AZ IRODALOMTÖRTÉNET ELŐZMÉNYEI.
AZ IRODALOMTÖRTÉNET ELŐZMÉNYEI.
EGYIK-MÁSIK vallásos és tudományos munka előszavában, néhány üdvözlő és gyászoló költeményben, továbbá a búcsúztató beszédekben és az önéletrajzokban akadnak már irodalomtörténeti érdekességű adalékok és kritikai megjegyzések is.
Valamennyi XVII. századi magyar író és tudós között SZENCZI MOLNÁR ALBERTnek volt legerősebb irodalomtörténeti és kritikai érzéke. A munkáiban feltűnő irodalmi megjegyzések a helyes szellemi tájékozottság és higgadt ítélkező tehetség eredményei. Szenczi Molnár Albert nem ismeri középkori kódexirodalmunkat, legrégibb magyarnyelvű nyomtatott könyvnek Benczédi Székely István 1559. évi világkrónikáját tartja, ettől kezdve azonban számos nevet és könyvet említ munkáiban. Ezek a nevek – Benczédi Székely István, Szegedi Gergely, Sztárai Mihály, Huszár Gál, Melius Péter, Félegyházi Tamás, Beythe István, Kulcsár György, Bornemisza Péter, Telegdi Miklós és néhány kevésbé jelentékeny egyházi író – a vallásos irodalom művelőinek sorából kerülnek ki; a szépirodalmat mellőzi. Panaszkodik, hogy magyarul kevés könyvet írtak; a könyveknek ez a csekély száma serkenti őt hézagpótló munkák kiadására. A zsoltárok közül költőiség dolgában Szegedi Gergely és Sztárai Mihály fordításainak ítéli oda az elsőséget; az egyházi szónokok sorában Kulcsár Györgyöt tartja a legjobbnak, a többi magyar prédikációt alkalmatlannak ítéli az újból való kinyomtatásra. Általában fájlalja, hogy magyar könyv ritkán kerül ki a sajtó alól s mindegyik igen drága.
Különös figyelemre tarthat számot RIMAY JÁNOSnak Balassa Bálint verseihez írt előszava. Megemlékezik benne a magyar írástudó mesterség haladásáról s dícséri Isten nevét, hogy nem engedte megfogyatkozni a magyar nyelvet. Ha valaki – úgymond – Balassa Bálint uram tudós énekeit ítélettel olvassa, nem tagadhatja, hogy «mint az sas az több apró madarak előtt, úgy ő minden magyar elméjek előtt az magyari nyelvnek dicsősége fundamentomába való állásával felette előhaladott». Mesterét oroszlánnak nevezi s magasztalással szól «elméje bővelkedéséről, melybe mind az theologiának felséges bányája ércéből olvasztatott tündöklő fényes aranyát, mind az philosophiának tekintetes örvénye mélységéből merített nektárját» szemgyönyörködtetéssel és szájelevenítéssel belefoglalta. Tudós emberek is álmélkodással tekintenek magyar nyelven írt szép írásaira; ő maga pedig – Rimay János – büszkén említheti, hogy mestere hallgatott szavára, figyelembe vette bíráló észrevételeit, nem idegenkedett cenzurájától. Balassa Bálint a magyar nyelvet a Parnassus hegyére vezette, ma már mi is megértjük a Helikon erdejének kies árnyékában éneklő Múzsák szavát, ezért «nem átaljuk ez dologban való fáradságát neki most is megköszönni s érdemlett neve becsületivel kezünkben is munkáját forgatni és viselni».
A magyarnyelvű munkák irodalomtörténeti vonatkozású megjegyzései a XVII. századtól kezdve értékes okulást nyujtanak nemcsak egyes tudományos férfiak gondolkodására, hanem – ha szabad némi túlzással szólnunk – az akkori irodalmi közvéleményre is. A nyilatkozóknak ugyanis tisztában kellett lenniök azzal, hogyha megsértik az általános felfogást, szégyent vonnak fejükre vagy kihívják az ellenkező álláspont tiltakozását.
