A VALLÁSOS ÉS BÖLCSELŐ IRODALOM.
A VALLÁSOS ÉS BÖLCSELŐ IRODALOM.
A XVI. SZÁZADBAN a tudományos írók rendületlenül ragaszkodtak a latin nyelvhez, a költők is szívesen verseltek latinul. A vallásos könyvek egy részét magyarul írták ugyan, mert szükség volt a deák beszédet nem értő hívők megnyerésére, de a hitbuzgalom és szépirodalom körén kívül eső munkák – némi kivétellel – mind latin nyelven jelentek meg. Aki az előkelőbb olvasók tetszését óhajtotta megnyerni vagy számot tartott a tudós elnevezésre, nem írhatott magyarul. Nagyon sok latin kézirat és nyomtatvány maradt ebből a korból, de filológiai feldolgozásukat most még nélkülözzük. Csak a történetirodalom és nyelvtudomány fejlődéséről van némi áttekintésünk s a vallásos és bölcselő irodalom és a költészet néhány tehetségesebb művelőjét ismerjük.
Mikor a vallásos író magyarul írt, nemzetének néhány száz olvasni szerető papjához és nemeséhez beszélt; de ha latinul fogalmazta meg és nyomatta ki hittudományi fejtegetéseit, könyvét egész Nyugat-Európában olvasták. A legnemzetibb érzésű magyar hitújítók egy része is szívesen fordult a tudomány nemzetközi nyelvéhez: Szegedi Kis István csakúgy, mint Dávid Ferenc vagy Enyedi György.
A kor lelki vívódására, a legkiválóbb emberek teológiai és filozófiai iránykeresésére, különösen jellemző DUDICS ANDRÁS pályája. Budán született, sokfelé megfordult, mindenütt feltűnt fényes tehetségével. Életének néhány nevezetesebb állomása: Boroszló, Verona, Padova, Velence, Firenze, Brüsszel, Páris, London. Huszonkét éves volt, mikor Brüsszelben V. Károly császár előtt tisztelgett, Párisban Medici Katalin elé jutott s Londonban Erzsébet királynő fogadta. Egyházi pályáján korán magára vonta a figyelmet; 1562-ben, huszonkilenc éves korában, ő képviselte a magyar katolikus főpapságot a tridenti zsinaton. Öt szónoklatot mondott, cicerói ékesszólását csodálattal hallgatták, fejtegetésein megdöbbentek; elítélte ugyan a protestánsok szakadását, de annál nagyobb határozottsággal követelte a katolikus reformokat. I. Ferdinánd a római pápa kérésére visszahívta; azután engesztelésül csanádi, majd pécsi püspökké tette; de a meggyőződésében mélyen sértett férfiú nem sokáig viselte egyházi méltóságát, 1567-ben lemondott püspökségéről, nőül vett egy előkelő lengyel hölgyet s Krakkóba költözött. A pápa egyházi átokkal sujtotta. Később Boroszlóban telepedett le, megbecsüléssel vették körül, itt is temették el 1589-ben az evangélikus templom oltára mellé.
Dudics András – Andreas Duditius Pannonius – tulajdonképen erazmista volt, a vallásos türelmetlenség ellenzője, a katolikus egyházban mutatkozó káros jelenségek bírálója, nagy tudós, szkeptikus elme. Lelkében szakított régi vallásával, de nem tekintette magát protestánsnak sem. Mikor a svájci reformátusok felszólították, hogy csatlakozzék hozzájuk, így válaszolt: «Még mindig kételkedésben vagyok. Azt kívánjátok tőlem, hogy hozzátok csatlakozzam és fennen hivalkodtok, hogy senki sincs az igaz egyházban, ki nem a ti hiteteket követi. De mások hangos szóval az ellenkezőt állítják… Nem látjátok-e, miként hatalmasodott el a gonoszság, mióta felgyulladt az evangélium mécsese, mely vélekedéstek szerint csakis a ti templomotokban világol? Miként borítják el tetemek a föld színét a vérontások miatt? Miként rontják meg a legjobbakat az országlásban? Milyen bért ígérnek a gyilkosoknak? Nem látjátok-e, hogy az örök élet ígéretével kényszerítik őket, hogy öljenek? Nem sínylődik-e ebben Európa legszebb országa? Ezeket a fegyvereket adta-e tanítótok, Krisztus, kezetekbe, hogy a keresztény hitet megvédjétek? Azt mondjátok, hogy a Szentírást követitek. Helyes. De ti a magatok értelme szerint, mások pedig a maguk értelme szerint csavarják a Szentírást. És én bizonytalanságban maradok, hogy melyik bíró dönthet itt». (1584.)
