NYELVÚJÍTÓ KÍSÉRLETEK.
NYELVÚJÍTÓ KÍSÉRLETEK.
NYELVÚJÍTÁS minden időben volt; a középkorban csakúgy, mint az újkorban. Mikor az árpádkori szerzetes magyarra fordította az egyház latin imádságait vagy mikor a XV. századi bibliafordító a nemzet nyelvén szólaltatta meg a deák Szentírást, kénytelen volt új szavakat és új kifejezéseket alkotni. Nagy küzdelem volt ez, nem közönséges nyelvérzéket kívánt. Az úttörőknek a szóképzés és szóösszetétel minden fortélyát elő kellett venniök, ha nem akarták nyersen átültetni az idegen szavakat.
A XVI. század hitvitázói is verejtékes munkát végeztek, mikor kialakították a maguk teológiai nyelvét. Semmi sem mutat rá jobban a magyar közbeszéd gazdagságára, mint az a valóság, hogy a másfélezer esztendő alatt kiformált latin hittudományi stílus magyarul is hatékonyan szólalt meg. Sylvester János egyenesen tudatos szóalkotó volt, míg a többi vallásos író nem annyira program szerint, hanem inkább csak ösztönösen újított. Nagy az érdemük. Ezek a kiváló tudományos írók a maguk természetes tehetségével nemcsak nagy mértékben gazdagították a magyar szókincset és kifejezéskészletet, hanem a stílust is kifejezőbbé és hajlékonyabbá tették.
A XVII. században PÁZMÁNY PÉTER természetes stiliszta, nyelvében ott van a magyar nép társalgásának minden bősége; nem kohol új szókat; enélkül is gazdag nyelvi anyagot halmoz garmadába írásaiban. Mind a katolikusok, mind a protestánsok között sok akkor az ilyen tehetség. Ebben a században is élnek Faludi Ferencek, Báróczi Sándorok, Dugonics Andrások; csak a nevük más; törekvéseik azonban hasonlók az utánuk következő emberöltők lelkes magyarjainak céljaihoz. Pázmány Péter gondolkodóba esik, hogy «a magyar orthographiába nincs a mi nemzetünknek valami közönséges regulája és praeceptoma. Kiből az következik, hogy nem mindnyájan egyformán írják ugyanazon szót is. Igy látjuk, hogy némelyek esmérem, egyebek ismérem; ki künnien, ki pedig keonnien; némelyek chiak, egyebek czak, avagy csak, etc. szokták írni». (Az mostan támadt új tudományok, 1605.) A fordítás művészetében elvi alapon áll, mikor azt írja: «Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna, mintha először magyar embertől magyarul iratott volna». (Kempis Tamásnak Krisztus követésérül négy könyvei, 1604.)
Kicsiben megvan már a nyelvújító gondolat is. GELEJI KATONA ISTVÁN sokat ír és közben sokat elmélkedik a magyar nyelv sajátságairól, a magyar fogalmazás titkairól, a magyar helyesírás szabályairól. (Magyar grammatikácska, 1645.) A magyar nyelvet a zsidó nyelvrokonának tartja, a magyar-zsidó nyelvrokonságon kívül nem is gondol más kapcsolatra, ebben az álláspontjában pedig a Szentírás tekintélye erősíti meg. A helyesírás fogyatkozásait aggodalmasan szemléli: «Csaknem amennyi magyar vagyon, megannyi módon ír». Hogy a zavart eltüntesse és a magyar helyesírást egységessé tegye, a fonetikai helyesírással szemben az etimologikus ortografiát sürgeti. Megotrombult az ékes magyar beszéd, művelni kell az elparasztosodott nyelvet, gondoskodni kell új szavakról is. Az új szók formálására elv gyanánt kimondja, hogy amit a latin egy szóval fejez ki, azt a magyar se mondja több szóval vagy körülírással. Mivel pedig a mai magyarok, úgymond, sok dolgot nem tudnak egyetlen szóval kifejezni a maguk nyelvén, az értelmesek a deák szóból is formálhatnak a dolgokhoz illendő magyar szókat. Ez a kijelentés a neológia bátorhangú föllépését jelentette. A nagytudományú egyházi szónok számos új magyar szót alkotott, újításait beleszőtte hittudományi munkáinak szövegébe, számos képzése fenn is maradt. (Adalék, arc, egységes, elismer, emberiség, földrengés, független, függelék, gyanúsít, hozomány, istenít, kinevez, lelkiség, önkény, rendületlen, sugallat, szövetséges, termény, terméketlen, vállalkozik, versenyez.)
