TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
AZ ELLENREFORMÁCIÓS törekvések a XVII. század első felében lángba borítják Közép-Európát, a Habsburg-ház szembeszáll a protestantizmussal, Németország belső nyugalmát harminc esztendeig tartó háború dúlja fel. A német protestánsokkal szövetkezett csehek, dánok, svédek, franciák és erdélyiek küzdelmeinek vallásos lángját eleinte az osztrák-spanyol katolikus szellem iránt érzett elkeseredés szítja, később a háború politikai jellegű mérkőzéssé alakul át a Habsburg-ház és a Bourbon-dinasztia között. A westfaliai békében a franciák és a svédek szava dönt, a Habsburgok német-római császári hatalma súlyos sebeket kap, Németország nagy területeket veszít és kisebb-nagyobb államok laza és gyönge szövetségévé hanyatlik. Amilyen anyagi pusztulással kerül ki a háborúból a németség, annyira megerősödik Franciaország. A XVII. század második felében mindenki XIV. Lajos katonai erejétől retteg; Anglia és Hollandia, a német és a spanyol Habsburgok mind ellene szövetkeznek; így is csak nehezen tudnak megállni a francia túlerő ellenében.
Az államok kormányformája az abszolutizmus. A királyok önkényes uralkodását csak Anglia nem tudja elviselni, ismételten detronizálja a Stuartokat, közben az angol köztársaság feje, Cromwell, diktátori hatalommal intézi nemzete sorsát. Az angolok az abszolutizmus ellenében megalapítják az alkotmányos királyságot és a parlamentáris kormányformát, míg Európa nemzetei a korlátlan királyi uralom igáját kénytelenek hordani. Nagy-britannia már ebben az időben félelmes biztossággal uralkodik a tengereken s van ereje ahhoz is, hogy részt vegyen az európai kontinens minden olyan ügyének irányításában, mely az angol nemzeti tervek jövőjét érinti.
I. Lipót uralkodása alatt a XVII. század második felében a Duna mellékén kialakul a Habsburg-nagyhatalom. Különböző fajok és országok sorakoznak itt egymás mellé egy erős központi hatalom katonai szigora alatt. Bécs nem tudja korlátok közé szorítani XIV. Lajos önkényes támadásait, annál szívósabb kitartással szorítja vissza a török uralmat Magyarországon.
A magyar Alföldet a törökök hadjáratai a XVII. század folyamán lassankint pusztasággá teszik; súlyosan megszenvedi a török hűbéruraságot Erdély is, a királyi Magyarország területén viszont minduntalan megújulnak a nemzetet gyöngítő vallási villongások és alkotmányos küzdelmek. A Habsburg-ház nemcsak a törökökkel harcol, hanem Erdéllyel is. Bocskai István erdélyi fejedelemnek a Habsburg-ház ellen intézett bátor támadása az 1606. évi bécsi békében megnöveli az erdélyi fejedelemség hatalmát, orvosolja a nemzeti sérelmeket, biztosítja a protestánsok vallásszabadságát. Később újból megkezdődnek a vallási és alkotmányos küzdelmek. Erdély fejedelmei szövetségre lépnek a királyi Magyarország elégedetlen nemeseivel s ki-kicsapnak országukból a bécsi udvar megfélemlítésére. De hiába támadják meg ismételten is Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek a Habsburg-házat, győzelmeik a bécsi udvart csak kevéssé gátolják abban, hogy a katolikus hitegység visszaállítására és az abszolutizmus megteremtésére irányuló célja felé egyre hevesebben ne törjön.
Az I. Lipót királlyal beköszöntő alkotmányellenes kisérleteknek már nem akad Erdély részéről ellensúlyozója. II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata tönkreteszi a kis országot, a török szultán Apafi Mihályt ülteti Erdély trónjára s az óvatos fejedelem visszahuzódik minden kockázatos vállalattól. Magyarországnak a westfaliai béke óta akként kellett volna szolgálnia a Habsburgok nagyhatalmi céljait, hogy teljesen beleolvadjon az osztrák örökös tartományokba; ez ellen ismételten fölzúdul a magyar nemzeti önérzet; több nagytekintélyű főúr titkos szövetséget köt az idegen uralom lerázására. A Wesselényi-féle összeesküvés vége tragikus. Az összeesküvők vezetői vérpadon fejezik be életüket, a protestánsok üldözése megindul, a nemzetre az abszolutizmus bilincsei nehezednek.
Megkezdődik a kurucvilág kora. Az erdélyi fejedelemség és Török-Magyarország menedéket ad az üldözötteknek; ezek folytonos támadásokkal háborgatják a királyi Magyarország területét. Thököly Imre, a bujdosók vezére, XIV. Lajos francia király támogatásával hatalmába keríti Felső-Magyarországot s a török szultánnal szövetkezve I. Lipót ellen indul. De terveit meghiúsítja Bécs felszabadítása és Buda visszafoglalása. Thököly Imre kiszorul az országból; a Habsburg-ház megindítja a tizenhat évig tartó fölszabadító török háborút. A hosszú küzdelem az 1699. évi karlovici békével ér véget: Magyarország legnagyobb része visszakerül birtokunkba.
