A LÖWENI MÁRIA-SIRALOM.
A LÖWENI MÁRIA-SIRALOM.
A TIZENNEGYEDIK század legelejéről egy vallásos költemény maradt korunkra: a Löweni Mária-siralom. Ez a legrégibb magyar vers: a keresztfa alatt bánkódó Szűz Mária panaszai zendülnek meg benne.
A harminchét sorból álló nyelvemlék első tizennégy sora az eredeti sorbeosztás szerint:
Volek sirolm thudothlon sv
rolmol sepedyk. buol ozuk
epedek. Walasth vylagum
tul sydou fyodumtul ezes
urumemtuul. O en eses urodum
eggen yg fyodum syrou a -
niath thekunched buabeleul
kyniuhhad. Scemem kunuel
arad en iunhum buol farad
the werud hullotthya en iun -
hum olelothya Vylag uila
ga viragnac uiraga. keseruen
kynzathul uos scegegkel
werethul. Vh nequem en
rolmol sepedyk. buol ozuk
epedek. Walasth vylagum
tul sydou fyodumtul ezes
urumemtuul. O en eses urodum
eggen yg fyodum syrou a -
niath thekunched buabeleul
kyniuhhad. Scemem kunuel
arad en iunhum buol farad
the werud hullotthya en iun -
hum olelothya Vylag uila
ga viragnac uiraga. keseruen
kynzathul uos scegegkel
werethul. Vh nequem en
Mai kiejtéssel:
Valék siralm tudatlan,
Siralmmal sepedek,
Búval aszok, epedek.
Választ világomtól,
Zsidó, fiadomtól,
Ezes örömemtől.
Ó én ézes uradom,
Egyenegy fiadom,
Síró anyát tekintsed,
Bújabelől kinyujtsad.
Szemem könnyel árad.
Én jonhon búval fárad,
Te véred hullatja,
Én jonhon alélatja.
Világ világa,
Virágnak virága,
Keserűen kínzatol,
Vas-szegekkel veretel.
Siralmmal sepedek,
Búval aszok, epedek.
Választ világomtól,
Zsidó, fiadomtól,
Ezes örömemtől.
Ó én ézes uradom,
Egyenegy fiadom,
Síró anyát tekintsed,
Bújabelől kinyujtsad.
Szemem könnyel árad.
Én jonhon búval fárad,
Te véred hullatja,
Én jonhon alélatja.
Világ világa,
Virágnak virága,
Keserűen kínzatol,
Vas-szegekkel veretel.
Az ismeretlen papköltő Szűz Máriával mondatja el Jézust sirató énekét. Az Isten anyja maga panaszolja szörnyű sorsát és fia szenvedéseit. A siralom azelőtt – úgymond a Boldogságos Szűz – ismeretlen volt előttem s most siralommal sopánkodom, búval sorvadok, epedek. A zsidó elválaszt világomtól, fiamtól, édes örömemtől. Ó én édes uram, egyetlenegy fiam, tekints síró anyádra. Szemem könnyel árad, bensőm búval fárad, rád gondolok: világ világa, virág virága! Keserű megkínzásodra, szegekkel átvert testedre. Jaj nekem, én fiam, elhull szépséged. Siralmam soha nem szűnik. Végy el engem, halál, maradjon meg az én fiam! Im hát igazat jövendölt Simeon, így hal meg fiam kínzás közben halállal. Zsidó mit téssz törvénytelen, fiam miért hal bűntelen? Kegyelmezzetek fiamnak, ne kíméljetek engem, avagy az anyát és fiát együtt öljétek meg a halál kínjával.
