KATOLIKUS VALLÁSOS ÍRÓK ÉS SZÓNOKOK.
KATOLIKUS VALLÁSOS ÍRÓK ÉS SZÓNOKOK.
A HITÚJÍTÁS szelleme a XVI. század elejétől kezdve győzelmesen tört előre, a Németországból hazatérő ifjak Rotterdami Erazmus és Luther Márton eszméiért lelkesedtek, a pápaságot ostorozó latin és német iratokat mindenfelé szívesen olvasgatták, csak a katolikus papság élte nyugodtan a maga gondtalan életét. A főpásztorok bántó világiassága mellett a szerzetesek erkölcsei is meglazultak. Az erkölcsi megújhodást követelő reformátorok hittudományi bizonyításait senki sem tudta alapos érveléssel és szónoki lendülettel megcáfolni, magának a katolikus papságnak is tetszett igen sok újítás, így különösen a papok házasságának megengedése.
Hiába feszítette meg I. Ferdinánd király minden erejét, hogy megvédje a katolikus egyházat; hiába hozott Oláh Miklós esztergomi érsek az 1560. évi nagyszombati zsinaton számos gyakorlati újítást a katolikus hitélet megerősítésére; hiába jelentek meg a jezsuiták Magyarországon: a protestantizmus olyan erővel terjedt, hogy az 1570-es években már a két legkatolikusabb város, Pozsony és Nagyszombat is, inkább evangélikus volt, mint katolikus; Erdélyben pedig a sok száz előkelő család közül egyedül a Báthoryak maradtak katolikusok. A városok tanácsai kiűzték a szerzeteseket, a hívek tudni sem akartak a nőtlen világi papokról, a nemesek és főrangúak jobbágyaikkal együtt protestánsokká lettek. Még a ferencrendi szerzetesek tartották fenn magukat legjobban, mert szegénységük és nyájasságuk népszerűvé tette őket s ha egyik helyről elmenekültek, a másik helyen koldulásból is megéltek s igénytelenségükkel és alázatosságukkal némileg elnézővé tették ellenségeiket. A török területen élő magyarok lelki gondozásában és nemzeti összetartásában igen nagy az érdemük.
A katolikus vallásos irodalomban TELEGDI MIKLÓS pécsi püspöké az elsőség, de mellette mások is lelkesen dolgoztak. SZÁNTÓ ISTVÁN, az első magyar jezsuita, missziós utakon járt s szónoklatának erejével sok ingadozó katolikus hívőt tartott meg vallásában; PÉCSI LUKÁCS nagyszombati pap a katolikus hitéletet erősítette népies irataival; MONOSZLÓI ANDRÁS pozsonyi kanonok hitvitázó munkákat adott ki a protestáns tanítások ellen. Telegdi Miklós és Pázmány Péter között Monoszlai András az összekötő láncszem. Az 1590-es években az ő könyvei védték a katolikus hitelveket, szertartásokat, szokásokat a protestánsok ellen.
Katolikus vallásos írók és egyházi szónokok:
MONOSZLÓI ANDRÁS veszprémi püspök Telegdi Miklóssal és Pázmány Péterrel együtt annak a Bihar vármegyének szülötte, mely évszázadokon keresztül a kálvinizmus legerősebb vára volt. Nemes családból származott, 1552-ben Nagyváradon született, Bolognában és Bécsben tanult, huszonkét éves korában a nagyszombati latin iskola tanára lett. Buzgó munkásságát és egyházi tevékenységét papi pályáján való előléptetésével több ízben megjutalmazták. Kanonokságot és prépostságot nyert, utóbb veszprémi püspökké nevezte ki a király. Negyvenkilenc éves korában, 1601 december 11-én, halt meg Bécsben. A pozsonyi Szent Márton templomba temették el. Végrendeletében nemcsak egyházáról és rokonságáról emlékezett meg, hanem a végvári magyar vitézek számára is tetemes örökséget hagyott vagyonából. A katolikus szószéken és a hitvitázó irodalomban Telegdi Miklós halála után ő vette át előde hivatását, bátran állt nagyszombati őrhelyén s erélyesen, de nem durva hangon, perlekedett protestáns ellenfeleivel. Magyar és latin nyelven írt munkáinak csak egy része jelent meg nyomtatásban. – Apologia. A közönséges