A vallás ebben az időben nagyobb szakadék az emberek között, mint a nyelv, rang, vagyon. Itt-ott vér patakzik a hitbuzgalomért. Háború idején a jobbágynak és a papnak különösen nehéz a helyzete; a jobbágy házi tűzhelyét feldúlják, a papot elkergetik, a Habsburg-ház zsoldosai a protestánsok ellen fordulnak, az erdélyi fejedelem hadai a katolikusokat sanyargatják. Sem az uralkodó, sem hadvezéreik nem tudnak gátat vetni a katonai garázdálkodásnak; a fegyelmezetlen tisztikar és a szilaj legénység ott dúl-rabol, ahol tud. Bocskai István hadai megszállják Sopront, berontanak a katolikus templomba, az oltárokat lerombolják, a szentképeket szétvagdossák, az orgonát és a zászlókat összetörik; hiába tiltakozik a templom meggyalázása ellen még a protestáns polgárság egy része is. Bethlen Gábor első támadása idején Kassa városában a szilaj kálvinista hajdúk három katolikus papot ölnek meg kegyetlen kínzások között s a szennybe vetik a három ártatlan ember holttestét. Másutt a protestáns prédikátorokat kergetik helységről-helységre a katolikus földesurak. Akié a hatalom, az parancsol a vallásban; a gyöngébb fél védelemért kiált; de ha ő lesz a hatalmasabb, nem ismeri el az istentisztelet szabadságát.
A királyi Magyarországon a katolikus császári hatalom, Erdélyben a református államvallás támad időnkint a máshitűekre. Csepreg elpusztításakor 1621-ben a császári csapatok ezerkétszáznál több védtelen evangélikus magyart és németet ölnek meg, közöttük Zvonarics Imre esperest, a tudós hitvitázót. A jámbor életű lelkipásztort a templom karzatán gyilkolják le; itt imádkozott diákjaival, mikor látta, hogy a város békés polgárai hasztalan esdekelnek irgalomért a Bethlen Gábor ellen hadakozó császári hadvezér előtt. A Habsburg-tájakon az evangélikusok lakolnak, Erdélyben az unitáriusok és a szombatosok. Keserüi Dajka János erdélyi református püspök fegyveres erővel megy végig az unitárius községeken; utóda, Geleji Katona István, nemcsak szónoklataiban, hanem nyomtatott könyveiben is amellett érvel, hogy az államfőnek joga és kötelessége eltiporni az eretnekeket. A szászokat nem bántják ágostai hitvallásukért, de az unitáriusokat megtörik, a szombatosokat megtizedelik. A katolikusság a maga csekély számában moccani sem mer. A katolikusokban annyira nem bíznak, hogy a fontosabb erdélyi ügyek tárgyalásából még azt az egy-két katolikus nemest is kizárják, akik tehetségük és rokonságuk révén valamiképen mégis csak előkelőbb tiszthez jutnak a fejedelmi udvarban.
Az országgyűléseken a vallási ügyek és nemzeti sérelmek tárgyalása nem egyszer hallatlanul felizgatja a rendeket, sőt olyasmi is megtörténik, ami teljesen szokatlan a haza dolgában tanácskozó magyar urak között. Az 1625. évi pozsonyi országgyűlésen Horvátország egyik kiküldötte, Vinkovics Benkő zágrábi nagyprépost, a horvátok számára követeli a Muraközt s örömének ad kifejezést azért, hogy a zágrábi püspök kiűzte a Mura vidékéről a protestáns lelkipásztorokat; a beszéd hallatára a protestáns rendek elvesztik a fejüket, rárontanak a nagyprépostra, haját és szakállát tövestül kitépik. A horvátok elégtételt kapnak a szörnyű sérelemért; a tetteseket megbüntetik, a személyi sérthetetlenséget törvénybe iktatják s ugyancsak törvényben mondják ki, hogy a zágrábi nagyprépost engesztelésül örök időkre helyet kap a magyar országgyűlés felsőtábláján; azonkívül II. Ferdinánd király és VIII. Orbán pápa még külön egyházi rangemeléssel is vigasztalják a nagyprépostot és a zágrábi káptalant. Ez a vallási összeütközés már többé-kevésbé nemzetiségi összezördülés is; további elfajulását azonban a közös rendi szellem megakadályozza: a horvátok is mind magyar nemesek, hívei Szent István koronájának, hűséges alattvalói a Habsburg-háznak.
A reformátusok nemcsak a katolikusokkal és az unitáriusokkal harcolnak, hanem az evangélikusokkal is. Kálvin János és Luther Márton hívei általában megférnek ugyan egymás mellett, de amikor időnkint felvetődik egyesülésük gondolata vagy egyik-másik papjuk be akarja bizonyítani a maga dogmájának igazságát a másik protestáns vallásfelekezettel szemben, akkor kitör közöttük az egyenetlenkedés. «Hogy lehetnénk mi – mondja a reformátusokról Lethenyei István csepregi evangélikus prédikátor – ővélek atyafiságos és barátságos egységben, holott ők is, mint a pápások, szinte úgy ostromolják a mi eklézsiáinkat. Valakik az igaz és tiszta Augustana Confessiót megváltoztatják és szédelgő lélekkel különböztetik és magyarázzák, azok annak nem társai és nem atyjafiai. De a kálvinisták ezt megváltoztatják és szédelgő lélekkel különböztetik és magyarázzák, hát a kálvinisták annak nem társai, sem atyjafiai.»
