A GYÖNGYÖSI-IRODALOM.
A GYÖNGYÖSI-IRODALOM.
GYÖNGYÖSI ISTVÁNnak már életében sok volt az olvasója, de halála után még jobban megszaporodtak hívei. Népszerű könyveiből a XVIII. századi nyomdászok újabb kiadásokat bocsátottak közre, kiadatlan kéziratait ismételten kinyomtatták. Verses munkáinak közel negyven kiadása forgott közkézen, mikor Dugonics András közrebocsátotta az első gyüjteményes Gyöngyösi-kiadást. (1796.)
Az irodalmi közvélemény a XIX. század elejéig Gyöngyösi Istvánt tartotta a legnagyobb magyar költőnek. Bod Péter ezt írja róla: «Gyöngyösi István gömörmegyei vicé-ispány, aki nevezetesen született volt a magyar versírásra s lehet méltán mondani magyar Ovidiusnak vagy Márónak. Igen kedvesek a versei, annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mása nem tartatik Gyöngyösinek a versírásban. Írta a Murányi Venust, a Murány várának Szétsi Mária által Vesselényinek feladattatását, Kemény János Históriáját, Karikliát, Magyar Nympha Palinodiáját s egyéb apróságokat». (Magyar Athenas. Nagyszeben, 1766.) Hogy mennyire szerették az olvasók, ezt munkáinak számos kiadása bizonyítja; hogy milyen nagyra becsülték az írók, erre nézve sok jellemző nyilatkozatot lehetne idézni. Egyesek Homeros, Vergilius és Ovidius mellé állították. Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József, Dugonics András, Gvadányi József és Pápay Sámuel versenyeztek dícséretében. A visszahatás a XIX. század első negyedében következett be. Kazinczy Ferenc Zrínyi Miklóst Gyöngyösi István fölé helyezte s leveleiben és értekezéseiben azt hirdette, hogy Gyöngyösi István szerencsés verselő és szépnyelvű poéta ugyan, de művészi fajsúlya nem nagy. Ez a vélemény ellenkezett az akkori írók általános meggyőződésével. Nevükben Bacsányi János szólalt fel. Gyöngyösi István költői elsősége, úgymond, kétségbevonhatatlan. «Ez a ritka tehetségű s méltán nagynevű, jeles költő a nemzeti jobb versszerzésnek első kezdője s valóságos atyja volt és magyarságára s verseinek mind külső, mind belső mineműségére nézve nemcsak minden más régi verselőt könnyen meggyőzött s egészben elfelejtetett, hanem magának a Szirénának valóban nagy elmével s igaz poétai tűzzel-lélekkel bíró, de versei gyarlósága miatt már ma nem igen gyönyörködtethető szerzőjét is meghaladta.» (A magyar tudósokhoz. Pest, 1821.)
Gyöngyösi István költészetének méltatásával először Toldy Ferenc foglalkozott behatóbban. Szerinte Gyöngyösi István ereje az előadásban, különösen a lírai és leíró részletekben rejlik, melyektől olykor a magas szépséget sem lehet megtagadni. Gyöngyösi István nyelvben és verstechnikában minden elődét messze túlhaladta, utódai közül pedig sokáig senki sem tudta fölülmúlni, úgy hogy hosszú időn keresztül az egyedüli magyar klasszikus költőnek tekintetett. (A magyar költészet története. Pest, 1854. A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872.) – Értékes írói arcképet festett Gyöngyösi Istvánról Arany János: a mai irodalomtörténeti felfogás Gyöngyösi István költészetét illetőleg ezen a tanulmányon alapszik. Arany János szerint Gyöngyösi István a kompozícióban nem vitte tovább az események némi csoportosításánál, a jellemzéshez pedig szintén nem értett. Bőbeszédűen írt olyan dolgokról, melyeket elég lett volna csak érintenie. Benne az epikai tulajdonságok sokkal alantasabbak, hogysem őt kiváló elbeszélő költőnek tarthatnók, ellenben van tehetsége a leírásokra és a lírai elemek kidolgozására. Legszebb helyei azok, melyekben szerelmi vallomásokat ad hősei ajakára. Nagyok az érdemei a költői nyelv és verselés terén. A ritmus eleven érzéke egyik akkori költőben sem volt annyira kifejlődve, mint benne. A tizenkettős nála mutatkozott legmagyarabb formában. «Valahányszor a magyar költészet és nyelv oda jut, hogy idegen befolyástól lesz szükség menekülnie: mindannyiszor nyereséggel fordulhat vissza a néphez s az irodalomban Gyöngyösihez.» (Gyöngyösi István. Koszorú. 1863. évf. Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879.) – Beöthy Zsolt is kiemelte, hogy Gyöngyösi István epikájában nyoma sincs a művészi alkotásnak.