Az ilyen szabadon gondolkodó hittudós és bölcselő ritka volt ebben a korban. Szabadelvűség dolgában a hitújító kor teológusai és filozófusai közül az unitáriusok álltak elöl, a lelkiismeret szabadságát egyedül ők tisztelték, vallásos hitelveik kialakításában ők távolodtak el legmesszebbre a hit-titkokhoz ragaszkodó, eretnek-üldöző kereszténységtől. DÁVID FERENC munkáiban nyomról-nyomra lehet kísérni, hogy a nagytudományú reformátor milyen hajlíthatatlan következetességgel ment át a kálvinizmus dogmáiból a Servet Mihály hitrendszerén felépült Szentháromság-ellenességbe s ebből az átmeneti antitrinitárizmusból a tiszta unitárizmusba. A Servet-féle antitrinitárizmust Dávid Ferenc 1567-ben a tordai zsinaton fogadtatta el az erdélyi református papság egy részével; ekkor tűnt ki, hogy számos társával együtt nem Kálvin János tanításait követi, hanem a Genfben elégetett spanyol hittudós teológiáját. Míg a debreceniek a maguk ortodox kálvinistaságában sértetlenül őrizték a Szentháromság tanát, a kolozsváriak új szellemben nyilatkoztak Krisztus istenségéről. A kálvinisták szerint Jézus Krisztusban a három isteni személy egyike lett emberré; az unitáriusok szerint Jézus Krisztus, az ember, az Atya által rendeltetett Istenné. Melius Péter azt tanította, hogy az Üdvözítő öröktől fogva Isten; Dávid Ferenc azt vallotta, hogy a Fiú csak emberi születése és földi pályafutása után emelkedett az Atya mellé. A harmadik isteni személyre nézve Dávid Ferenc és társai Socinus Faustus olasz hittudóstól elfogadták azt a hittételt, hogy a Szentlélek nem Isten, sőt nem is személy, hanem jelkép: Isten ereje. Az Atyát és a Fiút imádandónak tartották; csak az 1570-es években kezdték tagadni egyesek a Fiú imádásának megengedhető voltát. Ez a fordulat Dávid Ferenc személyére nézve végzetessé vált, mert a vallásos közvélemény nem tudott belenyugodni ebbe a tiszta unitárizmusba s ragaszkodott Jézus Krisztus imádásához. Az Atyának és Jézus Krisztusnak istensége között – a Dávid Ferenccel szembehelyezkedő ortodox unitárius felfogás szerint – annyi a különbség, hogy az Atya magától való Isten, míg a Fiú oly an Isten, aki mindent az Atyától vett, Atyja tette őt mindenekfelett álló hatalmas Istenné. Ime a század nagy szellemi problémája; ide fejlődött a katolicizmusból kiinduló kereszténység az evangélikus és református eszmekörökön keresztül. A Szentháromságból Szentkettősség lett.
