ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG.
ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉG.
XVII. SZÁZADBAN a jezsuiták kezén nagyot lendült a katolikus iskolázás. A század vége felé a jézustársasági atyák már körülbelül harminc magyarországi városban tanítottak s gimnáziumaik falai közé messze földről egybegyüjtötték a katolikus ifjúságot. Vezetésükre bízta Pázmány Péter esztergomi érsek az általa 1635-ben alapított nagyszombati egyetemet is, melynek filozófiai és teológiai fakultásához érsek-utódai még ebben a században hozzácsatolták a jogtudományi kart. Az egyetemet Pázmány Péter a magyar nemzet tekintélyének emelése és a katolikus vallás terjesztése végett alapította; szervezetét szorosan egybefűzte a nagyszombati jezsuita rendházzal; a tanárokat is a jezsuiták közül választotta.
A jezsuiták jól ismerték annak a tételnek az igazságát, hogy akié az ifjúság, azé a jövő. Olyan katolikusokat akartak nevelni, akik az egyházi és világi elöljárók szavának minden ellenmondás nélkül engedelmeskedjenek. A jezsuiták maguk is minden felülbírálat nélkül teljesítették elöljáróik parancsait s egész lelkükkel arra törekedtek, hogy a protestánsoktól minél több hívőt hódítsanak el. Iskolaügyi szabálykönyvük, a Ratio Studiorum, egész Európában egységessé tette közoktatásukat: tanításuk Spanyolországban éppen úgy folyt, mint Lengyelországban; szellemük és tananyaguk egyforma volt világszerte. Tanítványaik hat év alatt jól megtanultak latinul s aki közülük elvégezte a három éves filozófiai és természettudományi tanfolyamot is, az előtt nyitva állott a hittudományi tanfolyam. Tanulmányi anyaguk voltaképen nem sokban tért el a protestáns iskolák tanulmányi anyagától, csak néhány ókori klasszikus olvastatására, így különösen Cicero munkáira, helyeztek nagyobb súlyt s a katolikus vallást bensőségesen átéreztették. A tanulók anyanyelvét éppen úgy nem tűrték meg iskoláikban, mint a protestánsok. Kitűnő nevelésük és oktatásuk segítségével sikerült elérniök, hogy növendékeik hitbuzgó katolikusokká lettek s pompásan megtanultak latinul beszélni.
Az erdélyi református oktatás ügyét különösen Bethlen Gábor fejedelem támogatása vitte előbbre. Erdély fejedelmei egyenlő rangúvá akarták tenni a gyulafehérvári iskolát a külföld jobbhírű felső tanintézeteivel; ezért német tanárokat hívtak Erdélybe. A gyulafehérvári akadémián a herborni református egyetem tanárai közül 1630-tól kezdve Alstedt a bölcseleti, Piscator a teológiai, Bisterfeld a természettudományi tárgyakat adta elő. A három német tanár előkelő állást foglalt el, fényes fizetést húzott, nagy kedvvel dolgozott. Comenius az európai hírű morva pedagógus is négy esztendőt töltött Magyarországon. Vezetése alatt felvirágzott a sárospataki református kollégium. Egyébiránt a protestánsok lassankint szorongatott helyzetbe kerültek. A császári katonaság erőszakosan lépett fel ellenük, iskoláikat sok helyen elvették, tanulóikat szétkergették.
A katolikus könyvnyomtatásnak Nagyszombat volt a székhelye. Az esztergomi prímás és az esztergomi főkáptalan védelme alatt itt működött a Telegdi Miklóstól megalapított érseki tipografia s ebből a műhelyből sarjadt a pozsonyi érseki nyomda. A nagyszombati könyvsajtót később Pázmány Péter a jezsuitáknak ajándékozta s a nevezetes műhely az érseki katolikus egyetem megalapítása után az egyetlen magyar katolikus főiskola nyomdája lett. Az egyetemnek is, az egyetemi nyomdának is az volt a célja, hogy a katolikus vallást védelmezze és terjessze. Munkásai és munkavezetői nagyobbára németek és tótok, de igazgatói többnyire magyar jezsuiták voltak. Latinnyelvű hitbuzgalmi kiadványait egész Európában vásárolták, míg a magyarnyelvű könyveknek csekély volt a vevőközönsége, mert könyvkedvelő katolikus ember ekkor még kevés volt az országban, a protestánsok pedig óvakodtak attól, hogy nagyszombati nyomtatványt vegyenek a kezükbe. Mindegyik vallás csak a maga íróit olvasta s valójában néhány műveltebb nemesúron kívül csak a papok olvastak. A nép nem tudott írni és olvasni, a nemesek és városi polgárok megelégedtek a kalendáriummal és imádságoskönyvükkel.