Jellemei általánosságokban mosódnak el, mesélgetését minduntalan megszakítja mindenféle tárgyról szóló verses értekezésekkel, de nagy előnye, hogy az emlékezetbe szinte benyomuló strófái vannak. Leírásai nem ritkán festőiek, merészek, erővel teljesek; lírai helyei behízelgők, gyengédek, szívhez szólók; magyaros ritmusát Arany Jánosig alig érte utól magyar költő. (A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. 6. kiad. Budapest, 1890.) – Bodnár Zsigmond helyesen mutatott rá arra, hogy a régiek Gyöngyösi István hosszas leírásait nem találták annyira unalmasoknak, mint mi. Kazinczy Ferencet és társait már bántotta szavainak határtalan özöne, sok elmélkedése, szószaporító leírása, de a XVII. és XVIII. század megértette játszi lelkét, kedvelte morálját, örült ritmusainak. Kortársai közül senki sem tudott úgy bánni a nyelvvel, mint ő. Nyelve virágos volt, a szerelmet mosolyogva énekelte meg, egyik-másik lapján gyöngédség, melegség, bensőség ömlött el. Hőseinek igazi belső világát nem tudta kitárni, jellemzése hiányos és felszínes, emberismerete nincs, egyetlen alakja sem domborodik ki és marad meg emlékezetünkben. Ovidiussal annyi helyen és olyan mértékben érintkezik, hogy egyezéseit, mai mértékkel mérve, szinte plágiumnak nevezhetnők, ha nem tudnók, hogy a költő a minden iskolás magyar ember által jól ismert római poétát nem szükségből, hanem a klasszikus hagyományok ápolása végett használta ilyen nagy mértékben. (A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891.) – Horváth Cyrill úgy találta, hogy Gyöngyösi István a deákos magyarok típusából való költő, hőseit a római írók elbeszélő és leíró módján beszélteti, az ovidiusi reminiszcenciák rabja volt, krónikáinak óklasszikus kölcsönzésekkel adott kellemes külsőt. Férfialakjai és nőalakjai egyaránt bábok, nagyon szépre festi őket, maguktól, azonban semmit sem cselekednek, ő mozgatja minden lépésüket. Gyöngyösi István mint elbeszélő alig több mesterembernél, mint leíró fölemelkedett a művészetig, mint lírikus kétszáz esztendő alatt sem szűnt meg ihletett költő lenni, mint előadó és mint verselő három-négy emberöltőt gyönyörködtetett. (A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899.) – Ferenczi Zoltán szerint Zrínyi Miklós és Gyöngyösi István között elbeszélésük módszerében az a különbség, hogy az előbbi Vergiliust és Tassót, az utóbbi Ovidiust követte, ennek következtében Gyöngyösi István megelégedett a mesékkel kevert krónikával, míg Zrínyi Miklós keresztény hőskölteményt írt. A gömöri poétáról általában azt hirdetik, hogy művei, a nyelv és verselés előnyeit nem számítva, nem egyebek színesebbé tett Tinódi-formájú krónikás munkáknál, holott a költőnek a mese elrendezésében kiváló volt a képessége, csak nem választott eposzhoz méltó mesét és nem dolgozta fel azt eposzi módon. (A régi magyar költészet. I. köt. Budapest, 1904.) – Badics Ferenc szerint Gyöngyösi István kisebb tehetség, mint Zrínyi Miklós, de