Dávid Ferenc állandóan hangoztatta a vallásos türelmet s ismételten felhívta a figyelmet arra, hogy a hit kérdéseiben tartózkodni kell minden erőszakosságtól. A Szentírásban – úgymond – sehol sem lehet olvasni, hogy Krisztus országa fegyverrel terjessze az evangéliumot és kényszerrel hamisítsa meg az igaz meggyőződést; Krisztus országának tagjai nem lehetnek szeretet nélkül élő lelkek, hiszen a szeretetnél nincs felségesebb dolog a világon; a hit elkezdi, a szeretet elvégzi a jót; az igazi keresztény hívők még azoknak is jót kívánnak, akik átkozzák őket; szelídek, megbocsátók, jótékonyak, vallásáért senkit sem háborgatnak. Kövessük a szeretetben Istent, aki Jézus Krisztust áldozatul adta az emberi nem megváltásáért.
Bölcselkedni szeretett a papság. Az egyetemeken és azok falain kívül minden körben megcsodálták azokat, akik elvont szóáradattal űzték a gondolkodás meddő játékait. Ez annál feltűnőbb, mert Luther Márton – a hiú nagyzolás és nagyképű üresség üldözője – megvetette a filozófusokat s terméketlen szószaporításukról vallott rossz véleményének nyilvánosan is kifejezést adott. «Nagyon bánom én azt, holtig bánom – mondja a német városok tanácsuraihoz intézett egyik iratában – hogy nem olvastam többet inkább a költőket és a történetírókat; és hogy ezekre senki nem is tanított. Ezek helyett olvasnom kellett az ördög ganaját: a filozófusokat. Nagy fáradsággal, erőfeszítéssel, nagy káromra! Alig győzöm most őket kisöpörni magamból.»
Melanchton Fülöp megmaradt a hittudomány hagyományos álláspontja mellett, visszaállította Aristoteles tekintélyét s a katolikus teológia hasonló felfogásával párhuzamosan megszilárdította a protestáns aristotelizmust. A bölcselő elmék általában Aristotelest követték, bár szívesen tanulmányozták a többi görög filozófust és a középkori skolasztikusok bölcseletét is. Utóbb valóságos protestáns neoskolasztika képződött.
A külföld tudományos világában feltűnést keltett LASKAI CSÓKÁS PÉTERnek az emberről De homine címmel közreadott elmélkedése s ebben a lélekről szóló filozofálása. (1585.) A kicsiny ember, a nagy természet és a mindenek felett álló Isten: ebből áll a világ; e hármas világnak megfigyeléséből származnak ismereteink. Az ember – a kis világ – hasonló az univerzumhoz, a nagy világhoz; mozgató erejüket mindketten Istentől kapták; Isten volt az, aki az ember testében a föld mulandó anyagát egybekötötte a halhatatlan lélekkel s az embert a maga személyének képviselőjévé tette a földön. Efféle gondolatokkal van átszőve a magyar filozófus lélektudományi munkája; a szerző tanult fő, kora tudományosságának színvonalán áll; könyve nem puszta ismételgetés, hanem önálló elmélkedés gyümölcse.
Az aristotelesi filozófia tanítványa BARANYAI DECSI JÁNOS is, az igen értelmes Synopsis philosophiae írója. (1595.) Könyvében a filozófia egész rendszerét egybefoglalja, szól az elméleti bölcseletről, vázolja a gyakorlati bölcselet lényegét. Az elméleti bölcselet: a matematika, a fizika és a metafizika; a gyakorlati bölcselet: az etika, a politika és az ökonómia. Mindegyiknek megadja a definicióját, a rendszerezésben világosságra törekszik, a filozófiát nem keveri a teológiával. A matematikát, a fizikát és a metafizikát egyaránt a kontemplatív tudományok közé sorolja, az etikát az erkölcsök fegyelmezőjének és a boldogul élés tudományának vallja, ez a politika célja is, az ökonómia a családi életre és a magángazdaságra vonatkozó hasznos tudnivalókat foglalja magában.
