ÚJ SZERZETESRENDEK.
ÚJ SZERZETESRENDEK.
A MAGYAR művelődés úttörői, Szent Benedek fiai, a XII. században is buzgón folytatták áldásos tevékenységüket. Főként legősibb és legnagyobb monostoruk, Pannonhalma, virágzott fel, de többi apátságukban is elegendő számmal voltak erős hitéletet élő, tanult bencések. Az egyik oklevél Kálmán király idejében, 1111-ben, grammatikus címmel tiszteli meg Vilmos szerzetest, a nyitramegyei zoborhegyi rendház tagját. A bencések munkája bizalmat és hálát keltett az egész országban, vallásos buzgalmukat megbecsülték, gazdálkodásukat utánozták tudásukat a királyi és főpapi udvarokban egyaránt felhasználták. Nemcsak az egyszerű parasztfiúk, hanem az előkelőbb nemzetségek sarjai is szívesen szentelték életüket Isten szolgálatára a bencés kolostorokban.
Előkelő vendégek gyakran megfordultak Pannonia szent hegyén, a magyarországi kereszténység első tűzhelyén, a Szent Márton emlékére emelt monostorban. II. Béla király gyakran járt ide imádkozni s mikor 1137-ben udvarával együtt megjelent, vele voltak országának előkelői is: az esztergomi érsek, több püspök, a nádorispán, számos világi úr. A pannonhalmi apát és konventje nagy tisztelettel fogadta őket, ellátásukra nem kímélt semmi költséget. A látogatás rendjét Szent László egyik törvénye szabályozta. Ha a király vagy valamelyik püspök megérkezett a kolostorba, a szerzetesek vele együtt az oltárhoz járultak, a templomból a király vagy a püspök a folyosóra ment s a szerzetesek egymás mellé sorakozva, itt fogadták magasrangú vendégük csókját.
Ebben az időben már nagy vagyona van a rendnek. Áldoznak is belőle eleget a király támogatására, a hitélet erősítésére és a szegények segítésére. Hatalmas az ország, de még mindig sok a megmíveletlen területe, még mindig elkél a dolgos kéz. Szívesen látják a külföldről érkező idegeneket, örömmel üdvözlik az új szerzetesrendeket. A bencések mellett felépítik első kolostoraikat a ciszterciek és a premontreiek is.
Francia földön, Dijon vidékén, Cisterciumban Szent Róbert bencés apát 1098-ban alapította meg a ciszterci rendet. Az új szerzetesrend kolostorai gyorsan elterjedtek egész Nyugat-Európában. II. Géza király uralkodása alatt 1142-ben a szomszédos Ausztriából Magyarországba is elérkezett egy ciszterci csoport s a tolnamegyei Cikádoron, a mai Báttaszék mellett, teremtett magának otthont. A cikádori apátságon kívül még ebben a században megalakult az egresi Torontál megyében, a zirci vagy bakonyi Veszprém megyében, a szentgotthárdi Vas megyében, a pilisi Pilis megyében, a pásztói Heves megyében. III. Béla király gazdag adományokkal halmozta el a cisztercieket s biztosította számukra mindazokat a jogokat, melyeket a rend Franciaországban élvezett. A magyarországi ciszterci kolostorok francia rendtagokkal népesültek be s a francia szerzetesek itt is folytatták régi otthonukban űzött foglalkozásukat. A XIII. században a ciszterci apátságok száma már meghaladta a huszat.
