NÉHÁNY TANULSÁG.
NÉHÁNY TANULSÁG.
A XVI. SZÁZAD protestáns korszaka politikai, katonai gazdasági, művelődési és egyházi téren új világot teremtett Magyarországon. Egyedül a társadalmi rend maradt a régi, minden más megváltozott. A Habsburg-ház uralomra jutása, Erdélynek az anyaállam testéből való kiszakadása, az ország legtermékenyebb területeinek török kézre kerülése, a magyarság százezreinek elvérzése az izlám csapásai alatt: sorsdöntő események. Mi tartotta a nemzetben a lelket? Az ősi nemesi alkotmány, a parasztság megőrölhetetlen szívóssága, a magyar katona hősisége és a keresztény vallás ereje. Míg a Balkán országai teljes egészükben a törökök zsákmányai lettek, Magyarország a Habsburg-ház segítségével ellentállt a mohamedán hódításnak, ha nemzeti önállóságához való ragaszkodását súlyosan meg is fizette földje és népe pusztulásával.
«A gyáva népnek nincs hazája!» Örökérvényű mondás; s ha valamikor, ebben az időben megbizonyosodott igazság. Ha egy nemzet habozik, amikor belső zavaraiban rendet kell teremtenie, vagy ha reszket, amikor fel kell vennie a harcot a külső ellenséggel, az a nemzet elveszett. A magyarság nem reszketett, de nem is veszett el. Évtizedről-évtizedre borzalmas erővel hömpölygött feléje az izlám árja; a Balkán minden haderejét elküldték ellene; itt harcoltak Dél-Oroszország tatárai, Ázsia ozmánjai, Afrika szerecsenei: a magyar nemzet mégis megállt. Vére patakokban ömlött, kardját mégsem törte ketté. Lépésről-lépésre hátrált, mert nincs az a vitézség és önfeláldozás, melyet a fegyveres túlerő le ne tudna gyűrni; de egy-egy féltettebb vonalon megvetette lábát s újból kezdődött az élet-halál-harc a magyar rögökért.
Könnyű volt irodalmat csinálni a napoleoni háborúkban, a Bach-korszakban vagy még a trianoni korszak nyomorúságában is, de emberfeletti feladat volt műveltséget terjeszteni és könyvet írni ebben az időben: «Zápolya öldöklő századában». De amint megtették kötelességüket a katonák a harctéren, kötelességükön felül is munkálkodtak a papok híveik között. A protestáns lelkipásztorok bátran megelégedhettek volna az igehirdetés élőszavával ennél azonban százszor többet tettek: az írás betűit is megszólaltatták a pusztuló magyar tájakon. Nagy építő munka volt ez, csak úgy csinálhatták meg, hogy a nemzet már eléggé pallérozott volt a könyvek forgatására s papjai irodalmi munkásságának megbecsülésére.
A magyarnyelvű irodalom ebben az időben az írni-olvasni tudó, értelmesebb és gazdagabb nemesuraknak a kevesebb iskolát végzett prédikátoroknak és városi lakóknak szólt; humanista szellemű papok és világiak – a tudósok és költők egyaránt – latin munkába öntötték mondanivalóikat. Papok lévén a könyvek szerzői, a magyarnyelvű irodalom elsősorban a vallás kérdéseivel foglalkozik; formája a szónoki és értekező próza, az igehirdetés és hitvitázás, a szentírásfordítás és egyházi ének. Vallásos világfelfogás hatja át a szépirodalmi munkák legnagyobb részét is: a világi líra, elbeszélő költészet, prózai elbeszélés és színműírás termékeit.
A Magyarországon lakó nem magyarnyelvű népcsoportok között egyedül a németek körében volt még számbavehető irodalmi törekvés. Írástudóik latinul s olykor németül fordultak olvasóikhoz. Néha magyarul is megszólaltak s – amint Heltai Gáspár és Dávid Ferenc példája mutatja – adtak néhány kiváló írót a magyarságnak is. A protestáns papság a hazai németség XVI. századi irodalmi törekvéseiben irányító szerepű, a fennmaradt irodalmi termékek elsősorban vallásos szelleműek és az ágostai hitvallású evangélikus hívők áhítatos érzelmeinek felkeltését és megszilárdítását célozzák.
A reformáció elterjedése a tót nyelv irodalmi művelésének nem vált hasznára, mert a tótul imádkozó és prédikáló papok a cseh nyelvet használták írásaikban. A csehek már ekkor belevitték a köztudatba, hogy a tót nem önálló nyelv, hanem csak egyik nyelvjárása a csehnek. Ilyen módon a fölötte szerényen jelentkező tót vallásos irodalom – a katolikus és az evangélikus egyaránt – a huszitáktól meghonosított bibliai cseh nyelvet használta.
A legrégibb román szöveget megőrző kézirat – az Apostolok Cselekedeteinek oláh fordítása – a XVI. század elejéről és Máramaros vagy Bihar tájékáról való. A legelső románul nyomtatott könyvet – Luther Márton kiskátéjának oláh fordítását – a nagyszebeni szászok 1544-ben bocsátották közre. A hitújítás nem tudott utat törni a görögkeletiek felé, bár a brassói evangélikus németek és az erdélyi református magyarok több szentírási szöveget fordíttattak le románra és nyomattak ki a maguk költségén, így a Négy Evangéliumot, Mózes könyveiből két könyvet és Szegedi Gergely énekeskönyvét.
A többi ittlakó fajnak és nyelvnek – a számban ekkor még elenyésző számban levő szerbeknek, ruténoknak és vendeknek – sem a XVI. században, sem a XVII. században nincs még, a haza területén, írásos feljegyzésük.
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben. Magyarország. Nyolc kötet. Budapest, 1888–1901. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III–IV. köt. Budapest, 1896–1898. – Moldován Gergely: A románság. Két kötet. Nagybecskerek, 1896. – Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Két kötet. Budapest, 1896–1899. – Heinrich Gusztáv: Egyetemes irodalomtörténet. II–IV. köt. Budapest, 1905–1911. – Veress Endre: Erdélyi és magyarországi régi oláh könyvek és nyomtatványok. Kolozsvár, 1910. – Alexics György és Sztripszky Hiador: Szegedi Gergely énekeskönyve XVI. századbeli román fordításban. Budapest, 1911. – Szabó Oreszt: Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1913. – Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése. Gyulafehérvár, 1922. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926.