Az ellenreformáció tömérdek villongást és erőszakosságot von maga után. Ahol a katolikusok az erősebbek ott ők sanyargatják a protestánsokat; ahol a protestánsoké a hatalom, ott ők hágnak a katolikusok nyakára. Akié a föld, azé a vallás; az úr rákényszeríti a maga hitét parasztjaira. A XVII. század elején Thurzó Ádám, a nádor fia, börtönbe veti evangélikus lelkipásztorát, mert a prédikátor áttér a katolikus hitre; mikor azonban később ő is katolikussá lesz, akkor elűzi valamennyi ágostai hitvallású papját, azok kivételével, akik katolikusokká lesznek. A földbirtokosoknak az a felfogása, hogy annak a papnak adnak megélhetést, akinek akarnak. Mind a két részről ragaszkodnak ahhoz, hogy a földesúr, az országos törvények szelleme szerint, a maga jószágain nem tartozik templomot engedni a más vallásuaknak.
A török hódoltság területén is megesik, hogy az egyik protestáns vallásfelekezet elfoglalja a másik templomát. Ilyenkor a török csinál rendet a civakodó papok közt. A vasmegyei Mártonhely község ágostai hitvallású lakói 1652-ben nem akarják megtűrni a helvét hitvallású prédikátort, az ügy a kanizsai török agák elé kerül, ezek megparancsolják a falunak, hogy minden ember tartsa meg a maga hitét, a kálvinista gyülekezet kálvinista prédikátort tartson, a luteránus egyházközség luteránust és mindenik a maga prédikátorának fizessen. Mivel az egyik pap továbbra is nyugtalanságban tartja a lakosságot, a vidék török földesura, Muszel aga, rendbeszedi az egymással villongó keresztény jobbágyokat s hevesen ráförmed levelében az izgága protestáns papra: «Pap vagy-e vagy ördög vagy? Vagyon híremmé, hogy a polgárokat űzöd, kergeted, magad pedig széjjel ide s tova jársz. Mihelyt ezen levelemet látod, ha az én falumban akarsz lakni, hát megbecsüljed a polgárokat, mert ha úgy cselekszel, mint ekkoráig cselekedtél a polgároknak: az én igaz török hitemre mondom, hogy bizony megbánkódol róla. Az én falumban pedig ne lakjál, mert ha meghallom, hogy ott lakol, bizony mindjárt odamegyek s a házadat meggyujtom ».
A vallásos küzdelem lángja a királyi Magyarország területén az 1670-es években csapkod legmagasabbra. Egy katolikus papi és katonai bizottság a bécsi udvar védelme alatt végigjárja a Felvidéket s a protestáns városokban királyi jogon visszaveszi az egykori katolikus templomokat és iskolákat. A polgárok ellenállnak, de a Bécsből lehozott katonaság megtöri ellenszegülésüket. A protestáns istentiszteletű városokban megkezdődik a katolikus istentisztelet, a térítés előmozdítására szerzetesek jelennek meg a polgárok között s a városi hatóságokat és a céheket rákényszerítik a körmenetekben való részvételre. Az 1673. év őszén és az 1674. év tavaszán a császári és királyi vádtanács maga elé rendeli az evangélikus és református papokat s kötelezvényt követel tőlük, hogy nem hirdetik tovább eddigi vallásuk tanításait. A kötelezvényt kétszáznál több megrettent lelkipásztor aláírja, de negyvenegy prédikátor inkább a nápolyi gályákra megy, hogysem megtagadja hitét. Előbb ütlegelik, azután börtönben sanyargatják, végül Morvaországon, Alsó-Ausztrián, Stájerországon és Krajnán keresztül úgy hajtják őket a tenger felé, mint a barmokat. Mire Nápolyba érkeznek, már csak harmincketten vannak, élükön Sellyei Balog István dunántúli református püspökkel. A gályára-szállás előtt megnyírják valamennyit, tüzes vassal bélyeget sütnek a nyakukra, szájukat durva készülékkel kifeszítik, hogy kínjaikban ne jajgathassanak; azután hatosával egymáshoz láncolják és az evezőpadokra korbácsolják őket, hogy a megadott jelre ütemesen evezzenek. Három gálya hallgatja a messze magyar földről odahurcolt rab prédikátorok imádságát a Szűz Mária, a Szent Klára és a Szent Januárius.
Ezeknek a hitbuzgó papoknak szenvedései hallatlan mértékben felizgatják a protestáns külföldet; végül maguk a hollandiai katolikusok kezdenek könyörögni a bécsi udvarnál: bocsássa szabadon a magyar gályarabokat, mert a protestáns államokban rosszra fordult a katolikusok sorsa. De történik egyéb is. Ruyter Mihály holland tengernagy a franciákkal harcoló spanyolok segítségére siet, diadalmas tengeri csatában szétszórja XIV. Lajos flottáját, dicsőséggel vonul a spanyol uralom alatt álló Nápoly felé; itt boldogan tiszteleg előtte a spanyol alkirály s virágos beszédben üdvözli. a hősök hősét. A holland tengernagy indulatosan hallgatja az alkirályt s hirtelen félbeszakítja beszédét: «Őszintén be kell vallanom Nagyméltóságodnak, hogy nem örvendhetek. Mit örvendjek ennek a megtiszteltetésnek addig, míg az én testvéreim, a lelkipásztorok, a gályákon ülnek és ott verik őket». Az alkirály mentegetődzni kezd, királya parancsa nélkül nem bocsáthatja szabadon a papokat, de a tengernagy nem enged: a szabadonbocsátásnak meg kell történnie A boldogtalanok kiszabadulnak. Zsoltárokat énekelve szállnak fel az egyik altengernagy hajójára; ez leírhatatlan örömmel fogadja őket, öleléssel és csókokkal halmozza el mindnyájukat; másnap az admirális hajójára viszik valamennyit s Ruyter Mihály hasonló elragadtatással látja vendégül a meggyötört embereket. Az egyik megszabadított prédikátor írása szerint: «Hogy mily nagy örömmel örvendezett ezen a szabaduláson, mily nagy szeretetet, ritka kegyességet és emberséget mutatott, kimondani nem lehet. Mindeneknek jelenlétében mondja vala, hogy életének minden rendében sok győzedelmei voltak ellenségei ellen, de minden victoriáinál nagyobbra becsüli ezt, amellyel Krisztusunk ártatlan szolgáit az elviselhetetlen teher alól kiszabadította». Ekkor már csak huszonhat prédikátor él a gályákra hurcoltak közül.