Az üdvözlő versek szerzői a kimagasló érdemek dicsőítése alkalmával egyszer-másszor félredobták a bókok általános formáit s egybevetették az ünnepelt író tehetségét más írók képességeivel. Mikor Martonfalvi György, a debreceni református kollégium nagytudományú tanára, közrebocsátotta Cáfoló Theologiáját (1679), KABAI BODOR GELLÉRT debreceni református lelkipásztor panegirikuszt írt a mű elé s a hírneves debreceni tanárt Szegedi Kis Istvánhoz és Geleji Katona Istvánhoz hasonította: ez a három férfiú – úgymond – a magyar nemzet három csillaga, három tündöklő gyöngye. Munkáik ékességét, jámborságát, bölcsességét és hasznosságát minden magyar csodálhatja, pedig mind a hárman nehéz körülmények között írák könyveiket: «Szegedi munkáit írá sok tűz között, Gelei az övét fegyver-zörgés között, Martonfalvi György is sok nyavalya között, Kiket a bölcs Isten őreája küldött». – Pápai Páriz Ferenc egyik könyvében, a Pax Sepulcri (1688) című hitbuzgalmi műben, megjelent KIS-KOMÁROMI ISTVÁN gyulafehérvári református tanárnak a hírneves nagyenyedi orvosdoktort melegen üdvözlő verse, ebben könyveinek felsorolása és megdícsérése. Pápai Páriz Ferenc négy könyvet – négy orvosságot – adott nemzetének: a Pax Animae, Pax Corporis, Pax Aulae és Pax Sepulcri négy kötetét. «Elsővel gyógyítá lelkének mételyit, Másikkal testének keserves sérelmit, Harmadikkal udvar szokott kényességit, Most ezzel éltének ártalmas gonoszit.» Az első könyv ugyanis a lélek békességéről, a második a test betegségeiről, a harmadik a bölcs magaviseletről, a negyedik a keresztény életről és halálról szólt.
A gyászoló versek szintén sokat tettek arra nézve, hogy az érdemesebb írók szellemi kiválóságát elismertessék s költői vagy tudományos munkásságukra felhívják a közvélemény figyelmét. RIMAY JÁNOSnak Balassa Bálintról írt emlékverse kettőjük Istenes Énekeinek kiadásaiban jelent meg: «Bálint nemzetedben ki voltál Balassa, Munkádat kiadom, hogy minden szem lássa». Magyar Amphion vagy, arany írásodban nincs penész, egy igéd többet mond, mint mások sok szava. Csak a vak és balga nem kívánja munkáidat, annál jobban óhajtanak azok, akik megértik elméd gazdagságát. «Én pedig írásid nyomát kinyomozom, Ne bánd új életre, hogy nevedet hozom, Emlékezetedet mindenütt hordozom S így híred-nevedet, mint lehet, toldozom.» – Martonfalvi György debreceni tanár siratói közül KÖLESÉRI SÁMUEL debreceni református pap a legkiválóbb tudományos elmékkel hasonlítja össze az elhunytat: Medgyesi Pállal, Tolnai Dáli Jánossal, Apáczai Csere Jánossal. Gyászoló verse szerint ezek a szép tudós elmék ékesen szolgálták a hazát: «A barbariestől tisztíták haszonnal, Mutogatván magyar hogy elér másokkal». Ez az elismerés Martonfalvi György Szenthistóriájában jelent meg, de már a szerző halála után: így lett a panegirikuszból carmen lugubre. (1681.) – Bőven kidolgozott verses méltatást írt Tótfalusi Kis Miklósról PÁPAI PÁRIZ FERENC; gyászoló éneke valóságos forrásmunka a régi magyar könyvnyomtatás történetére s az elhunyt kolozsvári mester pályájára és szellemi munkásságára nézve. (1702.)
A gyászoló beszédekben a siralom és búcsúztatás általános formájába az egyéni jellemzés vonásai is beleszövődtek. Nem az író és tudós érdekelte az egyházi szónokot, hanem az elhunyt vallásossága, jótékonysága, családi köre; mégis, ha tudományos érdemei voltak az elköltözöttnek, erről sem feledkezhetett meg. Tótfalusi Kis Miklós halála után hárman is kiadták a néhai nagy könyvnyomtatóról mondott temetési prédikációjukat: CSEPREGI TURKOVICS MIHÁLY, SZATMÁRNÉMETI MIHÁLY és ENYEDI ISTVÁN. (1702.)
A jelesebb formájú magyar önéletrajzi irodalom ebben a században indul meg VERESMARTI MIHÁLY megtérésének históriájával. (1633.) Ebből az autobiografiából nemcsak a história, hanem az irodalomtörténet is haszonnal meríthet. Ugyanez elmondható KEMÉNY JÁNOS önéletírására (1658), TÓTFALUSI KIS MIKLÓS önigazolására (1698) és BETHLEN MIKLÓS önéletrajzára. (1710.) E század írói – ajánlásaikban és előszavaikban – nem vonakodnak a személyüket érintő dolgok közlésétől. Igy beszéli el, egyik Arnd-fordításában, PETRŐCZY KATA SZIDÓNIA is azt, hogyan szenvedett rabságot férjéért és a magyar ügyért gyermekeivel együtt. (1705.)