A ciszterciek rendesen vadon erdőkben vagy mocsaras területeken szálltak meg: az erdőt kiirtották, a mocsarat lecsapolták, kolostoruk körül mintaszerű gazdaságot rendeztek be. Elrejtett völgyekben húzódtak meg, de a zord vadon csakhamar egész kis paradicsommá változott kezük munkája árán. Franciaország minden gazdasági értékét átültették a magyar földre s földművelési tevékenységükkel méltó versenytársai lettek a bencéseknek. A maguk kezének munkájából éltek, fáradozásukban a munkásfráterek segítették őket. Ezek a földesurak jobbágyai közül álltak soraikba, a szerzetben szabad emberekké lettek s különböző majorokba szétosztva végezték teendőiket. A kolostorban lakó felszentelt papok és a tanyákon élő földművesmunkások testvéreknek tekintették egymást, az előkelőbb származású ciszterci áldozópap nem nézte le a parasztfrátert, egyek voltak ételben, italban, ruházatban, munkában és ájtatosságban. A munkástestvéreket még bizonyos kedvezésekben is részesítették, hogy annál vidámabb lélekkel végezzék kötelességüket: kevesebbet kellett imádkozniok, több eledelt kaptak, éjjeli nyugalmukat nem háborították, míg a tulajdonképeni szerzetesek a folytonos isteni szolgálattal igazán nehézzé tették életüket. A jobbágyot a világi földesúr igavonó baromnak tekintette, a ciszterci apát öleléssel és csókkal fogadta testvérévé és fiává. A ciszterci major a csend és béke otthona volt. Amint a szabályzat előírta, némán dolgoztak a jámbor atyák és fráterek; beszélgetés nélkül forgatta szerszámait a varga, a takács, az asztalos, a kovács, a kőműves; hangtalanul munkálkodtak az aratók, a szekeresek, a juhászok, a gulyások és az erdészek; ha utas ment el mellettük és Jézus Krisztus nevében köszöntötte őket, illedelmesen köszöntek ők is, a kért felvilágosításokat megadták, de ha az utas beszélgetni akart velük, tisztelettel bocsánatot kértek s megmondták, hogy a beszélgetés ellenkezik törvényükkel. A munkát meg-megszakította a közös imádkozás vagy a magános elmélkedés, ünnepek idején pedig valamennyien együtt voltak a kolostorban. Ott láthatták az egyszerű munkástestvérek, hogy a rend nagyhírű tagjai – egykor dúsgazdag földbirtokosok, harcos nemes urak, püspökök, tudósok – épen úgy mosogatják az edényeket és foltozzák ruhájukat, mint a fráterek a majorokban. Olykor maga az apát is kiment a majorokba aratni, kapálni, fát vágni, ökröt hajtani, mert a ciszterci szokás a felszentelt papokat sem mentette fel a kézimunka alól.
Télen megnyílt a kolostori könyvtár ajtaja. Minden szerzetesházban volt könyvtárszoba és írószoba: itt dolgoztak a kódexek másolói. A régibb apátságok kölcsönadták kézirataikat az újabb kolostoroknak s a betűvetést jobban kedvelő ciszterciek leírták a maguk könyvtára számára a latin egyházi szövegeket.
A cisztercieknek a külföldön híres iskoláik és ragyogó építkezéseik voltak, annak ellenére, hogy legnagyobb apátjuk, Clairvauxi Szent Bernát, aggodalommal nézte a művészkedést és tudóskodást. Nemes szíve a szegény emberekért dobogott s félt attól, hogy a művészetek ápolása késleltetni fogja a társadalom sebeinek gyógyítását. «A templom falai tündökölnek, a szegények pedig éheznek. Arannyal burkoltak a kövek, mezítelenek az emberek:» sóhajtott fel. Féltette szerzeteseit a művészekben kifejlődő gőgtől, holott a szerzeteshez alázatosság illik. Félt attól is, hogy a tudományos becsvágy kiöli a szerzetesből a szent hivatásához való szigorú alkalmazkodást. A szerzetes Krisztus szolgálatáért elhagyja a világ örömeit, vajjon az irodalmi hírnév szomjazása nem mételyezi-e meg lelkét? Ezért írta egy tehetséges ifjúnak « Ám legyen, hát majd híres ember lesz belőled; dicsőíteni, magasztalni fognak és mindenki az ünnepelt tanárt fogja ismerni benned; az egész föld kerekségén beszélnek majd rólad: mindez mit használ neked? Ha egyszer meghalsz, vége mindennek; legfölebb itt a földön emlegetnek még egy ideig. Hát ér ez valamit?» Másik nyilatkozata: «Hidd el nekem, tapasztalásból mondom: több tudomány van az erdőkben, mint a könyvekben. A kövek és a fák tudományra tanítanak téged, amit a tudósoktól hasztalan remélsz». És ismét: «Csalódol, édes fiam, nagyon csalódol, ha a világ tudósainál keresed azt, amit csak Krisztus tanítványai érhetnek el Isten kegyelmével. Nem tudós előadás, hanem az isteni ihlet oktat erre; nem a betű, hanem a szellem; nem a búvárkodás, hanem az Úr törvényeinek megtartása. Ha a dicsőség polyvája helyett az élet magvát keresed, nem a tudás hideg fényével, hanem az életszentség termékenységével kell bajlódnod». A lángeszű férfiú, a XII. századnak ez az európai hatású szónoka, jobban belepillantott a művészek és tudósok lelkébe s lelkükön át a földi élet reménytelen végességébe, mint bármelyik középkori filozófus a nagy elmék közül. Szerzetesfiai iparkodtak is megmaradnia maguk jámbor szerénységében. Művészkedtek, de művészetükkel Istent szolgálták; tudományos munkákat is írtak, de nevüket homályba rejtették.