Igy sanyargatja egymást a magyar, de mi ez a török pusztítás borzalmaihoz mérten! A középkor végén Bács-Bodrog vármegyében tizenkét vár, huszonnyolc mezőváros és több mint félezer község volt; a törökök kiűzése után alig lehet néhány ezer embert összeszedni a hajdan virágzó vármegye lakatlan pusztaságairól. Somogy vármegyében Mohács előtt tizenegyezer portát számláltak közel hatvanezer tiszta magyar lakossággal; ez a szám a XVII. század végén száz portára és alig ezer lakóra olvad le. A kipusztult magyar területekre így települnek azután könnyű szerrel szerbek, oláhok, cigányok. Ezeknek nincs semmi vagyonuk, a primitív vándorok állattenyésztő életét élik s könnyebben el tudnak rejtőzni a tatárok elől, mint a házakban lakó, földművelő magyarok.
Százötven év nagy idő egy nemzet életében, a török uralom huzamos nyomását a magyarság keservesen megérezte. Az alföldi parasztság lelkébe ekkor gyökeresedik bele a konok nyerseség és a sorsba való beletörődés, a hatalom birtokosai iránt érzett gyűlölet s az önvédelem nehézségeivel járó mindenre-elszántság. A XVII. században a paraszt már minden emlékével együtt a török birodalom légkörében él, az ozmán hódítók szokásaihoz idomul, apja-nagyapja is a muzulmánt szolgálta, legfőbb urának és parancsolójának Murad, Mohammed, Ahmed, Musztafa szultánokat ismerte, nem a magyar királyokat vagy az erdélyi fejedelmeket.
Ha békesség van, valahogyan megél a jobbágy, de ha kiüt a háború, jobb lett volna a parasztnak meg sem születnie.
Olykor még a nagy kiterjedésű alföldi mezővárosok közül is eltűnik egyik-másik, vagy annyira leolvad bennük a lakosság száma, hogy maguk a törökök is megdöbbennek embervadászataik szörnyű mértékétől. Hódmezővásárhely és Makó már a XVI. század végén porrá ég, azután lassan visszaszállingózik a lakosság egy része; de Makót a tatár kán vérszomjas népe a XVII. század végén annyira elpusztítja, hogy a város gazdátlan puszta lesz; a hódmezővásárhelyiek pedig Szegedre és Halasra menekülnek a muzulmánok és a velük szövetkező szerbek kegyetlensége elől. Nem csoda, ha ez a szerencsétlen lakosság a művelődésnek magasabb fokára nem tud eljutni s még rendes iskolát sem tarthat fenn.
A nagy alföldi mezővárosokban kicsiny a lakosság száma a későbbi polgárság számarányához képest. Halas városának a XVII. század végén ezer főre sem tehető a lakossága, ez is úgy verődött össze az ország különböző részéből, leginkább Baranya vármegyéből. Halas határain túl nyoma vesz a sok virágzó középkori falunak, a községek jobbágysága a városba menekül, itt pusztul el azután évtizedről-évtizedre a többi halasi családdal együtt. Igy marad meg néhány száz család a török uralom végén kifosztva, megalázva, örökös rettegés között. A történetírás méltán dícséri ezeket az ezer veszélyben megedzett alföldi magyar parasztokat. Tíz-tizenkét alföldi mezőváros magyarsága minden rablás és gyilkolás ellenére is kitart ősei földjén. «A nemesurak otthagyták őket védtelenül – írja Szekfü Gyula – s ők megmutatták, hogy a szülőföldet Verbőczy nélkül, nemesi privilégiumok, sőt fegyver nélkül is meg lehet védeni s ki nem engedni a kézből.»
Az ország a mocsarak, lápok, posványok hazája. Napi járóföldre lakatlan a tájék, a levegőt megmérgezi az állóvizek kigőzölgése. A szegény emberek nem törődnek ezzel. A nádasok világa halat és vadat tartogat számukra, ellenséges támadás idején jó menedéket nyujt, jószágukat is jobban el tudják rejteni a zsombékok birodalmába. A külföldről ide rendelt zsoldos katonaság csapatosan hull el a mocsaras tájak és gyilkos járványok miatt, az itthoniak jobban bírják a rossz vizet, a mérgezett levegőt. A csatahelyek környéke is melegágya minden betegségnek. Százával, ezrével hevernek a holttestek; nem temeti el őket senki.