Az életrajz még csak kezdetleges formájában van meg, így is csak elvétve jelentkezik. DOBOKAY SÁNDOR jezsuita áldozópap Balassa-adalékai a költő Campianus-fordításában elsősorban hitbuzgalmi célokat szolgálnak. (1607.) – Vallásos szempontok vezetik KÖLESÉRI SÁMUEL debreceni református pap tollát is, mikor megírja Czeglédi István kassai református lelkipásztor életének vázlatos történetét. (1675.) – Czeglédi István életéről és haláláról egy névtelen református szerző versben is megemlékezett, de az író és tudós érdeme ezekben a Siralmas Versekben is háttérbe szorul a vallásához haláláig rendületlen hittel ragaszkodó prédikátor alakja mellett. (1671.)
Irodalomtörténeti visszapillantás – szerényebben szólva: irodalmi szemle azaz írói nevek és könyvcímek egybeállítása, némi szerény megjegyzésekkel – kevés akad. A szemlét tartók közül SZENCZI MOLNÁR ALBERT emelkedik ki legjobban. Számos írót ismer, nem tartja magánál különbnek a régieket, kritikája eléggé éles, szeret véleményt mondani, észrevételeivel a maga munkásságának szükségességét igazolja. Dictionariumában, Psalteriumában, Grammatikájában és Postilla Sculteticájában több jellemző megjegyzés olvasható a XVI. századi magyar irodalomról. Még egy katolikus írót is számbavesz: Telegdi Miklóst. – UJFALVI IMRE énekeskönyvéből tudomást szerzünk az előtte kiadott protestáns énekeskönyvekről (1602); KÁLDI GYÖRGY bibliafordításában megvan Károlyi Gáspár bibliafordításának bírálata (1626); SOMOSI PETKÓ JÁNOS vallásos fordításának előszava visszatekint a református vallásos irodalom legjobb prózai fordításaira. (1656).
Kiadások. – Szilvás-Ujfalvi Imre: Halotti énekek. Debrecen, 1602. (Ma már nyomtalanul eltűnt énekeskönyvekről is tudósít előszavában.) – Szenczi Molnár Albert: Dictionarium Latino-Ungaricum. Nürnberg, 1604. (Észrevételek a régebbi szótárakról.) – U. az: Psalterium Ungaricum. Herborn. 1607. (Ismerteti a régebbi zsoltárfordításokat: «az egész zsoltárt magyar versekben még senki nem formálta én tudásom szerint».) – U. az: Novae grammaticae Ungaricae libri duo. Hanau, 1610. (A régi magyar kódexek hiányáról és a nyomtatott könyvek csekély számáról.) – U. az: Postilla Scultetica. Oppenheim, 1617. (A régebbi prédikációs könyvekről.) – Dobokay Sándor előszava Balassa Bálint Campianus-fordításához: Campianus Edmondnak tíz okai. Bécs, 1607. (A költő erős katolikus hitéről és utolsó napjairól.) – Káldi György: Szent Biblia. Bécs, 1626. (A katolikus és protestáns bibliafordító törekvésekről.) – Somosi Petkó János: Igaz és tökéletes boldogságra vezérlő út avagy bémenetel a hitre. Idegen nyelvből magyar nyelvre fordíttatott. Sárospatak, 1656. (A régebbi jó fordítások közül megemlíti többek között Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Medgyesi Pál, Mikolai Hegedüs János és Komáromi Csipkés György idegenből átültetett könyveit.) – Köleséri Sámuel: A néhai dícséretes emlékezetű, Krisztus szolgájával, a kassai református ecclesiának hűséges angyalának, idvezült Czeglédi Istvánnak életének és halálának rövid leírása. (Megjelent Czeglédi István következő munkájának bevezetéséül: Már minden épületivel s fegyveres házaival együtt elkészült Sion vára. Sárospatak és Kolozsvár, 1675.) – Az néhai tekintetes és nagyságos vitéz úrnak, Gyarmati Balasi Bálintnak, s amaz jó emlékezetű, Istenben boldogult kimult néhai nemzetes Rimai Jánosnak, az haza fiának, és a magyar nyelvnek két ékességének istenes éneki. Pozsony, 1676. (Ebben Rimay János magasztaló verse Balassa Bálintról.) – Martonfalvi György tanító és cáfoló theologiája, melyet Amesius és Vendelinus szerint írt azoknak kedvekért, akik az igaz theologiát és vallást hamar kívánják megtanulni és melyet ezen jó végért a debreceni kollégium a maga költségén nyomtattatott ki. Debrecen, 1679. (Kabai Bodor Gellért