A Löweni Mária-siralom nem eredeti költemény, hanem a Planctus Sanctae Mariae-nak átköltése. Ez a latin verses szöveg a XI. században élő Godefridus de Sancto Victore-től ered. A francia szerző – Geoffroi de Breteuil – Planctusa vagyis Siralma: sequentia azaz olyan dicsőítő ének, melyet régente a mise szövegében sűrűn alkalmaztak. A magyar verses emlék kétütemű, de változatos szótagszámú sorokból áll. Eszerint a sorok terjedelme igen különböző. Tizenegy sorváltozat van a szövegben: az ötös, hatos és hetes szótagszámú sorok mellett még más rövidebb és hosszabb sor is. A magyar átdolgozó a szótagszám tekintetében eltért latin eredetijétől, nem mintha eredetiségre törekedett volna, hanem azért, mert beszédét nem tudta beleszorítani az eredeti latin strófák ötös, hatos és hetes sorainak keretei közé. Akárhány szótagú is azonban a magyar sor, mindig két egységre oszlik, hasonló módon a latin sequentia soraihoz. A rímelhelyezést a magyar verselő egészen szabadon alkalmazta, következetességre itt sem törekedett, a páros rímeket rímtelen sorokkal és félrímekkel váltogatta. Előadása elég természetes, itt-ott költőiség is van soraiban.
A Löweni Mária-siralmat más néven Ómagyar Mária-síralomnak is nevezik, ez azonban helytelen elnevezés. Ugyanígy el lehetne nevezni a Halotti Beszédet is ómagyar beszédnek vagy egy másik nyelvemlékünket ómagyar soroknak. Az «ómagyar» jelző egyrészt felesleges és zavaró elnevezés, másrészt olyan fogalmat visz bele a magyar nyelvtörténetbe és irodalomtörténetbe, amely csak legújabban, a Löweni Mária-siralom közrebocsátásakor, bukkant fel. Gragger Róbert német mintára ómagyarnak nevezte el az új nyelvemléket s nyomában egyes magyar nyelvészek, feldarabolták a magyar nyelv fejlődését ómagyarra, középmagyarra és újmagyarra. Az igazság az, hogy a magyarban csak középkori és újkori nyelvi és irodalmi emlékek vannak s amennyiben ómagyarságról lehetne szó, ez az elnevezés legfeljebb a pogánykorra állhatna meg.
Kiadások. – A Löweni Mária-siralmat a löweni egyetem egyik latin kódexe őrzi. A világháború után Németország több középkori kéziratot vásárolt a német hadsereg által 1914-ben elpusztított löweni egyetemi könyvtár kárpótlására s egy müncheni antikváriustól megszerzett egy XIII. századi latin kódexet is. Ebben a Sermones című kéziratban a müncheni bajor állami könyvtár igazgatója, Leidinger György egyetemi tanár, 1922-ben ráakadt a magyar szövegre. A felfedezésről a magyarul is értő Babinger Ferenc egyetemi magántanár értesítette Gragger Róbertet, a berlini egyetem tanárát, s ő Jakubovich Emillel, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgató-őrével, behatóan tanulmányozta a kéziratot. A kis nyolcadrétalakú latin kódex Olaszországból került Németországba, az antikvárius 1910-ben vásárolta. Terjedelme 302 pergamentlevél. Tartalmát prédikációk, verses elmélkedések, legendák, példák teszik. Irói valószínűleg olasz domonkosrendi szerzetesek voltak; hihetőleg dominikánus eredetű a magyar Mária-siralom is. A magyar sorokat valamelyik Olaszországban élő magyar dömés barát írhatta bele a kódexbe 1300 körül. – A szöveget Jakubovich Emil közreműködésével Gragger Róbert közölte: Ómagyar Mária-siralom. Magyar Nyelv. 1923. évf. – Újból Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
Irodalom. – Gragger Róbert: Ómagyar Mária-siralom. Magyar Nyelv. 1923. évf. – U. az: Eine altungarische Marienklage. Berlin és Leipzig, 1923. – Trócsányi Zoltán: A régi magyar irodalom breviáriuma Gyöngyösiig. Berlin, 1922. – Négyesy László: Igazításpróbák az ómagyar Mária-siralom olvasásához. Magyar Nyelv. 1927. évf. – Zlinszky Aladár és Vajthó László: Magyar költők. I. köt. Budapest, 1928. – Horváth János: A középkori magyar nyelv ritmusa. Berlin, 1928. – Császár Elemér: A középkori magyar nyelv ritmusa. Irodalomtörténeti Közlemények. 1929. évf. – Jakubovich Emil és Pais Dezső: Ómagyar olvasókönyv. Pécs, 1929.