Míg a középkorban a teológus és filozófus egyértelmű volt a pap fogalmával, a protestantizmus korától kezdve számos világi ember is alaposan értett a teológiához és a filozófiához. Egész kis humanista kör működött a Báthoryak erdélyi fejedelmi udvarában: bölcselők, szónokok, levélírók. E humanisták közül különösen GYULAI PÁL és KOVACSÓCZY FARKAS tudományos képzettségét és latin stílusát emlegették dícsérettel a régiek. A két erdélyi nemesúr filozófus fő volt, még pedig nem a szó hírhedt iskolás értelmében, hanem a logikai és matefizikai formulákon túlemelkedve az általános műveltség mélységével és az életbölcsesség józanságával.
Vallásos és bölcselő írók:
BARANYAI DECSI CSIMOR JÁNOS – latin nevén Joannes Decius Barovius – a tolnamegyei Decs községben született, a tolnai, debreceni és kolozsvári református iskolákban tanult s a vittenbergai egyetemen fejezte be tanulmányait. Erdélyből 1587-ben indult Németországba, öt év mulva érkezett haza; 1593-ban a marosvásárhelyi református kollégiumban alkalmazták; mint a kollégium igazgatója halt meg 1601-ben. Sokat nélkülözött, a város rosszul fizette, de szűkös anyagi viszonyai ellenére is nagy irodalmi tervek foglalkoztatták; kár, hogy korai halála meghiúsította a működéséhez fűzött reményeket. Mint latin költő, történetíró, jogtudós, nyelvész és mint Sallustius magyar fordítója egyaránt érdemes emlékű. – Filozófiai munkája: Synopsis philosophiae in privatum memoriae subsidium, thesibus et velut aphorismis quibusdam comprehensa et ad disputandum proposita in Academia Argentinenti. Vittenberga, 1595.
DÁVID FERENC életéről és munkáiról: a magyarnyelvű hitvitázó irodalom művelői között. Latinnyelvű munkáinak sorozata az 1550-es évek derekán indul meg, de csak 1567-től kezdve válik az antitrinitárius eszmék kifejezőjévé. – De falsa et vera unius Dei Patris, Filii et Spiritus Sancti cognitione libri duo. Gyulafehérvár, 1567. – Refutatio scripti Petri Melii. Gyulafehérvár, 1567. – Demonstratio falsitatis doctrinae Petri Melii. Gyulafehérvár, 1568. – Refutatio propositionum Petri Melii. Gyulafehérvár, 1568. – De regno Christi liber primes, de regno Antichristi liber secundus. Gyulafehérvár, 1569. – Responsio pastorum ac ministrorum ecclesiarum in Transsylvania. Gyulafehérvár, 1570. – Libellus parvus, triginta thesibus Blandratae oppositus, in quo disseritur Jesum Christum vocari nunc non posse Deum, cum non sit verus Deus. Gyulafehérvár, 1578.
DRASKOVICS GYÖRGY (szül. 1515. Horvátország; megh. 1587. Bécs) kalocsai bíbornok-érsek, kiváló latin szónok és hittudós. Családjának horvátországi birtokait a török foglalta el, őt magát édesanyjának testvére, Metinuzzi György, neveltette és vitte előbbre papi pályáján. I. Ferdinánd király 1558-ban pécsi püspökké nevezte ki, három év mulva követül küldte a tridenti zsinatra, 1563-ban zágrábi püspökké tette. Számos kitüntetést nyert Miksa királytól is. Mint horvát bán hősiesen küzdött a törökök ellen, utóbb Magyarország helytartói székébe emelkedett. Rudolf király közbenjárására, mint címzetes kalocsai érsek, 1585-ben bíbornoki kinevezést nyert. – Szónoki tehetségével több ízben magára vonta a figyelmet. Hatásos emlékbeszédet mondott II. Lajos magyar király özvegyéről, Habsburg Máriáról; feltűnést keltő szónoklatokat tartott a tridenti zsinaton. Ékesszólásának ezek a latin emlékei nyomtatásban is megjelentek. – Magyar könyve: Igen szép könyv a közönséges igaz keresztyén hitnek régisége és igazsága mellett minden eretnekségnek ujsági ellen, melyet a Liriniay Vince ennek előtte ezer esztendővel szerzett. Bécsben nyomtatott a felséges római császárnak és magyarországi és csehországi királynak engedelméből a Ráfael Hofhalter által. 1561.
