A NÉPKÖLTÉSZET.
A NÉPKÖLTÉSZET.
AZ EGYIK XII. századi bizánci történetíró, Kinnamosz János, sajátságos történetet jegyzett fel korának nevezetes eseményeiről szóló munkájában. Mikor a görögök II. Géza magyar király idejében Zimonyt ostromolták, a várat hősiesen védő magyar vitézek között volt egy varázsló asszony, aki úgy akarta megtörni a görög sereg erejét, hogy a vár falára állva, hamut szórt az ellenség felé és varázsigéket mormolt. Egy bizánci katona lenyilazta a bűbájos asszonyt s így az ördögi tudomány ereje nem vehetett erőt az ostromló seregen. A pogánytermészetű asszony az ősmagyar varázslási módok valamelyikével akarta megbabonázni az ellenséget, hite azonban hiábavaló volt: a görögök elfoglalták a várat és lemészárolták védőit.
Az ellenséggel vívott nagyobb ütközetek után s a királyi családban történt megrázó események során szájról-szájra járt a hír és mesélgetés az egész országban. Ha meghalt egy szentéletű férfiú, az életéhez fűződő eseményekkel szívesen foglalkozott a nemzet képzelete. Irodalomtörténetíróink véleménye szerint a magyarországi középkori latin krónikák és legendák költőibb helyei ezekből a mondaszerű elbeszélésekből erednek: a krónikákat és legendákat egybeállító egyházi írók, e feltevés szerint, szívesen felhasználták a népképzelet által módosított történeti elbeszéléseket.
Ezzel szemben érdekes jelenség, hogy az árpádkori tanultabb emberek – ide a királyi udvar papjai és a tehetségesebb szerzetesek sorozhatók – megvetették a nép mesélgetéseit. Különösen a latin krónikákat és a vallásos szövegeket írogató papok tekintettek ellenségesen a népies szájhagyományokra. A maguk latin tudásával és erős vallásosságával nem tartották összeegyeztethetőnek, hogy az egyszerű emberek dalait és mondáit figyelemre méltassák.
Főként Béla király névtelen jegyzője, Anonymus, vélte igen illetlen dolognak, hogy a nemes magyar nemzet «a köznép hamis meséiből vagy dalnokai csácsogó énekeiből mintegy álmodva tanulja» a maga eredetének és vitézi tetteinek történetét. Mikor a kalandozások hőseiről szól, a következőket írja: «Kiknek harcait és minden vitézi tetteit, ha jelen írásomnak nem akartok hinni, higygyétek el az énekmondók csacska énekeinek és a parasztok hívságos meséinek, kik mai napig sem feledték el a magyarok vitézi tetteit és harcait». Egyhelyütt Botond tetteit azért nem mondja el, mert semmiféle történeti könyvben nem olvasott róla, csak «a parasztok hamis meséiből» hallotta. Csupán egyszer idézi az énekmondók egyik verstöredékét a maga latin fordítása szerint, mikor Tuhutum erdélyi hadjáratának ismertetése közben elbeszéli, hogy a vitézek mindnyájan földet és jó nevet szereztek maguknak: «Ut dicunt nostri ioculatores: Omnes loca sibi acquirebant, et nomen bonum accipiebant». Ezt a kis részletet Szabó Károly, a régi latin kútfők érdemes fordítója, így ültette át magyar nyelvre:
«Mindnyájan ők földeket szerzének
És magoknak hírt, nevet nyerének.»
És magoknak hírt, nevet nyerének.»
Hogy az árpádkori magyaroknak nemcsak latin krónikásaik és legendaíróik, hanem magyarul szóló énekmondóik is voltak, kétségbevonhatatlan; de azt, hogy miről énekeltek és milyen formába öntötték mondanivalóikat nem tudjuk.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Az ó- s középkori magyar nemzeti irodalom története. I. köt. 3. kiad. Pest, 1862. – U. az: A magyar költészet története. 2. kiad. Pest, 1867. – U. az: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Pauler Gyula: A magyar nemzet története az árpádházi királyok alatt. I. köt. Budapest, 1893. – Beöthy Zsolt és Badics Ferenc szerkesztésében Képes magyar irodalomtörténet. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. II. köt. Budapest, év nélkül. – Dézsi Lajos: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Szabolcsi Bence: A középkori magyar énekmondók kérdéséhez. Irodalomtörténet. 1928. évf.