verses méltatása Martonfalvi Györgyről.) – Martonfalvi György szenthistóriája, melybe azokat a dolgokat, amelyek e világnak teremtésétől fogván a Szentírásban megírattattanak, az időknek megkülönböztetésével és az esztendőknek megjegyzésével summásan és értelmesen lerajzolta. Debrecen, 1681. (Köleséri Sámuel verses méltatása Martonfalvi Györgyről.) – Pápai Páriz Ferenc: Pax sepulcri azaz idvességes és igen szükséges elmélkedés arról, miképen kellessék embernek mind keresztyénül élni, mind pedig idvességesen meghalni. Kolozsvár, 1698. (Kis-Komáromi István verses méltatása Pápai Páriz Ferencről.) – M. Tótfalusi K. Miklósnak maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége, melyet az irigyek ellen írni kényszerittetett. Kolozsvár, 1698. (Irodalmi vonatkozású adatok.) – Pápai Páriz Ferenc. Életnek könyve, melybe béiratott példás emlékezetre méltó neve a nemzetes, tiszteletes, tudós M. Tótfalusi Kis Miklós uramnak. Kolozsvár, 1702. (Pápai Páriz Ferenc verses méltatása Tótfalusi Kis Miklósról. Szövegét Bod Péter újból kinyomtatta: Erdélyi Féniks, 1767.) – Halotti beszédek Tótfalusi Kis Miklós felett. Kolozsvár, 1702. (Csepregi Turkovics Mihály kolozsvári tanár, Szatmárnémeti Mihály kolozsvári tanár és Enyedi István nagyenyedi tanár temetési prédikációi közös kötetben.) – Petrőczy Kata Szidónia: A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő jóillatú XII liliom. Kolozsvár, 1705. (Vallomások rabságáról. A könyv megjelenését Pápai Páriz Ferenc versben ünnepelte. Panegirikuszában visszapillantott az előkelő úrnő tövises életére, magasztalta példás jámborságát s örömét fejezte ki, hogy kiadta Liliomait Krisztus dicsőségére: «Tövisek között nőtt szép Liliomidat, Rabi házadban írt példás munkáidat, Keresztek közt való vigasztalásidat, Kiadád, hogy mi is szaglanók azokat».) – Ismeretlen szerző: A Jézus Krisztus hű tanubizonyságának, nagyhírű s nevű Czeglédi Istvánnak, sok szenvedésiről íratott siralmas versek. Lőcse, 1710. (A költemény 1671-ből való.) – Szalag László: Kemény János erdélyi fejedelem önéletírása. Pest, 1856. (Értékes feljegyzések többek között Pázmány Péterről.) – U. az: Bethlen Miklós önéletírása. Két kötet. Pest, 1858–1860. (Apáczai Csere Jánosról és Zrínyi Miklósról.) – Ipolyi Arnold: Régi magyar egyházi írók. Két kötet. Budapest, 1875–1878. (Pázmány Péterről, Szenczi Molnár Albertről, Alvinczi Péterről s több katolikus és protestáns egyházi íróról és szónokról.) – Dézsi Lajos: Magyar író és könyvnyomtató a XVII. században. Budapest, 1899. (Pápai Páriz Ferencnek Tótfalusi Kis Miklósról szóló verses méltatása.) – Radvánszky Béla: Rimay János munkái. Budapest, 1904. (Rimay János előszava Balassa Bálint verseihez. A hálás tanítvány nagy lelkesedéssel, de szinte érthetetlenül agyonstilizált mondatokkal ír mesteréről. Azt állítja, hogy két-három évszázaddal azelőtt még nagyon rosszul írtak a magyarok, nem úgy, mint Balassa Bálint, az ékes tudományú, teljes magyarságú, édes gyümölcsű költő. «Mutathatnék Mária király és királyné asszony kezibe forgott oly imádságos magyar könyvecskét is, aki minden magyarságával és tudományával savanyú fekete kökénye sem lehetne ennek az szép pirossággal gyönyörködtető tudomány ékességivel elvegyített teljes magyarságú megírt édes cseresznyének.») – Gyalui Farkas: M. Tótfalusi K. Miklósnak mentsége. Kolozsvár, 1902. (Új kiadás.)
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. I. köt. Budapest, 1879. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Kerecsényi Dezső: Elvi kérdések a régi magyar irodalomban. Minerva, 1923. évf. – Máté Károly: Irodalomtörténetírásunk kialakulása. U. o. 1928. évf. – Brisits Frigyes: A XVII. század magyar irodalma. Debreceni Szemle. 1930. évf. – Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Budapest, 1930.