azért nagyok az érdemei. A költők és tudósok másfél századon keresztül gyönyörködve olvasták és utólérhetetlennek tartották munkáit. Művészi szempontból lehet sok hibája, de lírai helyei, leírásai, nyelve és verselése méltán érdemelnek dícséretet. Költői nyelvünk fejlődésére olyan hatást tett, hogy az irodalomtörténet mindig hálával emlékezhetik meg róla. (Gyöngyösi István munkái. Budapest, 1905.) – Dézsi Lajos a költőnek főként történeti hűségét emelte ki: elbeszélései nem verses regények, hanem a történeti költészet körébe tartoznak. Gyöngyösi István maga is súlyt vetett elbeszéléseinek történeti elemeire, hőseit nevezetes történeti személyiségek közül választotta, regényes házasságukat mitológiával színezte ki. Az elbeszélés történeti hitelességéhez csatlakoznak az író poétai sajátosságai: lírai hangulata, költői nyelve, mitológiai gépezete, elmélkedései és leírásai, gyenge jellemző ereje és henye kitérései. (A magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927.)
Egyesek Gyöngyösi Istvánt barokk költő gyanánt emlegetik s azt hangoztatják, hogy legszembetűnőbben benne virágzott ki a magyarországi barokk stílusú irodalom, mint az egyetemes európai barokk szellem egyik hajtása. A művészettörténet fejlődéséhez kapcsolódó – német forrásból eredő – irodalmi barokk gondolat Riedl Frigyes egyik észrevételével tűnt fel a magyar tudományosságban (A magyar irodalom főirányai. Budapest, 1896.), Horváth János egyik értékes tanulmányában nyert folytatást (Barokk ízlés irodalmunkban. Napkelet, 1924. évf.) s így lett lassankint egy egész csoport irodalomtudományi dogmájává. Ami mérsékelten és megokoltan jelentkezett Riedl Frigyes és Horváth János fejtegetéseiben, kritikátlan túlzással lépett fel néhány újabb írónál. Rá kell mutatnunk arra, hogy a XVII. század magyar irodalmában a barokk jelleg hangoztatása egy mellékjelenségnek kiragadása, uralkodó eszmévé és vezérfordulattá tétele. A barokk stílusra emlékeztető alapvonások – a stílus cikornyássága, a mondatok ágas-bogas szövése, a mitológiai és metaforás hajlam – már a barokk divatot megelőzően is feltűnnek a XVI. század magyar irodalmában; ezekhez az általános stílus-sajátságokhoz csak erőltetve lehet hozzákeresni a többi barokk vonást (barokk szintézis, barokk marinizmus, déli román stílirány). A Gyöngyösi Istvánnak tulajdonított látszólagos barokk tulajdonságok megvannak minden idők jeles költőiben, másrészt bizonyos közkeletű internacionális frázisoknak az ő magyar-deák költészetéhez való kapcsolása: játék a hangzatos; de – filozófiai pózuk ellenére is – üres szavakkal és divatos kifejezésekkel (formanyelv, hangeffektus, részletformák mozgalmassága, lelki koncentráció, érzéki-formai tendencia, a szimbólum tartalmi spiritualisztikus eleme, platonikus ellensúly, centrális és dekoratív barokk). Mindezekről Riedl Frigyes és Horváth János fejtegetéseiben még nincsen szó, de már utánzóiknál a kisded makk merész sudárba szökkent.