Amilyen buzgón dolgozott a nagyszombati nyomda a katolikus ügy javára, olyan gondosan őrködtek Debrecenben azon, hogy a tiszántúli nyomtatványok meg ne sértsék a helvét hitvallás szellemét. Mikor a városi tanács egy-egy megbízható tipografusnak bérbe adta a debreceni nyomdát, a szerződésbe belevette azt a pontot is, hogy a vállalkozó sem paszkvillust nem fog nyomtatni műhelyében, sem teológiai munkát nem bocsát ki a tanács és a prédikátorok híre nélkül. A debreceni nyomda kiadványai között sok a tisztességesen kiállított könyv, de van elég gyarló nyomtatású munka is: aszerint, hogy a nyomda bérlője jó szakember volt-e vagy kontár. Az elkopott betűk pótlására 1679 táján Hollandiából új betűket kapott a nyomda, jobb papírost szereztek be, feketébb festéket készíttettek, egy ügyes fiatalembert Amsterdamba küldtek tanulmányútra; ezek után mindjárt jóval szebben dolgozott a műhely. Sok nagyhatású magyarnyelvű vallásos könyv került ki innen s a tiszavidéki és erdélyi papság szívesen hozta ide kéziratait, mikor egy-egy gazdagabb magyar úr megígérte a nyomdaköltségek kifizetését.
A török hódoltság területén nem volt nyomda, a Dunántúl kisebb-nagyobb helységeiben és városkáiban vándorműhelyek dolgoztak, a Felvidéken Bártfa, Lőcse és Kassa könyvsajtói emelkedtek hírre. Bártfának Klösz Jakab, Lőcsének Brewer Lőrinc és Brewer Sámuel voltak ügybuzgó könyvnyomtató mesterei, Kassán sokszor változott a nyomdász, de mindezekben a felvidéki műhelyekben az ágostai hitvallású evangélikus szellem megőrzése féltetten gondozott hagyomány volt.
A református vallás védelmére I. Rákóczi György erdélyi fejedelem özvegye, Lorántfy Zsuzsánna, alapított nyomdát Sárospatakon 1650-ben. Negyedszáz évig dolgoztak itt a sárospataki kollégium tipografusai, míg végre kénytelenek voltak elmenekülni a császári zsoldosok embertelensége elől. A váradi nyomdát Szenczi Kertész Ábrahám emelte nagy hírre Hollandiából hozatott szép betűivel. 1640-ben már Nagyváradon dolgozott s csak akkor hagyta el a várost, mikor a török 1660-ban elfoglalta az egész vidéket. Erdélybe ment, itt halt meg. Munkásságát az egykorúak annyira megbecsülték, hogy II. Rákóczi György erdélyi fejedelem nemességgel tüntette ki.
Az erdélyi nyomdák közül a nagyszebeni és a brassói jó szolgálatokat tett a szász kultúrának. Kolozsváron a Heltai Gáspártól alapított műhely beleolvadt a református kollégium tipografiájába. Rövidebb ideig az ország más részéből jött könyvnyomtatók is helyet kaptak a városban; így az 1660-as években a váradi törökök elől menekülő Szenczi Kertész Ábrahám, az 1670-es években a Sárospatakról elűzött Rozsnyai János. A reformátusok nyomdáján kívül az unitáriusoknak is volt itt könyvsajtója. Gyulafehérvárt Bethlen Gábor állított nyomdát, ezt a fejedelmi műhelyt a tatárok tették tönkre 1658-ban. A ferencrendi szerzetesek a csíki kolostorban állítottak fel egy sajtót; itt nyomtatták a legszükségesebb katolikus vallásos könyveket.