A másik híres francia szerzetesrend, a premontrei kanonokok rendje, a XII. században építette fel első kolostorait Magyarországon. A rendet Szent Norbert magdeburgi érsek 1120-ban alapította a Laon mellett fekvő Prémontré völgyében. Magyar földre 1179-ben jutott a rend: ekkor állították fel első prépostságukat a nógrádmegyei Garábon. Egymásután keletkeztek a többi premontrei prépostságok: Várad Bihar megyében, Lelesz Zemplénben, Csorna Sopronban, Jászó Abaujban. A XIII. században már ötvennél több prépostságuk volt. Nőszerzetesek részére is alapítottak kolostorokat, csakúgy, mint a bencések és a ciszterciek.
A középkori írók testvérszerzeteseknek tekintették a cisztercieket és premontreieket s azt mondták róluk, hogy olyanok, mint két olajfa Isten kertjében. A hasonlóság nagy volt köztük. A ciszterciek Szent Benedek, a premontreiek Szent Ágoston életszabályait szigorították s a vallásos buzgalomban és a kemény életrendben egybetalálkoztak. A nap huszonnégy órájából hat órát közös imádságban töltöttek el a premontreiek is, az év jelentékeny részében naponta csak egyszer étkeztek, a húsételektől és a bortól tartózkodtak, durva ruhájukat fehérnemű nélkül viselték, teljesen felöltözve sarukban aludtak. Éjfél után az első jelre mindjárt a templomba sietett minden szerzetes s a következő éjfélig hétizben sereglettek egybe isteni szolgálatra. Az imádságot minden más dolognál fontosabbnak tartották s az egymással való társalgást is csak egyszer engedték meg naponta: az egyszeri étkezés után. Nevető vagy tréfálkozó szerzetest nem lehetett látni, a vidám beszéd ellenkezett a kolostorok hangulatával. Bámul az ember, hogy ilyen hallatlan önsanyargatás mellett miként népesültek be a szerzetesi házak. Elterjedésük olyan rohamos volt, hogy sokan csodát emlegettek. Nyugat-Európában az egyik egyházi író azt látta, hogy az egész világ ciszterci kolostorrá alakul át; egy másik egyházi író meg azt az észrevételt tette, hogy az apostolok kora óta nem mutatkozott olyan termékeny hitbuzgóság, aminő a premontreieké volt. A külföldön a két rendnek megállapodásra kellett lépnie, hogy az új kolostorok legalább két mérföldnyire essenek a már meglevő kolostoroktól s a ciszterci és premontrei majorságok között legalább egy mérföld távolság legyen.
A premontrei-rend tagjai minden monostorban két csoportban éltek. A szerzetesi életet a kanonokok irányították, a gazdasági munkát a munkástestvérek végezték. A kanonokok tanult emberek és felszentelt papok voltak, a munkástestvérek földmívelők és bányászok; az előbbiek közös isteni szolgálattal és lelkipásztorkodással, az utóbbiak az imádkozás mellett őstermeléssel foglalkoztak. A munkástestvérek aratás idején kivonultak a mezőre, ott dolgoztak egész nap, énekeiket és imádságaikat is ott mondták el, este azután visszamentek a monostorba. Ezek a tanulatlan, de jámbor emberek elhagyták a világot, hogy bűnbánat gyanánt felvehessék Krisztus igáját. Nem lehettek papok, hiszen voltaképen egyszerű parasztemberek voltak, de ők is megkívánták a kolostori életet s ezért tettek fogadalmat a szerzetesi szabályok megtartására.