Az utazás tele van veszedelmekkel. Az erdőkben szökött katonák ütnek tanyát, a hegyekben martalócok leselkednek, a pusztaságon szegénylegények támadnak az utasokra. Csak az utazhatik biztonságban, aki fegyveres kíséretet vehet maga mellé. Igy van ez Erdélyben, így van a török hódoltság területén, még inkább a királyi Magyarországon. Az emberek nem mozdulnak ki lakóhelyükről, annyira félnek a veszedelmektől. Ha vásárra mennek, százával állnak össze, mert így legalább kikerülhetik a támadásokat. A sok erdő, mocsár, pusztaság temérdek veszedelmet rejt; a megbízható utakat csak azok az emberek ismerik, akiknek mesterségük a földesurak, vásárosok, követek vezetgetése. Még a katonaság is kalauzokat vesz maga mellé, ha elindul útjára.
A nagyobb háborúk után a törökök újból és újból nekifognak az ország rendezésének; egybegyüjtik a szétszaladt lakosságot, új községeket alapítanak, védik az adózókat a végvárak magyar katonaságának rablásai ellen, azután újabb háború tör ki s ismét megsemmisíti a békés erőfeszítéseket. Még ha nincs háború, akkor is kétségbeejtő a nép helyzete, mert a portyázó magyar katonaság százával, ezrével hajtja el a jószágot a hódoltsági magyar falvakból; ugyanakkor a bosszútól lángoló török csapatok kegyetlenül fosztogatnak és gyilkolnak a királyi Magyarország területén.
A törökök állandóan panaszkodnak a magyar urak fosztogatásai és embertelensége miatt, a kegyetlenebbeket feljelentik a bécsi udvarnál s védelmet kérnek a nyomorgatott magyar nép számára. «A szegénység megmaradására – írja Mehemed budai basa Bécsbe 1593-ban – mindenkor szívünk szerint törekedtünk, mióta ez országban jöttünk, kit mind Isten s mind világi emberek jól tudnak.» És Haszán basa 1610-ben: «Ez ideiglen csak egy jobbágy is, ki mihozzánk jövén és panaszt tevén, igazság szerint, hogy dolgát meg nem láttuk volna, el nem ment tőlünk».
Hogy a magyar föld a maga nyomorúságában is milyen varázserejű, erre számos esetet lehetne felhozni. Az itt harcoló német kapitányok közül sokan itt maradnak, megtanulnak magyarul, magyar nevet vesznek fel; egy alkalommal a budai basa vitézei lázadnak fel azért, mert a szultán el akarja őket vinni Magyarországról; ezek a török vitézek kijelentik, hogy akkor sem mennek el Magyarországról, ha megölik őket.
A tisztességesebb gondolkodású török basák, bégek és földesurak tervszerűen védik a magyar parasztot s béke idején rendet tartanak a hódoltság területén. Ezek a belátóbb mohamedánok nem zaklatják alattvalóikat sem a városokban, sem a falvakban; a földművelők nyugodtan dolgoznak a földeken, a kereskedők bántódás nélkül járnak-kelnek. Ha azonban háború üt ki, a török seregek mellett megjelennek a tatárok, a magyar-német csapatok mellett megindulnak a hajdúk, útjukat kirabolt házak és felégetett falvak jelzik. Mindenünnen elhajtják a jószágot, megszalasztják vagy rabságba hurcolják a lakosságot.
A török birodalom tele van magyar rabszolgákkal. A Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában magyar rabszolgák dolgoznak a muzulmánok földjein; ott is maradnak örökre Törökországban. Ha a török földesúr megunja rabszolgáját, tovább adja a szerencsétlen magyart s az egyre távolabb kerül hazájától. Magyarország területéről évről-évre egymáshoz láncolva hajtják Konstantinápoly felé a nemeseket, parasztokat, nőket és gyermekeket. Budán a tatárok olykor olyan nagy rabszolgavásárt tartanak, hogy táborhelyük körül ezrével jajveszékelnek a szerencsétlen magyarok. A rabszolgavásáron megnézik a rabok testét, megvizsgálják fogait s harminc-negyven aranyért tovább adják őket, mint az igavonó állatokat. Egybeterelik az elfogott katonákat is; a vitézebbeket lemészárolják, társaikat pedig elhajtják Belgrád, Stambul, Angora, Arábia és Egyiptom felé. Nagy részük elpusztul már a szörnyű úton, a többi messze földön siratja nyomorult sorsát.
Mikor a Dunán le-leúszik egy-egy rabszolgagyüjtő hajó s találkozik más hajókkal, kétségbeesetten hangzik fel az égig a hajókban vergődő, megbilincselt magyarok egyházi éneke, mint ahogyan ugyanebben az időben fel-felveri az óceánok csendességét a fehér emberek gályáin rabszolgaságba hurcolt négerek üvöltése.
A keresztény nem tarthat házában keresztet, nem énekelhet hangosan, nem harangoztathat falujában. A török hatóságtól előírt öltözetben kell járnia, hogy hitetlen eb-voltát össze ne tévesszék a muzulmán igazhitűséggel. Fegyvert nem tarthat, nyerges lovon nem ülhet, a török ember előtt fel kell állnia. Borzalmas megalázása ez annak az uralkodásra termett népnek, amelytől egykor minden szomszédja rettegett.
