KALENDÁRIUMOK.
KALENDÁRIUMOK.
A MAGYARNYELVŰ népszerű tudományos és ismeretterjesztő munkák száma a XVI. században elenyészően csekély a latinnyelvű tudományos irodalom maradványaihoz képest. Aki azt akarta, hogy munkáját a tanultabb olvasók is megbecsüljék, kénytelen volt a latin nyelvhez fordulni. A deákos emberek a magyarnyelvű könyvek közül legföljebb a vallásos és történeti vonatkozású munkák s a szépirodalom egyik-másik terméke iránt érdeklődtek; a latinul nem tudó olvasók elsősorban az imádságoskönyveket és a kalendáriumokat forgatták. Az imádságoskönyv mellett a kalendárium volt a magyar nemesurak és nemesasszonyok legfőbb szellemi tápláléka évszázadokon keresztül.
A korunkig eljutott legrégibb magyarnyelvű naptár 1538 tájáról való. Benczédi Székely István bocsátotta közre Krakkóban Kalendárium magyar nyelven címmel. Ettől kezdve a magyar kalendáriumok egymás mintájára készültek: főrészük volt a hónapok és napok jegyzéke a megfelelő csíziós verssel, mellékrészeik az álló- és bolygócsillagokról szóló tudósítások, krónikás följegyzések, jóslások, egészségügyi és gazdasági tanácsok. Valamennyi régi magyar naptár közül messze kimagaslott hírével: a Lőcsei kalendárium. Négy részre oszlott: a naptárra, a sokadalmak jegyzékére, a prognosztikonra és a krónikára. A naptári részben az egyes napok mellett időjóslások olvashatók, minden hét mellett ott van az evangéliumi szakasz, minden hónap végén a tanácsadó versecske; a sokadalmak jegyzéke a polgári év időrendje szerint hozta a nevezetesebb magyarországi vásárok napját és helyét; a prognosztikon jövendöléseket közölt a csillagok forgásából, szólt a négy évszak időjárásáról, a gazdaság körül ajánlatos teendőkről, a várható termésről, a betegségekről, hadakozásokról és egyéb veszedelmekről; a krónika a magyar történet fontosabb eseményeiről tájékoztatta az olvasót.
A jövő titkaira kíváncsi olvasók az országos vásárok ponyváin szívesen vásárolták a sorsvető könyveket és az álomfejtő főzeteket is. A sorsvető könyvek vagy fortunák a nemesség és köznép egyszerű fejéhez mért szabályokkal nyujtottak feleleteket a jövőjük iránt érdeklődő olvasóknak s még babonásabbakká tették a hiszékeny tömeget. Divatuk a külföldről került Magyarországba. A német, francia és olasz mintára készült jósló szövegnek a XVI. század végétől kezdve (Sorsvetés avagy szerencsekönyv. Bártfa, 1594.) számos utánnyomása készült s az újabb kiadásoknak, az álomfejtő füzetekkel együtt, még a XX. század vásárain is volt keletük.
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Heinrich Gusztáv: A Cisio-Janus történetéhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1879. évf. – U. az: A magyar cisiók. U. o. 1880. évf. – Jakab Elek: A kalendáriumokról történelmi és politikai tekintetben. Budapest, 1881. – Majláth Béla: A sorsvető könyvek és egy ismeretlen XVI. sz. magyar Fortuna. Magyar Könyvszemle. 1888. évf. – Récsey Viktor: Pázmány Péternek ajánlott magyar kalendárium. Katholikus Szemle. 1890. évf. – Kanyaró Ferenc: Néhány szó régi naptárainkról. Magyar Könyvszemle. 1897. évf. – U. az: A legrégibb erdélyi magyar és szász kalendárium. Erdélyi Múzeum. 1898. évf. – König György: Kalendáriombeli régi magyar distichonok. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – U. az: Egy régi magyar csizió. Magyar Nyelvőr. 1900. évf. – Hajnóczy József: Az első lőcsei kalendáriom az 1626-odik évre. Lőcse, 1909. – Sebestyén Gyula: A magyar rovásírás hiteles emlékei. Budapest, 1915. – Dékáni Kálmán: Egy 1631-iki szebeni magyar kalendárium. Erdélyi Múzeum. 1915. évf. – Melegdi János: A legrégibb magyar csizió. Magyar Nyelv. 1918. évf. – Szentjóbi Sándor: A legrégibb magyar csizió. U. o. 1918. évf. – Szily Kálmán: A régi magyar kalendáriumok nyelvi tanulságai. U. o. 1919. évf. – Kertész Manó: Szokásmondások, Budapest, 1922. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1920. – Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest, 1929.