Évenkint egyszer minden országból egybegyűlt az egyetemes rendi káptalan Prémontrében, idesereglett valamennyi apát. Itt ismerték meg a kulturától távolabb eső nemzetek kiküldöttei a haladottabb vidékek új találmányait s amit a rendi nagykáptalanban tanultak, azt elvitték a maguk országába. Nemcsak a magyar mezőgazdaság, hanem a magyar bányászat fejlődése is sokat köszönhet ezeknek a rendi érintkezéseknek. A jászóvári prépostság bányái és kohói épen úgy közelebb vitték Magyarország anyagi haladását a nyugat színvonalához, mint ahogyan a könyvmásolásban is iparkodtak az itteni szerzetesek megközelíteni a műveltebb külföldet.
Ha nem volt is minden premontrei kolostorban könyvtár, az egyházi élethez szükséges legfontosabb kéziratokat mindenhol lemásolták. A zsolozsmáskönyv (breviarium), a misekönyv (missale), a Szentírás (textus), a a szerzetesszabályzat (regula), az imádságok gyüjteménye (collectaneum), az énekek gyüjteménye (hymnarium, antiphonarium, graduale), a zsoltárok gyüjteménye (psalterium), a legendák gyüjteménye (legendarium) és az egyházi naptár (calendarium) volt a magva minden egyház kéziratgyüjteményének. Lemásolásuk évek munkájába került s még több időt kívánt számuk megszaporítása.
A bencések életrendjéhez hasonló módon a ciszterciek és premontreiek napi munkája is a zsolozsmázásnak nevezett imarend köré csoportosult. Az istentisztelet természetes középpontja a szentmise volt: ehhez járult hajnaltól estig a zsolozsmázás, azaz az imádkozás rendje. A szerzetesek már a korai középkor századaitól kezdve akként végezték Istennel való társalgásukat, hogy napról-napra meghatározott időpontban együttesen imádkoztak, énekeltek, olvasták a Szentírást, a keresztény egyházatyák magyarázatait, a szentek életének történetét. Évszázadok hosszú gyakorlata és tapasztalatai után a legszebb egyházi szövegekből így alakult ki a római katolikus egyházi-rend imádságos könyve, a Breviarium Romanum, melynek mindennapos használatát a pápai szék kötelezővé tette minden felszentelt pap számára.
A szerzetesrendek nevezetesebb kolostorai egyben a jogi eljárás középpontjai is voltak. A nagyobb birtokváltozásokról, adományokról, hagyatékokról, egyezségekről szóló szóbeli megállapodásokat a szerzetesek foglalták írásba. Közjegyzői munkát végeztek, kolostoraik egyúttal a magánjogi ügyeket is lebonyolították. Ezeken a hiteles helyeken őrizték messze környékek levelestárát. Megyei vagy városi levéltár nem volt ebben az időben, minden okiratot a szerzetesek klastromaiban és templomaiban helyeztek el.
A XII. században Magyarországba települő többi szerzetesrendnek – a templáriusoknak, johannitáknak és Szent Lázár betegápoló rendjének – sem ekkor, sem később nem volt történeti jelentőségű szerepe sem a kultúra terjesztésében, sem az egyházi szónoklat és irodalom művelésében.
Irodalom. – Danielik János: A prémontréiek. Eger, 1866. – Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, fő tekintettel az egyházi intézetekre. Három kötet. Pest, 1870–1876. – Békefi Remig: A pilisi apátság története. Két kötet. Pécs, 1891–1892. – U. az: A cikádori apátság története. Pécs, 1894. – U. az: A ciszterciek középkori iskolázása Párisban. Budapest, 1896. – U. annak szerkesztésében: Emlékkönyv, melyet Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén közrebocsát a hazai ciszterci-rend. Budapest, 1896. – U. az: A pásztói apátság története. Három kötet. Budapest, 1898–1902. – Piszter Imre: Szent Bernát clairvauxi apát élete és művei. Két kötet. Budapest, 1899. – Erdélyi László szerkesztésében: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. Tizennégy kötet. Budapest, 1902–1916. – Madelaine Godefréd: Szent Norbert élete. Franciából átdolgozta Takács Menyhért. Budapest, 1905. – Erdélyi László: Magyar művelődéstörténet. II. köt. Kolozsvár, 1919. – Balanyi György: A szerzetesség története. Budapest, 1923. – Reiszig Ede: A jeruzsálemi Szent János-lovagrend Magyarországon. Két kötet. Budapest, 1925–1928.