A század utolsó negyedében tűnt fel a régi magyar nyomdászat legkiválóbb mestere: Tótfalusi Kis Miklós. Amsterdami és kolozsvári könyvnyomtató működése dicsőséget szerzett a magyar névnek, mert az erdélyi tipografus nemcsak nagy becsvággyal dolgozott, hanem ritka hajlama és finom érzéke is volt a nyomdászat valamennyi ágához. Tudós kortársa, Pápai Páriz Ferenc, a hírneves szótáríró és orvos, versben énekelte meg érdemeit, elmondván róla, hogy ő a könyvnyomtató mesterségnek nemcsak külsőségein kapott, hanem mély titkaiba is behatolt; hozzá hasonló mester nem akadt sem Erdélyben, sem a szomszédos országokban; még az amsterdamiak is csodálták munkáját, sőt meghívta könyvnyomtatójának a római pápa is: «Mindenféle nyelvben és minden formában, Betűt metszhet vala nagyobban s apróbban, Úgy jár vala tudós keze az acélban, Mint másnak a könnyen engedő viaszban.»
A török kiűzése után egy német nyomdász Budán is állított fel egy kisebb könyvnyomtató műhelyt, de vállalata nem erősödött meg. Buda is, Pest is sokkal jelentéktelenebb hely volt, hogysem egy nyomda megélhetett volna benne. A császári katonai kormányzat nem adott neki munkát, a két helység földművelő és iparos lakói műveletlen jövevények voltak, a lakosságot évtizedről-évtizedre pestis tizedelte.
A Habsburg-uralom nem tűrte a királyi szabadalom nélkül működő nyomdákat s a kéziratokra nézve megkövetelte a kinyomtatásnak előzetes jóváhagyását. Szelepcsényi György esztergomi érsek, mint királyi helytartó, 1673-ban különösen szigorú rendeletet adott ki: megparancsolta a könyvnyomdászoknak és könyvárusoknak, hogy senki se merészeljen kéziratot kinyomtatni vagy máshol kinyomtatott könyvet árusítani, mielőtt ő át nem vizsgálja az engedélyezés végett hozzá beküldött kéziratot vagy könyvet. Az érsek az átvizsgálás munkáját Szentiványi Márton jezsuita tanárra bízta; a nagyhírű hittudóst később I. Lipót király magyarországi főcenzorrá nevezte ki. A főcenzor a maga segédcenzoraival szorgosan ügyelt arra, hogy mind a katolikus, mind a protestáns nyomdák alkalmazkodjanak a katolikus államhatalom kívánságaihoz.
I. Lipót király 1688. évi rendelete nagy hatalmat adott Szentiványi Márton kezébe: az uralkodó nevében ő gyakorolta az állami cenzurát Magyarországon. «Tudomásukra adjuk jelen iratunkkal mindazoknak, akiket illet – mondja a királyi rendelet – hogy mi meggondolván azt, hogy sok veszedelmes, gyanús és a közügynek sokat ártó könyv jelenik meg vagy a máshol kiadottak szabadon árusíttatnak és Magyarországban terjesztetnek, leginkább azon oknál fogva, mivel a kinyomatás előtt nem vizsgáltatnak meg, vagy máshol kinyomatva nem nézetnek át. Azért a közjóról ez ügyben is gondoskodni akarván, azt a fölhatalmazást, melyet egykor helytartónk, Szelepcsényi György esztergomi érsek, majd nádorunk, Esterházy Pál szintén helytartói tekintéllyel adott, Szentiványi Márton jezsuitának, a nagyszombati egyetemen a teológia tanárának adjuk, amennyiben Szentiványi Márton, mint megbízott könyvvizsgáló vagy akire ő átruházza hatalmát, nemcsak bárkinek műveit és kinyomatandó iratait átvizsgálhatja és jóváhagyhatja, hanem, ha ő vagy megbizottjának beleegyezése nélkül valaki bármiféle iratot, művet vagy könyvet kinyomatni merészelne, az összes könyvek elkobzásán kívül a nyomdászokat is kellően megbüntetheti.» Ezt a rendeletet a megyékhez és városokhoz sorra eljuttatták s az egyháziaknak és világiaknak egyformán kötelességükké tették, hogy teljes erejükből támogassák a cenzori hivatalt.
A protestánsok sem tűrték a sajtó szabadságát. A debreceni nyomdász a városi tanács és a református papok tudta nélkül semmiféle kéziratot sem vállalhatott el kinyomtatásra. Ezt a rendelkezést olyan szigorúan vették, hogy a főbíró a legügyesebb könyvnyomtatót is bebörtönözte, ha valamiképen áthágta a tilalmat.
