IRÓI TÖREKVÉSEK.
IRÓI TÖREKVÉSEK.
A HARMINCÉVES HÁBORÚ vérontásai, a Habsburg-ház és a Bourbon-dinasztia küzdelmei, az angol forradalom és a török veszedelem hallatlan szenvedéseket és károkat okoztak Európában, de a művész, a költő és a tudós nem vett részt a harcban, hanem békés helyre menekülve áldozott hivatásának.
A Francia Akadémia megalakulása idején a francia nyelv már alkalmas a legfinomabb stílus-árnyalatok kifejezésére is; XIV. Lajos kora a klasszikus dráma felvirágzásának fényes időszaka; Corneille és Racine tragédiái a drámai emelkedettség és költői kifejezőművészet remekei, Moličre vígjátékai az emberi természet nagy megfigyelőjének és fényes szellemű gúnyolójának mesterművei; Lafontaine meséiben ma is csodáljuk a gall szellem csillogását; Boileaunak a költészetről szóló tanítókölteményéből emberöltőkön keresztül tanult az újabb költői és kritikusi nemzedék. Ebben a században írja gazdag fantáziájú és ragyogó nyelvű munkáit a spanyolok mélykedélyű katolikus drámaírója, Calderon; vele egyidőben ad kifejezést a protestáns angol szellemnek halhatatlan vallásos eposzával Milton. Sok, egykor tündöklő írói és tudós név tűnt el azóta nyomtalanul, de az irodalomtörténet mérlegén ma is eleven erejű Descartes, Pascal, Bossuet, Fenelon, La Rochefoucauld, Mme Sévigné, Lope de Vega, Moreto, Kepler, Spinoza, Leibnitz, Verulami Baco, Hobbes, Locke. Az élő szó és a nyomtatott betű iránt tanúsított érdeklődés mindenfelé rohamosan terjed: Londonban 1603-ban tizenkét színház működik, ugyanott 1693-ban tizennyolc hírlap jelenik meg.
Hogyan lépjenek a magyarok a nyugateurópai nemzetek nyomába, hogyan teremtsenek maguk között irodalmat és tudományt, mikor államuk legvirágzóbb részét megszállta, többi részét pedig újból és újból vad erővel rohamozza a török? Az izlámtól elfoglalt alföldi és dunántúli tájakon nincs egyetlen nyomda, Erdélynek remegnie kell a szultáni udvar parancsai miatt, a Felvidéken a katolikusok és protestánsok dolgaiba hol az erdélyi fejedelmek, hol a Habsburgok csapatai avatkoznak be. Még ebben a veszedelmes világban is dolgoznak a magyar írók: a jobbágysorsukból Isten szolgálatába emelkedett papok és a szüleik áldozatkészségéből gondosabban nevelt földbirtokos-nemesurak.
Az általános érdeklődés: a vallásos irodalomé. Rövid az élet, tele szenvedésekkel és katasztrófákkal, mi lenne a lélekből és erkölcsből, ha nem volna meg az emberekben a túlvilági élet hite? A földi lét mulandósága után a mennyei üdvösséget várja a keresztény, ezért fordul érdeklődése az egyházi szónoklatok és hitviták felé: senki sem akarja kockáztatni, téves hit követésével, a maga örök boldogságát. A hívők majd mindegyike megelégszik az élő szóval, a könyveket a papok egymásnak és a nagyobb tanultságú nemesuraknak írják, szóval néhány ezer embernek, ezek is csak fölötte ritka esetben adnak pénzt a betűért, csak az ajándékozott könyvet veszik szívesen. A katolikusok papjai termékenység és írói készség dolgában most már a protestáns lelkipásztorok mellé kerülnek, Pázmány Péter példájára sok katolikus hiterősítő és hittérítő könyv indul útnak, az egyházi költészet mind a két táborban virágzik.
Más a nem vallásos irodalom helyzete. Ez inkább csak olyan tűrt irodalom. A világi költészet művelőit nem tekintik tiszteletet érdemlő íróknak, mert ők nem a keresztények üdvösségéért fáradoznak, hanem hiú dolgokkal töltik idejüket. A profán lírikus és elbeszélő csak tetszeni akar; még jó, ha némi erkölcsi tanulság meríthető verseiből vagy mesemondásából.
Ez az általános felfogás. A világi költészet ennek ellenére is jól fejlődik, sőt Zrínyi Miklós munkássága nyomán már a hősi eposz, az idill és az epigramma is megjelenik irodalmunkban. A műfajok közül az elbeszélő költészet szembeszökően erősödik. Ha Gyöngyösi István verses elbeszéléseit egybevetjük a XVI. század históriás énekeivel és széphistóriáival, akkor látjuk csak azt a bámulatos haladást, melyet a magyar költői nyelv és verselés száz esztendő alatt megtett.
