolgát ebben az időben az ő tanácsai szerint vagy az ő segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannoniába, amint majd a következőkben előadjuk.»
A magyaroknak igen vitéz és a hadi viszontagságban felette hatalmas nemzete a szállongó hírből már hallotta, hogy Pannonia földje egykor Attila földje volt s Attila ivadékából származott Álmos vezér. Őt választotta parancsolójává Pannonia elfoglalására a többi fejedelmi személy. Pogány szokás szerint közös edénybe csorgatták vérüket s ezzel szentesítették hódolatuk esküjét. Ellenségeik most már nem tudtak megállni előttük, ahol pedig ellenszegülésre találtak, ott úgy aprították a velük harcba állók fejét, mint a nyers tököt. A kievi vezér is megszenvedte, hogy oroszai és kúnjai élén szembe mert szállni a szittyák népével. Álmos vezér a Szentlélek segítségével nagy bátorságra gyujtotta népét, mert csatarendbe szedett serege előtt ide-oda lovagolván és vitézei elé rugtatván, a következő beszédet mondotta «Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetérc, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kúnok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mert a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek ugyan ki tudott ellene állni Scythia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a scythiaiak megkergették, úgyhogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Cirust, ugyancsak a perzsák királyát, nemde szintén a scythiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiádis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, úgy-e szintén rútul megszalasztották a scythiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől».
A legyőzött oroszok a magyarok minden kívánságát teljesítették, az addig ellenséges kún vezérek pedig önként leborultak Almos lábai elé és csatlakoztak a honfoglalókhoz. Maga Álmos még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ungvárra még együtt vonultak be, itt nagy áldozatokat mutattak be isteneiknek, négy napig tartó lakomát csaptak, azután Árpád állt a magyarok élére s legelébb is a Duna-Tisza mentén elterülő föld urával, Salán bolgár vezérrel, kezdett üzeneteket váltani. Meghallgatta a dölyfös Salán vezér követeit s nem gőggel, hanem tisztességgel a következőket válaszolta neki: «Az én ősapámé, a nagyhatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a görögöktől vagy a bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállni, hanem vezéreteknek, Salánnak, a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajjon édesebb-e Alpár homokjának a füve a scythiai tájaknak azaz Doni-Magyarnak a füvénél és a Duna vize vajjon jobb-e a Don vizénél?» Beszéde után gazdagon megajándékozta a követeket, ajándékokat küldött Salán vezérnek is: tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét, tizenkét kún fiút; a vezér feleségének pedig tizenkét orosz leányt, tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyersbőrt, tizenkét aranyos köntöst. Kezdetben Salánt kikerülve, az ország egyéb részeit hódította meg kemény harcokkal, de végre újból szembe került a bolgár vezérrel. Salán segítségére a bolgár uralkodó és a görög császár nagy hadsereget küldött s ekkor Salán hatalmas segédcsapataival együtt dühösen Árpád ellen lovagolt. De Lél megfújta kürtjét, Bulcsu felemelte zászlóját, a magyar sereg viadalra kelt a görögök és bolgárok ellen, Salán alul maradt a küzdelemben és futásnak eredt. Mindenki meghódolt a magyarok előtt. Árpád népe megverte a bolgárokat, megszalasztotta a görögöket, meghódította a rác és a horvát földet s a tengerig jutott el diadalmas útjában. «Háborúikat és egyes hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higyjétek el a regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.»
Ünnepet ült az egész nemzet, mikor Árpád vezér minden főemberével és valamennyi vitézével együtt bevonult Attila király városába, Óbudára. «Ott lakomáztak mindennap nagyvígan Attila király palotájában, egymás mellett ülve. Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok összes javát Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi hozzájuk jött vendéggel egyetemben. Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér színe előtt vértezett harci ménjükön ülve, pajzzsal meg lándzsával nagy tornát vívtak; másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt s minden vitézének különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is.»
A harcok egyébiránt továbbra is folytak, a magyarok mindenütt győzedelmeskedtek. Közben Árpád vezér Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Szoltát, nagy tisztességgel vezérré emeltette, Szolta pedig nőül vette a legyőzött bihari Mén-Marót vezér leányát. «Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása fölött, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet Fejérnek hívnak.»
Árpád halála után a nyugati és déli országok megremegtek a magyarok győzelmes hadjárata alatt. Igaz, hogy olykor veszteség is érte a magyar seregeket s a bajorok és svábok gyalázatos csalárdsága miatt Lél meg Bulcsu akasztófán végezték életüket, de ezeket a csapásokat kegyetlenül megtorolták a vezérek. Álmos, Árpád és Szolta után Taksony lett a magyarok vezére. «Ugyanekkor a bessenyők földéről jött egy vezéri nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a Tomaj-nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken adott a Tiszáig, ahol most Abádrév van. Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér unokájának, Szent István királynak, az idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a keresztségben ő meg felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd, mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.»