Mikor valamelyik munka kikerült a sajtó alól, a kétszáz-háromszáz példányban kinyomtatott könyvet a szerző vagy pártfogója kiosztotta barátai és ismerősei között, azután többnyire feledésbe merült a mű. Az egyáltalában nem érdekelte az olvasókat, vajjon eredeti-e vagy fordítás-e a nyomtatvány vagy kézirat; a fordító gyakran meg sem említette az igazi szerző nevét; ha mégis megemlékezett forrásáról, ezt inkább azért tette, hogy az eredeti szöveg tekintélyével a maga fellépésének súlyát növelje. A szellemi tulajdont nem tisztelték sem az írók, sem a nyomdászok; inkább csak azon gondolkodtak, hogyan terjesszék minél szélesebb körökben a kiadásra került munkát. A szegény pap alázattal fordul a gazdag emberhez – az író a mecénáshoz – könyvének első lapjain őt dicsőíti; boldognak vallja magát, hogy a hatalmas férfiú megengedte alázatos szolgájának szerény közeledését. Néha még a nyomdász is ír ajánlólevelet ahhoz, aki a könyv nyomdai költségeit kifizette. A tekintélyes mecénás nemcsak az anyagi gondoktól szabadítja meg a szerzőt és a könyvnyomtatót, hanem védelmül szolgál az irigy kritikusok – a Zoilusok és Momusok – ellen. Ha kivételesen maga a szerző is tehetős és nagyobb rangú ember, munkáját minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül ajánlja valamelyik hatalmas úrnak, esetleg magának a felséges Atyaúristennek, a Szentháromság egy örök Istennek, az Úr Jézus Krisztusnak. A könyvek első lapján olvasható hosszadalmas címek is az olvasók csalogatására szolgáltak, jórészt ez volt a céljuk a bőbeszédű előszavaknak és ajánlásoknak is. Az író alázatos hangú, magát kicsinylő, a könyve kiadásában megnyilatkozó merészségét szerénykedve mentegeti, de mecénásának kiválasztásában aggódva gondol arra, hogy minél tekintélyesebb és gazdagabb férfiú nevével díszítse könyvének ajánló levelét. A dedikáció a hála megnyilvánulása, egyben a könyv tekintélyének emelője.
Könyvesboltok ebben az időben még nem voltak. A nagyobb városokban – egy-két helyen az országban – a könyvkötők árultak imádságoskönyveket és kalendáriumokat, egyébiránt a könyvek eladása és megvétele az országos vásárok sátraiban és ponyváin történt. A nyomdászok ládákba csomagolva szekereken szállították könyveiket a nagyobb vásárokra; ide sereglettek messze vidékekről az újabb kiadványok iránt érdeklődő papok és földbirtokosok is.
A gazdagabb egyházi férfiak és a műveltebb világi urak szívesen gyüjtöttek kisebb kézikönyvtárat. Elsősorban a latinnyelvű hittudományi, történeti és jogi munkákat és ókori latin írókat kedvelték; a magyarnyelvű könyvek inkább csak a protestáns papság házában találtak szívesebb fogadtatásra.
A protestáns papok között buzgó könyvgyüjtő volt Alvinczi Péter. Végrendeletében is szeretettel emlékezett meg könyveiről: «Sok pénzben került, fáradsággal naggyal összeszedegetett kedves szép bibliotecámat írásaimmal, leveleimmel együtt hagyom a nemes városnak, úgyhogy senkinek azok közül semmit elidegeníteni ne engedjenek, hanem örök emlékezetre minden leveleimmel megtartsák: tanulhatnak belőle.» (1634.) Alvinczi Péter könyvtárának magyarnyelvű darabjai vallásos vonatkozású munkák, hitvitázó iratok, prédikációs könyvek.
A század elején az eperjesi evangélikus egyházközségnek közel 200 munkából álló könyvtára volt; a latinnyelvű hittudományi könyveken kivül német, görög és héber könyvek is helyet kaptak benne. A sárospataki és marosvásárhelyi református iskola könyvtárában már magyarnyelvű hittudományi könyv is akadt, így Geleji Katona István, Komáromi Csipkés György és mások munkái.
A szakolcai ferencrendi könyvtár 1662. évi jegyzéke 1009 mű emlékét őrizte meg. Ezek között a magyarnyelvű nyomtatványok száma 75, mind vallásos munka: Pázmány Péter, Monoszlai András, Veresmarti Mihály és más hitvitázók könyvei.