DUDICS ANDRÁS (szül. 1533. február 5. Buda; megh. 1589. február 22. Boroszló) pécsi püspök és császári tanácsos egyetemes érdeklődésű humanista volt, a teológiától a matematikáig végigtanult minden tudományt. Élete delén kilépett az egyházi rendből, elhagyta a Habsburg-ház szolgálatát, Lengyelországban családot alapított s gyermekei körében a tudománynak élt. Ellenségei unitarizmussal vádolták, mert birtokán templomot és iskolát építtetett az unitáriusok számára; valójában inkább csak erazmista volt, kétkedő szemlélője minden vallásnak. Levelezésben állott számos kiváló kortársával. Ékesszólását annyira megbecsülték, hogy még halála után másfél évszázaddal is kinyomtatták beszédeit. – Orationes duae in concilio Tridentino habitae 6. apr. et 16. jun. 1562. cum praefatione ad Nicolaum Olahum archiepiscopum Strigoniensem. Brügge, 1592. – Orationes pro clero Hungariae et orationes ad Tridentinam synodum. Velence, 1562. – Oratio de calice laicis permittendo in concilio Tridentino habita. Padua, 1563. – Orationes in concilio Tridentino habitae. Offenbach, 1610. – Orationes quinque in concilio Tridentino habitae. Halle, 1743.
ENYEDI GYÖRGY, a Gismundáról szóló magyarnyelvű széphistória szerzője, külföldi tanulmányútján katolikus, ágostai és helvét hitvallású egyetemeken tanult, itthon azonban annál jobban ragaszkodott unitárius vallásához. Bod Péter szerint: «Erdélybe visszajövetele után a kolozsvári unitária oskolában az ifjúság tanítására állíttatott; mely hivatalban töltött hat esztendőket; azután tétetett pappá az ekklésiában s nemsokára püspökké: amely hivatalokat serényen és dícséretesen folytatott, de kevés ideig, mivel még ifjú korában, életének negyvenkettedik esztendejében, meghalt, a Krisztus születése után 1597-dik eszt.» (Magyar Athenas. 1766.) – Halála után Toroczkai Máté unitárius püspök kinyomtatta latinul írt hittudományi kéziratát: Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti, ex quibus Trinitatis dogma stabiliri solet. Kolozsvár, 1598. (A könyv híre külföldre is eljutott, 1619-ben Toroczkai Máté magyarra is lefordította, tételeit Milotai Nyilas István és Geleji Katona István erősen cáfolták.)