A törökök egyébiránt nem törődnek alattvalóik magyar érzésével és keresztény vallásával. Azért, hogy magyar, nem üldöznek senkit; azért, mert keresztény, nem gázolnak bele alattvalóik lelkiismeretébe. Lenézik a nemzeti érzést, megvetik a keresztény vallást. Sokkal alacsonyabb teremtménynek tartják a gyaurt, hogysem törődnének nemzeti öntudatukkal vagy vallásos felfogásukkal. Szemükben a nép igavonó barom: maradhat a földjén, csak dolgozzék és fizessen. A törököt még az sem bántja, hogy alattvalói adót küldenek a királyi Magyarországban lakó régi földesuraiknak. A török földről elmenekült nemesség vármegyéi nem szűnnek meg, működésüket tovább folytatják a Felvidéken és a Dunántúl s rendületlenül számontartják a törökök kezében levő magyar birtokokat; a magyar paraszt pedig megküldi, legalább jelképes formában, földesúri adóját is, állami adóját is. Ezt annál inkább kénytelen megtenni, mert a nemesurak háború idején keményen megtorolják feledékenységüket irgalmat nem ismerő huszárjaikkal és hajdúikkal.
A török hódoltság területén elviselhetetlen az adózás. A levegőn és vizen kívül fizetni kell mindenért. Meg kell adni a fejadót, adózni kell a termés és az állatok után. Pénz jár minden lépésért. Ha valaki javítani akarja házát, ha civakodik valakivel, ha összetűzés történik családjában, ha házasodni akar: mindezekért ajándék vagy bírság jár. A török hatóságok hivatalnokai és a muzulmán földesúr szolgái csak olyan kérlelhetetlenül hajtják be az adókat, tizedeket, vámokat, büntetési pénzeket, mint amilyen vadul sanyargatják a háborúban portyázó katonák a falvak és tanyák szerencsétlen népét.
Időnkint Erdélyen is végiggázol a török és a tatár. Erdély nyugodtan élhetne a török uralom idején; ha megfizeti adóját, nem bántja a török; ha nincsenek esztelen fejedelmei, békében él lakossága; de olykor elbizakodott uralkodó kerül a trónra, nem engedelmeskedik a török szultánnak, függetlenségre tör, a szultántól meg nem engedett hadi vállalatokba fog s akkor a török lángba borítja és vérbe fojtja az országot. Mikor II. Rákóczi György a szultán parancsa ellenére hadat visel Lengyelország ellen, s mikor ereje fogytával is makacsul ragaszkodik fejedelmi trónjához, az Erdélybe rontó győztes török vezér úgy rendelkezik az országgal, mint egy hitvány játékszerrel. «Nektek a szemetekből is kiismerszik – förmed a basa a székelyekre – hogy hamisak vagytok, a mentétekbe bevonjátok az orrotokat, félre nézve, félvállra mondjátok, hogy a császárhoz hívek vagytok, de hamis a szívetek.» Barcsai Ákos, az új fejedelem, nem tud eleget tenni a törökök követeléseinek, láncot vernek a lábára s kedvük szerint dobnak oda Erdélynek új fejedelmet. Az uralkodók és a fejedelmi tanácsurak esztelensége így teszi tönkre Erdélyt.
Magyarország és Erdély lakosságának túlnyomó nagy része parasztember; milyen ezeknek a helyzete? A belátóbb földbirtokos-nemesurak megelégednek azzal, hogy a jobbágy a maga igás állatjaival évenkint ötvenkét napig ingyen dolgozik urának vagy száznégy napig ingyen jár gyalognapszámba az urasághoz; azonkívül a maga jobbágytelkének terméséből fizeti az adót, tizedet ad papjának, kilencedet földesurának, végül ura részére ajándék címén különböző terményeket szállít és nehéz szolgálatokat végez. A kegyetlenebb földesurak úgy zsarnokoskodnak a parasztokon, hogy ezek gyakran inkább a török területre menekülnek s a mohamedán földesúr szolgálatába állottak, semhogy elviseljék a földesuraknak és gazdatisztjeiknek zsarnokságát. A szabad költözködés joga megvan ugyan elvben, a valóság azonban egészen más. Ha a jobbágy el akar költözni földesura birtokáról, ebbe a szándékába beleszól nemcsak a nemesúr, hanem a vármegye is. Ilyenkor különböző címeken kifizeti a paraszt a földesura vagy gazdatisztje által régebben kiszabott büntetéseket, le kell ülnie tömlöc-járandóságát s be kell várnia a felsőbb hatóságok engedélyét. Mivel az urasági és hatósági hozzájárulás nélkül távozó jobbágyot régi helyére visszatoloncolják és kegyetlenül megbotozzák, mindenki fél attól, hogy szembeszálljon földesurával vagy a vármegyével.
Kevés olyan földesúr van, mint Thököly Imre. Kemény parancsban hagyja meg gazdatisztjeinek, hogy ne kínozzák a jobbágyokat, hanem ellenkezőleg: hallgassák meg a szegény ember szavát, oltalmazzák őket tehetségük szerint, bánjanak vele emberségesen s ne szitkozódjanak, ha meglátják őket. A nemesember oktalan barmot és szófogadatlan ellenséget lát a parasztban, a paraszt félelemmel és gyűlölettel tekint urára. Nem egyszer csakugyan bajos is lett volna igazságot tenni közöttük. A szegény emberekkel sok helyen még a papok is durván beszélnek, mert az az általános vélemény, hogy a parasztok megrögzött gonosztevők.