keresztyén hit ágazatinak és az anyaszentegyház bizonyos fő vallásinak oltalma Dávid János felelete ellen, ki ellenzette Telegdi Miklós pécsi püspök írását, melyben nem akarta Luthernek vallását venni. Nagyszombat, 1588. (Nagy olvasottsággal védelmezi a katolikus egyház tanításait, erős elmeéllel támadja a protestánsokat. «Szent Pál azt beszéli, hogy az eretnekek a sátánnak szolgái és sátán bélyegével vannak megjegyeztetve. Ezek közül támada egy Dávid János nevű.» Dávid János prédikátor elég súlytalan ember volt a protestáns hitvitázásban, de a szerző kötelességének tartotta, hogy a katolikus egyház megtámadásáért és a már elhunyt Telegdi Miklós jó emlékéért visszautasítsa az írásos támadást.) – De cultu imaginum. Az üdvösségre intő képek tiszteletéről való igaz tudomány. Nagyszombat, 1589. (Felvilágosító vitairat a katolikusok szentkép-tiszteletéről. Míg előbbi munkáját az esztergomi főkáptalannak ajánlotta, ennek dedikációját a hős törökverő hadvezérhez, erdődi gróf Pálffy Miklós országbíróhoz, intézte.) – De invocatione et veneratione Sanctorum. A szenteknek hozzánk való segítségekrül hasznos könyv a keresztyéneknek igaz hitben való épületekért. Nagyszombat, 1589. (Felhívja olvasói figyelmét a protestánsok megtévesztő állításaira s behatóan magyarázza a katolikusoknak a szentek tiszteletéről vallott álláspontját. Később Gyarmathi Miklós helmeci református pap vitairattal támadt könyvére, erre azonban már nem ő felelt, hanem Pázmány Péter. Meghalt, mielőtt válaszolhatott volna.) – De gratia ac libera hominis et de voluntate Dei. Az Isten malasztjáról, a szabad akaratról és az Istennek akaratjáról való tudomány. Nagyszombat, 1600. (Könyvében megemlékezik Gyarmathi Miklós támadásáról. Azt írja, hogy ha majd visszatér Rómából, meg fogja adni ellenfelének a méltó választ.)
PÉCSI LUKÁCS felszentelt katolikus pap, az esztergomi káptalan közjegyzője, az 1590-es években Nagyszombatban élt. Telegdi Miklós és Monoszlói András jóbarátja volt. Irásaiból a szív melege és a természet szeretete sugárzik elő. – A keresztyén szűzeknek tisztességes koszorúja. Nagyszombat, 1591. (Idegen források nyomán írt könyv. A virágok a női erényekre emlékeztetik, a virágokról és erényekről egyforma szeretettel beszél.) – A keresztyén vitézkedésnek tüköre. Nagyszombat, 1595. (Esztergomot 1595-ben rövid időre visszafoglalták a törököktől, ekkor látta a régi prímási székhelyre utazó nagyszombati szerző, mennyire alkalmas a magyar legény a hadi életre, bár szomorúan jegyezte fel azt is, hogy az itthon és külföldön toborzott katonák szinte kedvteléssel pusztítják a maguk keresztény országának földjét és népét. «Mint valami hárpiák és cserebogarak mindent megemésztenek, széjjelröpdösvén mindeneket rútítnak, a vetések elégettetnek, a jegyben való szűzek megszeplősíttetnek, mint barom és oktalan állat elhajtatnak.» Könyvét Bacherius Péter latin munkája nyomán írta, de közbeiktatta a maga eredeti megfigyeléseit is.) – Hasznos orvosság minden lelki betegségek ellen. Nagyszombat, 1597. (Intések a vallásukban megtántorodók számára.) – A testi hét irgalmasságok. Nagyszombat, 1598. (Intések a jó cselekedetekre.) – Szívesen írt latin költeményeket, foglalkozott történelmi tanulmányokkal s kezébe vette a katolikus naptárkészítés ügyét. Nagyszombatban megjelent Calendariomait évről-évre a legjobb krakkói szerzők naptárai után fordította magyarra, így például az 1597. évre: Calendariom. És ez mostani MDXCVII. esztendőben történendő néminemü dolgokról. Az Craccai Bernard Doctor irásából magyarra fordétá Peechi Lukách.