GYULAI PÁL erdélyi nemesúr a paduai és bolognai egyetemeken végezte egyetemi tanulmányait. Az erdélyi fejedelmi harcokban az unitárius Békes Gáspár oldala mellett állott, de Báthory István megbocsátott neki és bizalmába fogadta. Ettől kezdve hűségesen szolgálta a Báthory-házat. Mikor Báthory Istvánt 1576-ban lengyel királlyá választották, vele együtt Lengyelországba ment s csak tíz év mulva tért haza marosvidéki birtokára, Abafája helységbe. Az erdélyi pártküzdelmekben Báthory Zsigmond fejedelemhez csatlakozott, ezért Báthory Boldizsár 1592-ben Abafáján halálra vagdaltatta katonáival. A korra és emberekre jellemző, hogy Báthory Zsigmond előre tudott a gyilkosságról. – Commentarius rerum Stephano rege adversus magnum Moschorum ducem gestarum anno 1580. Kolozsvár, 1581. (Báthory István erdélyi fejedelemnek az oroszok ellen viselt diadalmas hadjáratáról. Kis munkáját Kovacsóczy Farkas erdélyi kancellárnak ajánlotta.) – A nagyműveltségű fejedelmi tanácsosnak egy oktató és tanácsadó írása is maradt, melyet az erdélyi fejedelmek minden váradi kapitány előtt felolvastattak tisztjükbe való beiktatásuk alkalmával. Ezt a latin szöveget a XVII. században Apafi Mihály bizalmas embere, Csepregi Turkovics Mihály, magyarra is lefordította és kinyomatta: Tanácsi tükör azaz Gyulai Pálnak eszes, okos, tanácsos, oktató levele, melyet ama nagyemlékezetű, méltóságos erdélyi fejedelem és felséges lengyel király Báthory Istvánnak szegény legényből lett belső tanács híve írt tanácsi tükörül Sibrik Györgynek, váradi főkapitánynak, tisztében híven és dícséretesen való eljárására. Szeben, 1663.
KOVACSÓCZY FARKAS erdélyi kancellár a paduai egyetemen fejezte be iskolázását. Báthory István 1576-ban erdélyi fejedelemségéből magával vitte lengyel királyságába, itt az uralkodó bizalmas tanácsadója volt s mikor később hazatért Erdélybe, megmaradt a Báthoryak szolgálatában. Mivel a német párt és a török párt harcában a Habsburg-házat gyűlölő Báthory Boldizsár híveihez csatlakozott, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem elfogatta s 1594-ben Szamosújvárt megölette. De laudibus illustrissimi Stephani Batorei de Somlio, creati vaivodae Transsylvaniae, Volfgangi Kovaciócii Pannonii oratio. Velence, 1571. (Az erdélyi fejedelmet dicsőítő beszédet Forgách Ferenc erdélyi kancellárnak, a kiváló történetírónak, ajánlotta.) – De administratione Transsylvaniae dialogus. Kolozsvár, 1584. (A bölcselő munkában megvan a szerző levele Gyulai Pálhoz: Covacocii ad Julanum epistola cum dialogum legendum miiteret.) – Ad ordines equitum in electione novi regis in conventu Varsaviensi habita oratio anno 1587. mense aug. die 14. Krakkó, 1587. (A szerző Báthory István lengyel király halála után az 1587. évi varsói lengyel királyválasztó gyűlésen az erdélyi fejedelemség követe volt s az országgyűlésen latin beszéde mondott.)
LASKAI CSÓKÁS PÉTER – latin nevén Petrus Monedulatus Lascovius Barovius – a baranyamegyei Laskó községből származott át Erdélybe; itt a kolozsvári és gyulafehérvári iskolákban tanult; utóbb Németországba ment. 1580-ban érkezett haza a vittenbergai egyetemről. A marosvásárhelyi református iskolát igazgatta, innen hívták meg fogarasi lelkipásztornak, azután újból külföldre vonult. Éveket töltött Németországban, Svájcban és Olaszországban. Életének végét homály födi. – Hitvitázó munkája: Speculum exilii et indigentiae nostrae. Brassó, 1581. (A katolikusok és unitáriusok ellen írt polemikus könyv. Hittudományi fejtegetései mellett a szerző latin és görög versekben dicsőíti előkelő erdélyi pártfogóit: Báthory Zsigmond fejedelmet és több tanácsosát.) – Másik teológiai fejtegetése: Theorematum de puro et expresso Dei verbo. Genf, 1854. (Felhívja a figyelmet a jezsuiták működésének veszedelmeire. Ajánlva patronusainak, az erdélyi tanácsuraknak.) – Filozófiai munkája: De homine, magno illo in rerum natura miraculo et partibus eius essentialibus. Authore P. Monedulato Lascovio Ungaro. Vittenberga, 1585. (Ajánló levelében előszámlálja mindazokat a magyarokat, akik 1585-ig Vittenbergában tanultak.)