Kiadások. – Márssal társalkodó Murányi Venus. Kassa, 1664. (Második kiadása: Kolozsvár, 1702. A szerző ekkor még élt, de ezt a kiadást nem ő rendezte sajtó alá. Ennek a kötetnek romlott és hézagos szövegét vették át a későbbi kiadók 1908-ig, amikor Badics Ferenc közreadta az 1664. évi hiteles szöveget. A XVIII. és XIX. századi kiadások tehát kivétel nélkül az 1702. évi rossz szövegen alapulnak. A költemény a XVIII. században hétszer jelent meg: 1702, 1725, 1730, 1739, 1751, 1767, 1796. A nyomtatás helye majd mindig Buda és Pest.) – Rózsakoszorú. Lőcse, 1690. (A XVIII. században több kiadása.) – Porábul megéledett phoenix avagy Kemény János emlékezete. Lőcse, 1693. (A XVIII. században nyolc kiadása jelent meg: 1713, 1744, 1748, 1758, 1763, 1768, 1796 és év nélkül. A nyomtatás helye Lőcse, Buda, Sopron, Kolozsvár, Pozsony, Pest.) – Palinodia Prosopopeia Hungariae azaz maga gyámoltalanságát kesergő nympha. Lőcse, 1695. (A XVIII. században hétszer nyomtatták ki: 1743, 1763, 1771, 1775, 1785, 1789, 1796. A nyomtatás helye majd mindig Buda.) – Új életre hozatott Chariclia. Lőcse, 1700. (Ezenkívül még öt kiadása a XVIII. században.) – Cuma városában építtetett Daedalus temploma. Hely nélkül, 1724. (Még három ízben nyomtatták újra a XVIII. században.) – A csalárd Cupidónak kegyetlensége. Hely nélkül, 1734. (Még három kiadása a XVIII. században.) – Igaz barátságnak és szíves szeretetnek tüköre. Pozsony, 1762. (Új kiadásai a XVIII. században: 1765, 1777, 1785. Valamennyi Budán. Itt még a XIX. században is kinyomtatták kétszer: 1835, 1848.) – Gyöngyösi Istvánnak költeményes maradványai, melyeket egybeszedett és a legrégibb nyomtatványok és kézírások szerént hibáiból kimentett Dugonics András. Két kötet. Pozsony és Pest, 1796. (A Landerer Mihály nyomdász költségén megjelent gyüjteményes kiadás tartalma: Chariclia, Murányi Venus, Kesergő Nimfa, Rózsakoszorú, Kemény János, Csalárd Cupido.) – Toldy Ferenc kiadása: Gyöngyösi István válogatott poétai munkái. Két kötet. Pest, 1864–1865. (Murányi Venus, Kesergő Nimfa, Kemény János.) – Hahn Adolf kiadása: Ének Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságáról. Budapest, 1884. (Olcsó Könyvtár.) – Rupp Kornél kiadása: A csalárd Cupido. Budapest, 1898. (Régi Magyar Könyvtár.) – Ferenczi Zoltán kiadása: A régi magyar költészet. I. köt. Budapest, 1904. (Remekírók Képes Könyvtára. A Murányi Venus hagyományos romlott szövegével.) – Badics Ferenc kiadása: Gyöngyösi István munkái. Budapest, 1905. (Magyar Remekírók. A Murányi Venusnak itt közreadott hiteles szövege megjelent az Olcsó Könyvtárban is: Budapest, 1906.) – Badics Ferenc kiadása: Márssal társalkodó Murányi Venus. Budapest, 1909. (Kritikai kiadás teljes szótárral.) – Badics Ferenc kiadása: Gyöngyösi István összes költeményei. Két kötet. Budapest, 1914–1921. (Régi Magyar Költők Tára. Ez a legjobb Gyöngyösi-kiadás. Befejező kötetének kéziratát a M. T. Akadémia őrzi.)