A jobbágyot mélységesen megvetik, még öltözködésének rendjét is szabályozzák. A parasztembernek és parasztasszonynak bocskorban vagy saruban kell járnia, hogy össze ne tévesszék a csizmás nemesemberrel. Külön posztót és ruhát szabnak a jobbágyra, mert éreznie kell alárendeltségét. Fövege is más, mint a nemesemberé. Van olyan vármegye, ahol a parasztnak nem szabad lóra ülnie. Amint a középkorban sárga foltot varrtak a zsidó kaftánjára, úgy választják el most a magyar nemest a nem nemes magyartól. A gyűlölet tüze elevenen parázslik a jobbágy szívében.
Majd a Tisza mentén, majd a Tiszán túl, majd a Dráva vidékén csapkod fel a zendülés lángja. A parasztság feldúlja a nemesek házait, a nemesség kerékbe töreti a lázadókat. Elképesztő, mikor azt olvassuk, hogy olykor egyes török basák emelnek szót a magyar jobbágyok érdekében a magyar hatóságoknál. A népet a jámbor protestáns prédikátorokon és a ferencrendi barátokon kívül senki sem védi, de a papság is inkább az urakkal tart, mert veszedelmes dolog a nemesek haragját érezni a jobbágy védelmezése miatt.
Mikor I. Lipót király 1672-ben a magyar határ közelében vadászik, az egyik grófi uradalomból másfélezer magyar paraszt sereglik köréje s letérdepelve sírva rimánkodik: segítsen rajtuk a császár, mert kénytelenek lesznek átszökni a török területre, annyira elviselhetetlen az életük.
A tizenhat éves felszabadító török háború idején pusztaság lesz az ország nagy részéből. Dúlnak, rabolnak, gyilkolnak a Habsburg-ház csapatai; rombolnak, gyújtogatnak a törökök. Azokon a vidékeken, ahol a hódoltság népe a török földesurak védelme alatt elviselhető helyzetben élt, a felszabadítás után csak felperzselt házak, lakatlan omladékok, sivár pusztaságok maradnak. Mire a török kivonul, az ország nagy része ősvadonná lesz. Nincs nagy öröm a felszabadulásban a Duna-Tisza vidéke farkasok tanyája. Baromi zsoldos csapatok gyötrik a lakosságot. Azelőtt a tatár csapatok elől szökött a nép, most a császári katonaság kínozza a parasztságot: Ahol a középkorban falvak emelkedtek, ott a XVII. száradban lakatlan pusztaságok terülnek el. Kivágják az erdőket, eltűnnek a kertek, beomlanak a kutak, mocsarassá lesznek messze vidékek. Ahonnan hiányzik a homok vagy a láp, ott elvadult bozót burjánzik fel.
A felszabadító török háború valósággal újjáéleszti az európai rabszolgakereskedelmet. A császári hadak börtönbe hurcolják az elfogott törököket és családjaikat, a bécsi kormány pedig eladatja őket olasz emberkereskedőknek. Bécs városának börtöneiben annyira kínozzák és koplaltatják a török foglyokat, hogy a meggyötört emberek egy része áttér a keresztény vallásra. Az olasz rabszolgakereskedők a török katonákat megvasalják s eladják őket evezős-rabszolgáknak.
Az ország védelmére tartott magyar katonák ugyanolyanok vagy még rosszabbak, mint a németek, horvátok, törökök. Ó átkozott nemzetség – mondja krónikájában a hajdúkról Hidvégi Mikó Ferenc – így kell-e bánnod felebarátoddal, így kell-e fosztogatnod javait, elégetned falvait, levágnod a védtelen embereket és ártatlan gyermekeket? Eltöröl e földről Isten, prédád nem lesz maradékodé, elpusztulsz, mert másokat megrontottál! «Sokakat tüzes vassal égettenek írja kegyetlenkedéseikről Szamosközy István – parázsával, tüzes hamuval hátukat, hasukat égették, szíjat metszettenek játékból soknak a hátukból, sokat hajuknál fogva felakasztottak, szalmatüzet raktanak reájuk, ezt ők nevették, kacagták; sem papjuk, sem istenük nincsen, vérszopásban nőttek vala fel.»
A Habsburg uralkodó-család rosszul gondoskodik magyar katonaságáról. Mivel megbízhatatlannak tartja a nemzetet, a magyar huszárok és gyalogosok helyett inkább idegen zsoldosokat alkalmaz. A magyar katonaság elviselhetetlen nyomorúságban él, betegek az éhségtől, nincs ruhájuk, zsoldot nem kapnak. Míg a török végvárakban jól gondozzák a legénységet, a magyar végházak hadi népének sokszor száraz kenyere sincs. A kanizsai magyar őrség az 1670-es években öt év alatt csak kéthavi zsoldot kap a császártól. Közel hatezer embernek parancsol a kanizsai pasa, míg a Kanizsa-vidéki tizenhat magyar végházban mindössze nyolcszáz magyar vitéz teng-leng. Ez a nyolcszáz ember védi a Balaton déli tájait egészen a Dráváig; s ha a török ki-kicsap várából, ez oltalmazza Stájerországot is. Ennek ellenére I. Lipót tanácsosai egyre izgatják az uralkodót: szállítsa le még jobban a magyar katonaság számát, mert sohasem biztos, hogy a nemzeti felkelések idején hova csatlakoznak a magyar vitézek. Ha pedig már megvannak a magyar katonák, akkor – úgymond a császári haditanács – a magyar katonaságot a veszedelmes támadásokra kell alkalmazni, mert nem érdemelnek kíméletet. Békében az ilyen rebellis katonaságnak elég, ha zsold helyett kenyeret és vizet adnak.