Nemcsak a nemzeti öntudat erős ebben a században, hanem a magyar nyelv is becsültebb. Rendíthetetlen ugyan a latin nyelv uralma, de a deákos szellem itt-ott mégis enged a magyaros iránynak. A nemzeti nyelvű könyvek száma megszaporodik, bár egyesek méltán fájlalják, hogy a magyar nem becsüli meg a maga anyanyelvét. Más nemzetek – írja Laskai János nyirbátori református prédikátor 1644-ben, egyik fordításának előszavában – fáradhatatlanok, mikor arról van szó, hogy önön nyelvükön való könyveiket forgassák s íróik nem szűnnek meg nemzetüket tulajdon beszédükön írott munkáikkal segíteni. «A magyar nemzet pedig oly rest a maga nyelvén való könyveknek olvasásában, hogy igen kevesen találtatnak, kik egész életükben is egy avagy két magyar könyvecskét átolvastak volna. Kinek vagyon is látatja. Mert mivel sokan deákul sem tudnak s a magyar írásokat sem akarják olvasni: amikor csak alávaló dologról kívántatik is valakivel beszédbe eredni, mint a némák hallgatnak avagy szégyennel kell elindított beszédüket félbeszakasztani. Némelyek a restség mellé negédességet is toldanak. És amit effélék deák nyelvben kapnak, immár szégyenlik olvasni a magyar írásokat. Aki akarja, próbálja meg: kérjen némelyektől magyar könyveket olvasni; azt felelik néki, hogy könyvtartójukból is kivetnek inkább, hogysem mint magyar könyvet tartanának avagy olvasnának.» (Hittől szakadásnak teljes megorvoslása. Vedelius Miklós után deákból. Várad, 1644.)
«Európában – írja Riedl Frigyes – minden században van bizonyos közös szellemi éghajlat, melynek hatása mindenkor a mi irodalmunkra is kiterjed, úgy mint az időjárás rendkívüli tüneményei is nemcsak egy-egy országban, hanem kontinensek nagy részében mutatkoznak: ha például hosszú, igen meleg a mi őszűnk vagy korai a tavaszunk, ez többnyire nem pusztán magyarországi, hanem európai jelenség: magas éjszakon elvonuló ciklonok következtében meleg levegő-áramlatok terjednek szét az egész kontinensen. A XVII. század elején a Spanyolországból kiinduló ellenreformáció az uralkodó szellemi irány európaszerte. Nálunk is az: élén a korszak legnagyobb íróját, Pázmány Pétert, látjuk. Az ő vezetése alatt visszahódítja a katolicizmus jó részét azoknak a pozícióknak, melyeket oly meglepő gyorsan elveszített volt. Nem nagy túlzással mondhatni: Pázmány protestáns Magyarországon születik és katolikus Magyarországban hal meg. A XVII. század második fele a barokk ízlésnek hódol. A képeken, szobrokon, az épületek idomain, az irodalmi művekben, a divatban, a kertek berendezésében mindenütt valami természetellenes cikornyát találunk, mely a renaissance eszményeinek túlhajtásaiból származik. Az épületek, meglágyítva a renaissance nemes vonásait, vájt idomokat, kagylókat, áttört és meggörbített párkányokat mutatnak. A szobrok, képek nyugtalanokká lesznek: mintha valami vihar tépdelné az alakok ruházatát és valami érthetetlen, meg nem okolt indulat dulná lelköket. A divatban a természetellenes paróka, a kertekben a fák és cserjék természetellenes négyszöge: ez mind a barokk szellem kifejezője. Az irodalomban az allegória és a metafora túlzása dívik; a költők általán mindent túlhajtanak e korban, amit az ókortól tanultak: az eposz hagyományos kompoziciója eldurvul, mert a költők nagyon is kiemelik, nagyon is megkülönböztetik az egyes szerkezeti részeket, a mitológiai apparátus pompázó és tolakodó, az istenek, kiket az apparátus segítségével bemutatnak, kicsinyesek és édeskések. E barokk ízlés áramlata a XVII. század második felében hozzánk is eljut és benne úszik a kor legkedveltebb költője: Gyöngyösi, a Marssal Társalkodó Murányi Venus szerzője.» (A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896.)
Irodalom. – A XVII. század magyar irodalmának fejlődését a következő irodalomtörténeti munkák tárgyalják legbehatóbban: Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. Pest, 1864. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. Budapest, 1877. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. I. köt. Budapest, 1891. – Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt. I. köt. Budapest, 1895. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Különösen értékes monografiák és biografiák: Toldy Ferenc: A magyar költészet története. I. köt. Pest, 1854. – Beöthy Zsolt: A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban. I. köt. Budapest, 1886. – Fraknói Vilmos: Pázmány Péter. Budapest, 1886. – Széchy Károly Gróf Zrínyi Miklós. Öt kötet. Budapest, 1896–1902. – Dézsi Lajos Szenczi Molnár Albert. Budapest, 1897. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – A szövegkiadások közül: Régi magyar költők tára. II–VI. köt. Szilády Áron jegyzeteivel. Budapest, 1880–1896. VII. köt. Szilády Áron és Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest, 1912–1926. VIII. köt. Dézsi Lajos jegyzeteivel. Budapest, 1930. – Régi magyar könyvtár. Szerk. Heinrich Gusztáv. Budapest, 1894-től. – Pázmány Péter összes munkái. A budapesti egyetem hittudományi karának kiadása. Hét kötet. Budapest, 1894–1905. – Négyesy László: Gróf Zrínyi Miklós művei. I. köt. Budapest, 1914. – Alszeghy Zsolt: Magyar drámai emlékek a középkortól Bessenyeiig. Budapest, 1914. – Badics Ferenc: Gyöngyösi István összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1914–1921. – Az írói lexikonok közül: Szinnyei József; Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Gulyás Pál: Magyar életrajzi lexikon. Budapest, 1925-től.