SZEGEDI KIS ISTVÁNnak (1505–1572), a neves énekszerzőnek, a protestáns hittudományban a külföldön is nagyrabecsült neve volt. Latinnyelvű kéziratait fia, a korán elhúnyt ifjabb Szegedi Kis István, vitte ki hazulról Németországba. Az ifjú református papnak készült, 1584-ben beiratkozott a baseli egyetemre s kinyomatta elhúnyt édesatyjának a római pápákról szóló kéziratát: Speculum Romanorum Pontificum. Genf és Basel, 1584. (Még három kiadása jelent meg 1602-ig. Német fordítása 1586-ban került ki a sajtó alól.) – Theologiae sincerae loci communes de Deo et homine. Basel, 1585. (Még négy kiadása jelent meg 1608-ig. A kálvinizmust védő nagysikerű könyvben megvan a szerző arcképe és életrajza is: mindkettő Skaricza Máté ráckevei prédikátor műve. A hálás tanítvány lerajzolta mesterét, írásba foglalta tetteit, összegyüjtötte munkáit s költeményt írt a tudós lelkipásztorról.) – Tabulae analyticae. Schaflhausen, 1592. (Prédikációk vázlatos gyüjteménye. Második kiadása Londonban 1593-ban jelent meg, azonkívül 1610-ig még kétszer kinyomtatták Baselben.)
Irodalom. – Jakab Elek: Dávid Ferenc emléke. Budapest, 1879. – Erdélyi János: A bölcsészet Magyarországon. Budapest, 1885. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kanyaró Ferenc: Unitáriusok Magyarországon. Kolozsvár, 1891. – Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas. Budapest, 1891. – Révész Kálmán: Szegedi Kis István Speculum Romanorum Pontificuma. Protestáns Egyházi És Iskolai Lap. 1894. évf. – Szilády Áron: Régi magyar költők tára. VI. köt. Budapest, 1896. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. Két kötet. Budapest, 1896–1898. – Margalits Ede: Dudics András élete. Századok. 1897. évf. – Apponyi Sándor: Hungarica. Három kötet. Budapest és München, 1900–1925. – Mitrovics Gyula: A magyar bölcseleti irodalom vázlata. Schwegler Albert: A bölcselet története. Ford. Mitrovics Gyula. Budapest, 1904. – Hegedüs István: Dudith életéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1900. évf. – U. az: Themistios és Dudith. U. o. 1901. évf. – U. az: Humanista hagyományok a XVI. században. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Gárdonyi Albert: Abafái Gyulai Pál. Századok. 1906. évf. – Borbély István: Unitárius polemikusok Magyarországon a XVI. században. Kolozsvár, 1909. – U. az: Dávid Ferenc és kora. Keresztény Magvető. 1910. évf. – Boros György: Az unitárius vallás Dávid Ferenc korában. Kolozsvár, 1910. – U. az: Dávid Ferenc teológiája. Kolozsvár, 1910. – Kiss Ernő: Dávid Ferenc. Kolozsvár, 1910. – Borbély István: A magyar unitárius egyház hitelvei a XVI. században. Kolozsvár, 1914. – Teutsch Frigyes: Geschichte der ev. Kirche in Siebenbürgen. Két kötet. Nagyszeben, 1921–1922. – Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. Budapest, 1922. – Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924. – Thienemann Tivadar: Mohács és Erasmus. Minerva. 1924. évf. – Borbély István: A mai unitárius hitelvek kialakulásának története. Kolozsvár, 1925. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Juhász Kálmán: Dudics András tanulóévei. Történelmi Szemle. 1926. évf. – Faludi János: Dudics András és a francia humanisták. Minerva. 1928. évf. – Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Két kötet. Budapest, 1929.