SZÁNTÓ ISTVÁN jézustársasági atya, latin nevén: Stephanus Arator. Jobbágycsalád gyermeke volt, 1540-ben született a veszprémmegyei Devecser községben. Atyja korán elhunyt, anyját és testvéreit a törökök hurcolták rabságba, őt magát a felvidéki Galgócon nevelték. Mint a nyitrai egyházmegye papnövendéke Rómába került, felvételt nyert a Jézus-Társaság tagjai közé s felszentelése után a nagyszombati, bécsi és gráci iskolákban tanított. 1575-ben a magyarok gyóntatója lett Rómában, innen küldték elöljárói Erdélybe az 1580. év elején. Egyideig Kolozsvárt prédikált, 1582-től kezdve Nagyváradon tanított és térített. Olyan hatásosan szónokolt, hogy hallgatói nem fértek el a katolikus templomban, ezért a szabad ég alatt a temetőben mondta el beszédeit. Nyilvános hitvitákon harcolt a református lelkipásztorokkal, elsősorban Beregszászi Péter nagyváradi prédikátorral, aki őt István páter uramnak szólítgatta s felvidéki neveltetése miatt tót papnak csúfolta. Hatása alatt kérte a katolikus egyházba való felvételét a serdülő Pázmány Péter, a biharmegyei alispán kálvinista fia, a legnagyobb magyar jezsuita. A protestánsok elől 1585-ben Nagyváradról Gyulafehérvárra távozott s mikor a jezsuitákat elűzték Erdélyből, átvette a vágsellyei kolostor vezetését. Ez volt a magyar jezsuita tűzhely, innen küldték szét hitszónokaikat, itt nevelték iskolaszervezőiket. 1600-tól kezdve a znióváraljai rendházban működött, innen Bocskai István felkelése űzte el. Olmützbe menekült, itt halt meg 1612-ben. Ritka szónoki erejével és tudományos képzettségével kimagaslott kortársai közül, bár kevés magyar írónak volt hozzá hasonló balszerencséje kéziratainak kinyomatásában. Kéziratai vagy megsemmisültek vagy mások írói dicsőségét gyarapították. Hitvitázó prédikációi akkor vesztek el, mikor Bocskai István hajdúi 1605-ben feldúlták a znióváraljai jezsuita kolostort. A Szentírás ószövetségi részét is lefordította magyarra: ezt a kéziratát Káldi György a maga teljes bibliafordításában haszonnal forgatta. (Ezen a fordításán már erdélyi tartózkodása idején dolgozott, élete végén rendjének megbízásából ez volt a főfoglalkozása. Hagyatékából kapta meg kéziratát Káldi György, aki 1612-ben szintén az olmützi jezsuita rendházban élt.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Fraknói Vilmos: Egy magyar jezsuita a XVI. századból. Szántó István élete. Budapest, 1887. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Mihályfi Ákos: A papnevelés története. I. köt. Budapest, 1896. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok. Esztergom, 1900. – Mihalovics Ede: A katolikus prédikáció története Magyarországon. Budapest, 1900. – Kudora János: A magyar katolikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története. Budapest, 1902. – Gácser József: Telegdi Miklós nyelve. Budapest, 1905. – Érdujhelyi Menyhért: A katolikus hitelemzés története Magyarországon. Zenta, 1906. – Veress Endre: A kolozsvári Báthory-egyetem története lerombolásáig, 1603-ig. Kolozsvár, 1906. – Fraknói Vilmos: A római magyar szeminárium története. Katholikus Szemle. 1912. évf. – Velics László: Vázlatok a magyar jezsuiták multjából. Budapest, 1912. – Szittyay Dénes: A nagyváradi disputa 1584-ben. Magyar Kultúra. 1923. évf. – Meszlényi Antal: Adatok az erdélyi vallásszabadság történetéhez. U. o. 1928. évf. – Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest, 1929. – Timár Kálmán: Szántó Arator István nyelve. Magyar Nyelv. 1929. évf. – U. az: Szántó István irodalmi tervei. Irodalomtörténeti Közlemények. 1930. évf. – U. az: Szántó István nekrológja. U. o. 1930. évf.