APÁCZAI CSERE JÁNOS sem tudta megírni lexikonát és logikácskáját új szavak alkotása nélkül. (Magyar encyclopaedia, 1653; Magyar logikácska, 1654.) A hittudományon és történettudományon kívül annyira fejletlen volt még ebben az időben minden más tudományszak magyar műnyelve, hogy az úttörőnek szinte leküzdhetetlen nehézségekkel kellett megbirkóznia, ha latin szövegek fordítására és kivonatára vállalkozott. Apáczai Csere János prózájára nézve Bod Péter kénytelen volt kijelenteni Magyar Athenásában (1766), hogy minden tudományt tárgyal ugyan, de «nagy részin a deákul nem tudó olvasó, vagy ha deákul tud is, de a felsőbb tudományokban épülete nincsen, nem érti, amit olvas magyarul». A nemzetművelő hivatásáért lelkesedő pedagógus nem mondható szerencsésnek sem műszavai, sem tudományos kifejezései összeválogatásában és megalkotásában. A latin műszavakat többnyire körülírásos fordítással próbálta megszólaltatni, bár eredeti törekvése az volt, hogy minden deák műszónak megcsinálja a magyar egyenértékűjét. Csak néhány szava maradt meg. (Arányos, együttlét, középpont, nevező, osztó, osztandó, surlódás, számláló.)
A költők közül GYÖNGYÖSI ISTVÁN volt a legtudatosabb újító. Míg Zrínyi Miklós szegénynek találta a magyar nyelvet, ő pompás írói tehetséggel segített magán. Kevés új szót alkotott, annál változatosabban alkalmazta a stilisztikai újításokat. A vers kötöttsége és a költői hatásra való törekvés szavainak és kifejezéseinek megválogatására kényszerítette: leleményes kedvvel kutatta elő emlékezetéből a ritkábban használt magyar szókat, poétikai érzékkel alkotta meg a nyelvszokástól eltérő merész vonzatokat. Ma is érzi az olvasó, milyen bőven árad ennek a költőnek jó magyar beszéde, milyen gazdag forrásból merít, mennyire tudatában van újító hivatásának. Egybegyüjtötte az akkori magyar közbeszéd minden ízes gyümölcsét s a kortársaitól átvett fordulatos társalgás anyagát megnövelte a maga költői tüzének nyelvformáló értékeivel. Ezért tanult tőle lelkesedéssel egy évszázad írói serege.
A helyesírás kérdései az egész századon keresztül nyugtalanították a nyelvtudományi hajlamú írókat. Szenczi Molnár Albert a fonétikus írás híve volt, Geleji Katona István az etimológikus írást pártolta. A sok következetlen helyesírású szerző között még Pázmány Péter írt legkövetkezetesebben, mégpedig a kiejtés szerint, mint általában ennek a századnak majd minden írója. Némi etimológizálás mindenütt belejátszott a fonétikus elvbe, de az ortográfiai alapelvet általában megtartották, egyébiránt ösztöne szerint írt mindenki és utánozta a régibb írókat. A XVI. század könyvnyomtatásának ingadozó betűjelölései a XVII. század második felében megállapodottabb írásmóddá alakultak át, a magánhangzók és mássalhangzók betűjelzése egységesebb lett, több fölösleges régi betűforma és betűösszetétel kiszorult a használatból. Régebben egyes magánhangzókat különféle ékezettel írtak a szerzők és szedtek a nyomdászok; i helyett j-t és y-t, az u helyett v betűt használtak; most megkezdték a hosszú i, ő és ü használatát; a zs hang jelölésére megalkották a zs betűt. A nyomdászok legtöbbször a szerzők következetlen ortográfiájú kéziratait követték, olykor azonban beleszóltak a kéziratok helyesírásába s betűkészletükhöz igazodva meggondolással szedték ki a gondjaikra bízott szövegeket. Pázmány Péter egyik munkájában a könyvnyomtató eo-val szedte az ö betüt, eu-val az ü-t, c-vel a k-t; Tótfalusi Kis Miklós meg egyenesen hozzáigazította a szerzők írásmódját a maga ortográfiájához, mert így óhajtott következetességet és egységet vinni a sok feltűnő tapogatódzásba és zavarba.
Irodalom. – Toldy Ferenc: Corpus grammaticorum linguae Hungaricae veterum. Pest, 1866. – Imre Sándor: Geleji Katona István mint nyelvész. Pest, 1869. – Toldy Ferenc: A magyar irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Kiss Ignác: Pázmány nyelve. Nyelvtudományi Közlemények. 1879. évf. – Jancsó Benedek: Magyar nyelvtudomány-történeti tanulmányok. Budapest, 1881. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Bárdos Remig: A magyar nyelvtisztító törekvések története. Esztergom, 1896. – Ekker Szende: Gyöngyösi István nyelve a nyelvújítás szempontjából. Magyar Nyelvőr. 1898. évf. – Szily Kálmán; Adalékok a magyar nyelv és irodalom történetéhez. Budapest, 1898. – Kemény Kolumbán: Geleji Katona István Grammatikácskájának bírálatos ismertetése. Győr, 1900. – Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 2. kiad. Budapest, 1905. – U. az: Geleji Katona István Magyar Grammatikácskája. Budapest, 1906. – Kornis Gyula: A magyar bölcseleti műnyelv fejlődése. Magyar Nyelv, 1907. évf. – Simai Ödön: Nyelvújítók a XVII. század közepén. U. o. 1908. évf. – Marcsek Tibor: Helyesírásunk a XVII. században. Budapest, 1910. – Erdély Amália: Gyöngyösi nyelvéről, Budapest. 1911. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
