SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.
SZÓRVÁNY-NYELVEMLÉKEK.
ÖSSZEFÜGGŐ szövegű magyar nyelvemlék nem maradt fenn ebből a századból, de a latinyelvü oklevelekben számos magyar helynév és személynév bukkan fel. Ezek a szórvány-nyelvemlékek a magyar nyelv fejlődését kutató tudósok számára értékes tájékoztatóul szolgálnak. Még egyes magyar szókapcsolatok is be vannak ágyazva az idegen szövegekbe. Az ilyen magyar nyelvi elemek kényszerűségből jutottak bele a latin oklevelekbe: ott alkalmazták őket, ahol latin fordításuk nem sikerült vagy kétértelműségre adott volna alkalmat.
Az okleveleket kiállító udvari hivatal – a magyar királyi kancellária – ebben a században alakult ki. A kancelláriában az ország legkiválóbb egyházi jogtudósai munkálkodtak. A kancellár és az alkancellár előkelő állású pap volt s a felügyeletük alatt dolgozó nótáriusokat azaz királyi jegyzőket az egyházi rend gondosan iskolázott tagjaiból válogatták össze. Mikor a király parancsot adott egy oklevél kiállítására, a kancellár vagy helyettese kijelölte a formulagyüjteményből a megfelelő mintát, a nótáriusok pedig szabályszerűen elkészítették a diplomát.
A XI. században és a XII. század egy részében még elég önállótlan volt a magyarországi diplomatikai gyakorlat. Oklevélíró papjaink a német királyok diplomáit utánozták. Csak az 1172-ben trónralépő III. Béla királlyal kezdődik meg a királyi kancelláriának új korszaka. Kialakul a hivatali szervezet, kifejlődik a magyarországi önálló oklevélforma. A kancelláriában dolgozó papok az akkori időknek legműveltebb emberei. Hogy a magyar nyelvet írásban nem használták s egyes magyar szók csak kényszerűségből csúsztak tolluk alá latin fogalmazásuk közben, ez a dolgoknak természetes rendje volt.
Egy 1109. évi latin oklevélben a következőket olvassuk: «Et ibi stat meta lapidea, quae Baluan vocatur». A határkövet tehát ezen a helyen magyar szóval bálványnak nevezték. Egy másik 1193-ból való latin oklevél így szövi be latin mondataiba a magyar elnevezéseket: «Prima meta incipit a cutfev… Inde ad kueshyg… Inde ad keures bocor… Inde ad lovacol… Vadit ad hygh holm». Ez az okleveles rész a következő magyar szavakat őrizte meg: kútfő, köveshegy, kőrösbokor, lóakol, hegyhalom.
Irodalom. – Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Két kötet. Pest, 1854. – Fejérpataky László: A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. – Zolnai Gyula; Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1894. – Szamota István és Zolnai Gyula: Magyar oklevélszótár. Budapest, 1902–1904. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – Hajnal István: Irástörténet az írásbeliség felújulása korából. Budapest, 1921. – Jakubovich Emil: Adalékok legrégibb nyelvemlékes okleveleink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv. 1924. évf. – Kniezsa István: A magyar helyesírás a tatárjárásig. U. o. 1928–1929. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