Ezzel végződik Béla király névtelen jegyzőjének kézirata. Valóságos szépirodalmi formába öntött história ez a mű a magyarok honfoglalásáról. Eredeti magyar szellem és erős írói érzék nyilvánul meg benne. Anonymus alapos műveltségű pap volt, Párisban tanult s mint királyi jegyző működött a magyar udvarban. Forrásai: Dares Phrygius, Justinus, Isidorus, Solinus, Hieronymus, Regino. Widukind, Luitprand, Hermannus Contractus, Petrus Vivus, Sigebertus Gemblacensis, a Gesta Alexandri Magni, a Hildesheimi Évkönyvek, továbbá egyes előkelő magyar családok szájhagyományai. A népies mondákat lehetőleg mellőzte vagy módosította, másrészt azonban a maga fejéből több beszédet, jellemrajzot, csataképet írt munkájába. Az oknyomozó hajlam mellett a költői alkotó képesség is megvolt lelkében. Kézirata befejezetlenül maradt ránk: ott végződik, ahol a királyok kora kezdődik.
Hogy név szerint ki volt Béla király névtelen jegyzője: nem tudjuk. Krónikájából csak az derül ki, hogy nótáriusi tisztet viselt valamelyik Béla király kancelláriájában. Hogy melyik Béla királynak volt a jegyzője: erre nézve már a XVIII. század óta nagy vita folyt. Mind a négy Béla király szóban forgott. Legkevésbbé vehető számba I. Béla, csak valamennyire IV. Béla. A legújabb időkig általános volt az a felfogás, hogy a névtelen szerző III. Béla jegyzője lehetett, tehát 1200 körül élt s művét körülbelül akkor írta, mikor az első összefüggő szövegű magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd, belekerült a Pray-kódexbe. Valószínűbb azonban II. Béla kora. Az elhunyt király jegyzője, Péter prépost, 1150 táján foglalta írásba a magyar honfoglalás történetét: feltevés ez is, de valamennyi hipotézis között még a legelfogadhatóbb, mert nem puszta tetszetős vélemény, hanem nyomós érvekkel támogatott állítás.
ANONYMUSSZAL rendkívül gazdag irodalom foglalkozik. Titokzatos személyéről, munkájának időkoráról és adatainak történeti hitelességéről egyaránt sokat írtak. Hasonló terjedelmű irodalma nincs még egy másik magyar történeti kútfőnek. Az osztrák, német, cseh, lengyel, orosz, horvát és román történetírók is behatóan tárgyalták a szövegéhez fűződő problémákat. – A magyar tudományos írók közül először Czvittinger Dávid nevezte az írót Anonymusnak. (1711.) – Előtte már egyik-másik német tudós ismerte a Historia Hungarica de VII primis ducibus Hungarorum kódexét. (Ilyen elnevezéssel került a címnélküli kézirat a bécsi császári udvari könyvtárba.) – Első kiadása a Schwandtner-féle kútfőgyüjteményben nagy feltűnést keltett (1746), ezt nemcsak szövegének újabb lenyomataiból lehet következtetni, hanem a csakhamar meginduló magyarázatokból és vitatkozásokból is. – Bél Mátyás hírneves történettudós a Schwandtner-féle kiadáshoz írt megjegyzéseiben annak a véleményének adott kifejezést, hogy a mű IV. Béla király korából ered s az előszava élén olvasható P. dictus magister nem az ismeretlen szerző nevének P kezdőbetűvel való rövidített megjelölése, hanem Praedictus magister-t jelent azaz értelme: előlmondott mester, fentnevezett mester. (1746.) – E magyarázat helyességét Kollár Ádám kétségbe vonta s a P. dictus magister-t mesternek nevezett P.-nek értelmezte azaz szerinte a P betű az ismeretlen szerző nevére mutat: P. mester. Ezen a nyomon elindulva, Kollár Ádám a névtelen jegyző személyét IV. Béla, helyesebben V. István egyik alkancelláriában, Péter prépostban vélte felismerni. (1766.) – Pray György is megmaradt IV. Béla király kora mellett, de a szerzőt Pál prépost alkancellárban kereste. (1774.) – Katona István szerint a II. Béla király korában élő Péter óbudai prépost lehetett a szerző, de utóbb megváltoztatta véleményét s III. Béla király Pál nevű nótáriusában, a későbbi erdélyi püspökben kereste a névtelen jegyző nevét és személyét. (1788.) – Igen alapos tanulmányt írt az Anonymus-vita minden addig felmerült problémájáról Cornides Dániel, bár a legfontosabb kérdésekben ő is csak a feltevések számát szaporította. (1802.) – Az Árpád-kor történetével és a középkori magyarországi latin krónikákkal foglalkozó történetírók mind hozzászóltak az Anonymus-kérdéshez: így Horvát István, Fejér György, Toldy