Nem csoda, ha az ilyen katonaság szívesen hajlik minden gonosz dologra. Vitéz csapatokból rablóbandák lesznek s a szerencsétlen lakosság egész csatákat vív a végházak fosztogató népével. 1682-ben még Nagyszombat környékét is megtámadja negyven éhező magyar huszár és harminc nyomorgó német zsoldos; a városi lakosság egyesül a falvak népével, rátámad a fosztogatókra s véres küzdelem után megszalasztja a kósza hadat.
Milyen ebben az időben a városi élet? A török Magyarország területén Buda a legjelentékenyebb város. Törökök, bosnyákok, zsidók, magyarok és más nemzetiségű emberek vegyesen laknak benne; a basák között a legtöbb délszláv és török, van azonban arab, perzsa, örmény, gruz, orosz, olasz és magyar származású is. A város elhanyagolt külsejű keleti fészek, de mohamedán templomai, kolostorai és fürdői messze földön híressé teszik. A városban erős az ipari és kereskedelmi élet, környékén gondosan ápolt kertek és szőlők terülnek el. A várat övező hegyvidék nem egy helyütt valóságos paradicsom; de a gyönyörű tájat valóságos sivatag övezi, mert a katonai érdekek azt követelik, hogy a várat könnyen áttekinthető pusztasággal kell védeni a keresztény csapatok támadásaival szemben. Mikor I. Lipót király seregei 1686-ban visszafoglalják ezt a rendkívül megerősített tartományi középpontot s Pestet is elveszik az izlámtól, kietlen pusztaság mind a két vár, mind a két város. A romok közé földönfutó császári telepesek költöznek, ez az idegen nyelvű proletárcsoport fölépít néhány száz szalmafödeles kunyhót, így indul meg az új élet az ország egykori és későbbi fővárosában.
Buda mellett Pécs a török hódoltság területének legvirágzóbb városa; az egykorú források kétszerte népesebbnek állítják Pozsonynál. Több ezer ember lakik benne magyarok, törökök és más nemzetiségűek. Van néhány szép épülete, számos malma, sok boltja. Mikor Zrínyi Miklós, a költő, 1664-ben megostromolja a várat, nem tudja megtörni a török védőcsapatok erejét, ezért felgyujtja a várost s az összefogdosott lakosságot magával hurcolja a Muraközbe. Pécs városa ebben az időben unitárius és mohamedán hely; katolikus és református igen kevés benne. De alig vonulnak be falai közé 1686-ban a Habsburg-ház csapatai, megkezdődik a lakosság áttérítése: aki meg akar maradni a város falai között, annak katolikussá kell lennie.
A felvidéki és erdélyi lakosság szerencsésebb helyzetű, mint az alföldi és a dunántúli, de a nemzeti fölkelések és a vallási torzsalkodások viharai szörnyű károkat okoznak itt is. Kassa város falain belül a XVII. század végén háromszáz ház sincs, pedig ezt a várost nem dúlja fel a török s ez a legjobban fejlődött telepek egyike a Felvidéken. Egyedül Debrecenben, egész Magyarország legnagyobb városában, van harmadfélezer ház és kunyhó s ezekben mintegy tízezer lakos. A többi lakott hely apró városka néhány ezer, olykor csak néhány száz lakossal.
A német városi polgárság ellenségesen érez a nemesség és a magyarság irányában. Az erdélyi szász városokban a nemesúr nem vehet házat, a magyarokat nem veszik föl a céhekbe, a tanács engedélye nélkül idegen ember nem házasodhatik be a szász polgár-családokba. A nemzetiségi ellenérzésnél és a nemességtől való idegenkedésnél csak a vallásos gyűlölködés nagyobb.
Irodalom. – Pauler Gyula: Wesselényi Ferenc nádor és társainak összeesküvése. Két kötet. Budapest, 1876. – Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Budapest, 1879–1896. – Salamon Ferenc; Magyarország a török hódítás korában. 2. kiad. Budapest, 1886. – Acsády Ignác: Magyarország Budavár visszafoglalása korában. Budapest, 1886. – Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. Budapest, 1886. – Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre. Két kötet. Budapest, 1886–1889. – Szilágyi Sándor: I. Rákóczi György. Budapest, 1893. – A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor. V. köt. Budapest, 1897. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1906. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Takáts Sándor: Rajzok a török világból. Három kötet. Budapest, 1915–1917. – U. az: A régi Magyarország jókedve. Budapest, 1921. – U. az: Régi idők, régi emberek. Budapest, 1922. – U. az: Régi magyar kapitányok és generálisok. Budapest, 1923. – U. az: A magyar mult tarlójáról. Budapest, 1926. – U. az: Magyar nagyasszonyok. Budapest, 1926. – U. az: A török hódoltság korából. Budapest, 1927. – U. az: Szegény magyarok. Budapest, 1927. – U. az: Magyar küzdelmek. Budapest, 1929. – Szekfü Gyula: Bethlen Gábor. Budapest, 1929. – U. az: Magyar történet. V. köt. Budapest, 1929.