Már 1658-ban 2000-nél több munka volt a pannonhalmi főapátság könyvtárában. Ez annál meglepőbb, mert mikor a török 1594-ben elfoglalta Pannonhalmát, Szent Benedek rendjének élete közel félszázadra megszűnt Magyarországon s a bencések csak 1638-ban tértek vissza főmonostorukba. Húsz esztendő alatt annyi könyvet szedtek össze, hogy kevés hasonló gyüjtemény volt az országban. A szépirodalom – mint minden komoly helyről – innen is hiányzott, annál gazdagabb tartalommal jelent meg a tudomány számos ága. A hazai és külföldi latinnyelvű vallásos irodalom legjelesebb katolikus termékein kívül jelentékeny számban voltak a könyvtárban filozófiai, történeti, filológiai, matematikai és orvosi művek; magyarnyelvű könyv volt vagy félszáz, németnyelvű is közel ötven, olasznyelvű ugyanannyi. A magyarnyelvűek között különös gondot fordítottak a szónoki gyüjteményekre: Telegdi Miklós, Pázmány Péter, Káldi György prédikációira. Egyéb szerzőik: Lépes Bálint, Malomfalvai Gergely, Nádasi János, Sallai István, Vásárhelyi Gergely, Veresmarti Mihály.
A világi urak közül Zrínyi Miklós könyvtára volt a leggazdagabb. Közel félezer könyv foglalt helyet benne, ezek között számos magyarnyelvű munka. Az ókori, középkori és újkori latin történetírókon, politikai, katonai és földrajzi írókon kívül a latin és olasz költők munkái is jelentős számmal sorakoztak fel ebben a könyvtárban. A magyarnyelvű könyvek között megvoltak Balassa Bálint, Rimay János és Listius László munkái és Pethő Gergely krónikája.
Értékes könyvtára volt gróf Nádasdy Ferencnek is. Több száz kötetből állott. Mikor a könyvtárat elkobozták, a könyvek részint a bécsi császári könyvtárba, részint a lorettói szervita könyvtárba kerültek. Ebben a gyüjteményben a hittudományi, jogtudományi és történettudományi könyveken kívül orvosi, természetrajzi, matematikai, csillagászati, földrajzi munkák is voltak. Mind latin mű.
A városi polgárok közül Zimmermann Zsigmond eperjesi kereskedő olyan könyvtárat szerzett, amely vetekedett Zrínyi Miklóséval. Hagyatéki leltára 406 könyvet sorol fel. (1687.) Minden szakból voltak benne latinnyelvű könyvek; helyet foglaltak benne az ókori klasszikusok is.
Az egyháztól és iskolától függetlenebb szellemi élet csak félénken kezdett csirázni egyik-másik városban. Sopron polgármestere, Lackner Kristóf, 1604-ben tudománypártoló társaságot alapított s ez a kis szövetség évtizedeken keresztül éldegélt. Tagjai csak egyetemi végzettségű emberek vagy nemesek lehettek, azonkívül felvették a tekintélyesebb tanácsbeli polgárokat is. A társaságba való belépéskor mindenki köteles volt egy jeles írótól származó értékesebb könyvet adni a könyvtár számára. Az évi tagsági díjat könyvek szerzésére, külföldön tanuló diákok segélyezésére és a szegények támogatására fordították. Időnkint társalgásra, éneklésre, lakomára gyűltek egybe a tagok s elhúnyt társaik emlékét versben és prózában örökítették meg.
Az első magyarországi hírlapot Szentiványi Márton, hírneves jézustársasági atya, indította meg. A hazai időszakos sajtónak ez a latin őse, az Ephemerides Latinae, 1675-től 1703-ig jelent meg Nagyszombatban, utóbb Bécsben.
Színház és színészet – az iskolai játékokon kívül – nem volt. Csak 1696-ban kapott engedélyt Felvinczi György, a kóbor életű unitárius tanár, arra, hogy Erdélyben komédiákat adhasson elő. Az akkori kezdetleges viszonyok közt bizonyára semmi hasznát sem vette I. Lipót király kegyességének.