Ferenc, Szabó Károly, Vass József. (1828–1865.) – Az utánuk következő forrásbírálók közül Hunfalvy Pál és Salamon Ferenc nagyon kevés kútfői értéket tulajdonítottak a Névtelen Jegyző művének s Mátyás Flórián és Pauler Gyula is csak egy és más szempontból tartották históriáját figyelembevehetőnek. (1860–1893.) – A szövegkezdő szavak olvasásáról és értelmezéséről az 1870-es évek végén Fejérpataky László és Marczali Henrik erősen vitáztak. Az előbbi III. Béla király jegyzőjének vallotta Anonymust s Praedictus magister-nek olvasta a szövegkezdő szókat; az utóbbi IV. Béla király Pous nevű nótáriusa mellett foglalt állást s a kezdő szókat P. dictus magister-nek olvasta. – Sebestyén Gyula a Praedictust véve alapul, III. Béla király Adorján nevű nótáriusában állapította meg Anonymus személyét. (1898.) – Ez a feltevés csakhamar megdőlt. Jakubovich Emil bebizonyította a P. dictus, azaz P. mester olvasásának helyességét s az általánosan elfogadott III. Béla korának feltevésénél valószínűbbnek tartotta II. Béla korát. Ezt a nézetét nemcsak Anonymus adatainak kritikájával, hanem a magyar nyelvtörténet tanuságainak segitségülhívásával is támogatta. Anonymus a maga személyneveiben és helyneveiben a Halotti Beszédnél régibb nyelvállapotot mutat: magyar neveinek helyesírása megegyezik a II. Béla és II. Géza okleveleiben szórványosan előforduló magyar nevek írásmódjával. Anonymus eszerint 1150 körül írta volna Gestáját s személye valószinüleg azonos II. Béla király jegyzőjének, Péter óbudai prépostnak személyével. (1926.)
Sajátságos, hogy Anonymus históriája az egész középkoron át ismeretlen maradt s az újkorban is csak akkor kezdték figyelembe venni, mikor szövege 1746-ban nyomtatásban is megjelent. Eddig az időpontig nem használta forrásul senki, de ettől kezdve a honfoglalás korára nézve döntő kútfő gyanánt szerepelt. A régibb történettudósok kételkedés nélkül hittek minden szavának; viszont a XIX. század második felében úgyszólván minden adatát elvetették, mert arra az eredményre jutottak, hogy tele van költött elemekkel s forrásértéke jelentéktelen. E felfogás szerint Anonymus sokat merített a maga képzeletéből, forrásait kritika nélkül szedegette össze, a neki tetsző külföldi szövegeket habozás nélkül alkalmazta a magyarokra; voltaképen a maga korának állapotát másolgatta bele kéziratába, úgyhogy adatai inkább a XII. századi Magyarország földjének és népének nyujtják a képét s nem a honfoglalás korának. Ilyen módon mesélgetései többnyire merően ellenkeznek a többi középkori kútfő tudósításaival és messze kerülik a históriai igazságot. Ennek ellenére a XX. század történetírói és nyelvtudósai jobban bíznak hitelességében, mint a XIX. század második felének kételkedő történettudósai és nyelvészei. Melich János, Hóman Bálint és Jakubovich Emil felfogása szerint a megelőző korszak által olyan kevésre becsült szöveg értékesebbnél-értékesebb tudósításokat foglal magában a régi magyar történelemre és a régi magyar nyelvre nézve, csak ki kell hámozni az igazság magvát a költői képzelődés héjából. Ma is vannak természetesen történettudósok és nyelvészek, akik nem osztoznak ebben az engedékeny felfogásban. Az árpádkori történelem egyik legkiválóbb ismerője, Karácsonyi János az előbb említett Anonymus-védők érveinek ellenére is így nyilatkozott: «Anonymusnak vagyis III. Béla király névtelen jegyzőjének előadása a honfoglalásról rémséges mese. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a tőle emlegetett személyek, népek, helyek mind a képzelet szülöttei. Éltek, megvoltak a személyek, népek, helyek, de az egy Árpádot kivéve, nem akkor, mikor Anonymus őket szerepelteti s főleg pedig nem úgy viselkedtek, mint ahogy ő mondja. Az ő műve tehát nem azt bizonyítja, hogy a honfoglalás 896-ban az ő elbeszélése szerint történt meg, neki erről halvány fogalma sem volt, hanem az előadásból csak annyi a való, hogy 1203-ban, mikor ő művét megírta, az abban felsorolt várak, városok, falvak megvoltak, kivéve az Erdély elfoglalásában említett helyeket, mert ezen, 24–27. számú fejezeteket csak később, 1292-ben toldotta bele e műbe valamelyik hízelgő íródeák». (1925.)