Irodalom. – Ballagi Aladár: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877. Budapest, 1878. – Koncz József: A marosvásárhelyi helvét hitvallású főtanodai könyvtár ismertetése. Magyar Könyvszemle. 1879. évf. – Pauler Tivadar: A budapesti tudományegyetem története. I. köt. Budapest, 1880. – Majláth Béla: A szakolcai ferencrendi könyvtár XVII. századi történetéhez. Magyar Könyvszemle. 1882. évf. – Warga Lajos: A keresztyén egyház történelme. II. köt. Sárospatak, 1887. – Majláth Béla: Zrínyi, a költő, könyvtára. Akadémiai Értesítő, 1891. évf. – Kanyaró Ferenc: Bibliotheca Zrinyiana. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1893. évf. – Erdélyi Pál: Bibliotheca Zrinyiana. Magyar Könyvszemle. 1893. évf. – Kollányi Ferenc: Könyvek a XVI. és XVII. századbeli főpapi hagyatékokban. U. o. 1895. évf. – Márki Sándor: Az egyetem eszméjének s a kolozsvári egyetemnek története. Kolozsvár, 1896. – Ferenczi Zoltán: A kolozsvári nyomdászat története. Kolozsvár, 1896. – Dézsi Lajos: Misztótfalusi Kis Miklós. Budapest, 1899. – Fináczy Ernő: A magyarországi közoktatás története Mária Terézia korában. I. köt. Budapest, 1899. – Békefi Remig: A sárospataki ref. főiskola 1621-iki törvényei. Budapest, 1899. – U. az: A marosvásárhelyi ref. iskola XVII. századi törvényei. Budapest, 1900. – Révész Kálmán: Alvinczi Péter könyvtáráról. Protestáns Szemle. 1900. évf. – Naményi Lajos: A nagyváradi nyomdászat története. Magyar Könyvszemle. 1901. évf. – Récsei Viktor: A pannonhalmi főapátság könyvtárának jegyzéke 1658-ban. Budapest, 1902. – Sitte Alfréd: Gróf Nádasdy Ferenc művei és könyvtára. Magyar Könyvszemle, 1902. évf. – Zoltvány Irén: A magyarországi bencés irodalom. A pannonhalmi Szent Benedek-rend története. IV. köt. Budapest, 1906. – Iványi Béla: Egy eperjesi polgár könyvtára a XVII. században. Magyar Könyvszemle. 1907. évf. – Zoványi Jenő: Egy református pap könyvtára a XVII. században. U. o. 1903. évf. – Zsilinszky Mihály, Farkas József, Kovács Sándor és Pokoly József: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest, 1907. – Csűrös Ferenc: A debreceni városi nyomda története. Debrecen, 1911. – Hajnóczy Iván; A 300 éves lőcsei nyomda. Közlemények Szepesmegye Multjából. 1914. évf. – Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete. 2. kiad. Nagyvárad, 1915. – Harsányi István: A sárospataki Rákóczi-könyvtár katalogusa. Budapest, 1917. – Szelényi Ödön: A magyar evangélikus nevelés története. Pozsony, 1927. – Kemény Lajos: Az eperjesi egyház könyvtára 1606-ban. Magyar Könyvszemle. 1918. évf. – Teutsch Frigyes: Geschichte der ev. Kirche in Siebenbürgen. Két kötet. Nagyszeben, 1921–1922. – Lukinich Imre; Bethlen Elek könyvtára 1683-ból. Magyar Könyvszemle. 1922. évf. – Gulyás Pál: A könyv sorsa Magyarországon a legrégibb időktől napjainkig. U. o. 1923–1924. évf. – Payr Sándor: A dunántúli evangélikus egyházkerület története. I. köt. Sopron, 1924. – Harsányi István: A sárospataki nyomda leltárai. Magyar Könyvszemle, 1926. évf. – Lukinich Imre szerkesztésében: Nagyenyedi album. Budapest, 1926. – Fináczy Ernő: Az újkori nevelés története. Budapest, 1927. – Iványi Béla, Gárdonyi Albert és Czakó Elemér: A királyi magyar egyetemi nyomda története 1577–1927. Budapest, 1927. – Novák László: A nyomdászat története. III. köt. Budapest, 1928. – Schermann Egyed: Adalékok az állami könyvcenzura történetéhez Magyarországon Mária Terézia haláláig. Budapest, 1928. – Gulyás Pál: A könyvnyomtatás Magyarországon a XV. és XVI. században. Budapest, 1929. – Wolkenberg Alajos: A budapesti királyi magyar Pázmány Péter tudományegyetem rektorai. Budapest, 1929. – Máté Károly: A könyv morfológiája. Minerva. 1930. évf. – Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Budapest, 1930.