Kiadások. – Anonymus munkájának egyetlen kéziratát a bécsi Nemzeti Könyvtár őrzi. A kézirat másolat: a XIII. század végéről vagy a XIV. század elejéről való. Nem tudjuk, hogyan került Bécsbe, csak annyi bizonyos, hogy Pázmány Péter korában már a bécsi császári udvari könyvtár birtokában volt. (A hagyományos, de valószínűtlen feltevés szerint a tiroli ambrasi várból jutott Bécsbe.) – Szövege először Schwandtner János György kútfőgyüjteményében jelent meg: Scriptores rerum Hungaricarum. I. köt. Bécs, 1746. (Bél Mátyás magyarázataival.) – További kiadásai közül említhető Endlicher Istváné: Anonymi Belae regis notarii de gestis Hungarorum liber. Bécs, 1827. (Az első jegyzetes kiadás.) – Utóbb újból Endlicher István forrásgyüjteményében: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Sanct-Gallen, 1849. – Gondos kiadás Mátyás Flóriáné; Historiae Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883. (Értékes forráskritikai jegyzetekkel.) – Fejérpataky László: Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok viselt dolgairól. Három füzet. Budapest, 1892. (A M. T. Akadémiának ebben az értékes kiadásában megvan a kézirat teljes hasonmása; a latin szöveg olvasása Fejérpataky Lászlótól és magyar fordítása Szabó Károlytól.) – Anonymus első fordítását Lethenyei János adta közre: Anonymus azaz Béla királynak nevetlen íródeákja. Budapest, 1890. – Szabó Károly fordítása: Magyarország történetének forrásai. I. köt. Pest, 1860. – Pais Dezső fordítása: Magyar Anonymus. Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Budapest, 1926. (A szövegben közölt idézetek ebből a fordításból valók.)
Irodalom. – Az Anonymusra vonatkozó régibb irodalmat először Cornides Dániel állította össze: Vindiciae Anonymi Belae regis notarii. Buda, 1802. – Podhradczky József: Béla király névtelen jegyzőjének idejekora és hitelessége. Buda, 1861. – Vass József: Béla király névtelen jegyzőjének kora. Pest, 1865. – Fejérpataky László: Irodalmunk az Árpádok korában. Budapest, 1878. – Marczali Henrik A magyar történet kútfői az Árpádok korában. Budapest, 1880. – Mátyás Flórián: Historiae Hungaricae fontes domestici. II. köt. Pécs, 1883. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. Két kötet. Budapest, 1893. – Az Anonymus-irodalomra nézve teljes áttekintést nyujt Sebestyén Gyula monografiája Ki volt Anonymus? Budapest, 1898. – További szempontok Pauler Gyulának és Marczali Henriknek e monografiához kapcsolódó bírálataiban. Századok. 1898. évf. – Fóti József: A német történeti kutatás és az Anonymus-probléma. Heinrich-emlékkönyv. Budapest, 1912. – U. az: Góg és Magóg. Irodalomtörténeti Közlemények. 1913. évf. – Erdélyi László: Magyarország legrégibb földrajza. Földrajzi Közlemények. 1915. évf. – U. az: Magyar művelődéstörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1915–1919. – Melich János: Bolgárok és szlávok. Magyar Nyelv. 1921. évf. – Hóman Bálint: A magyar történetírás első korszaka. Minerva. 1923. évf. – U. az: A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII–XIII. századi leszármazói. Budapest, 1925. – Karácsonyi János: Szatmár város eredete. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – Jakubovich Emil: P. mester. Adalékok az Anonymus-kérdéshez. Klebelsberg-emlékkönyv. Budapest, 1925. – U. az: Adalékok az Anonymus-kérdéshez. Akadémiai Értesítő. 1926. évf. – Pais Dezső: Magyar Anonymus. Budapest, 1926. – Jakubovich Emil: Az ambrasi gyüjteményből való-e Béla király névtelen jegyzőjének kódexe? Magyar Könyvszemle. 1927. évf. – Hóman Bálint: Magyar történet. I. köt. Budapest, 1929. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