Irodalom. – Toldy Ferenc: A magyar költészet története. II. köt. Pest, 1854. – U. az: Összegyüjtött munkái. III. köt. Pest, 1870. – U. az: A magyar nemzeti irodalom története rövid előadásban. I. köt. 3. kiad. Pest, 1872. – Thaly Kálmán: Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez. Két kötet. Pest, 1872. – Arany János prózai dolgozatai. Budapest, 1879. – Kárpáti Károly: A Murányi Venus a magyar költészetben. Sopron, 1880. – Szivák Iván: A magyar dráma kezdete. Budapest, 1883. – Acsády Ignácz: Széchy Mária. Budapest, 1885. – Zlinszky Aladár: Heliodoros a magyar irodalomban. Budapest, 1887. – Nagy Sándor: Gyöngyösi István műfordításai. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1887. évf. – Marusák Pál: Gyöngyösi. U. o. 1888. évf. – Zlinszky Aladár: Gyöngyösi echói. U. o. 1888. évf. – Acsády Ignác: Gyöngyösi Istvánról: U. o. 1888. évf. – Fülep Imre: Gyöngyösi. U. o. I. pótkötet, 1888. – Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetése. I. köt. Budapest, 1890. – Bodnár Zsigmond: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1891. – Rupp Kornél: Ovidius és Gyöngyösi. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1891. évf. – Maurer Mihály: Gyöngyösi Istvánnak Ovidiusból vett hasonlatai. U. o. 1895. évf. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IV. köt. Budapest, 1896. – Jeszenszky István: Széchy Mária a magyar irodalomban. Budapest, 1896. – Rupp Kornél tanulmánya. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt. I. köt. Budapest, 1896. – Bayer József: A magyar drámairodalom története. I. köt. Budapest, 1897. – Nagy Iván: Gyöngyösi István életrajzi adatainak s származásának megállapítása. Irodalomtörténeti Közlemények. 1897. évf. – U. az: Oklevelek Gyöngyösi István életéhez. U. o. 1898. évf. – Heinrich Gusztáv: Igaz Barátság Tüköre. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1898. évf. – Ekker Szende: Gyöngyösi István nyelve. Magyar Nyelvőr. 1898. évf. – Horváth Cyrill: A régi magyar irodalom története. Budapest, 1899. – Schmidt Attila: Az Igaz Barátság Tüköréhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1899. évf. – Szeremley Barna: Gyöngyösi István Palinodiája. Uránia. 1901. évf. – Csürös Ferenc: Gyöngyösi István műfordításai Debreceni ref. gimnázium értesítője. 1902. – Dézsi Lajos: A magyar irodalomtörténeti kutatás feladatairól. Irodalomtörténeti Közlemények. 1904. évf. – Gyöngyösy László: Gyöngyösi István élete és munkái. U. o. 1904. évf. – Badics Ferenc: Gyöngyösi István munkái. Budapest. 1905. – U. az: Gyöngyösi fő műveinek új kiadása. Budapesti Szemle. 1905. évf. – Rupp Kornél és Badics Ferenc tanulmánya: Gyöngyösi István. Képes magyar irodalomtörténet. Szerk. Beöthy Zsolt és Badics Ferenc. I. köt. 3. kiad. Budapest, 1906. – Simai Ödön: Gyöngyösi István nyelvújításához, Magyar Nyelv. 1906. évf. – Csürös Ferenc: Adalékok Gyöngyösi István és a Gyöngyösi-család történetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1907. évf. – Badics Ferenc: Jegyzetek Gyöngyösi István életrajzához. Beöthy-emlékkönyv. Budapest, 1908. – Prónai Lajos: Gyöngyösi István Rózsakoszorúja. Selmecbánya, 1909. – Erdélyi Amália: Gyöngyösi István nyelvéről. Budapest, 1911. – Badics Ferenc: Gyöngyösi István ismert és ismeretlen költeményei. Budapest, 1912. – Rédei Kornél: Gyöngyösi Charicliája. Kassa, 1912. – Zolnai Béla: Német párhuzam Gyöngyösi Palinodiájához. Irodalomtörténet. 1914. évf. – Király György: A trójai háború régi irodalmunkban. Irodalomtörténeti Közlemények. 1917. évf. – Rajka László: Heliodoros Aithiopikájának feldolgozásai a magyar irodalomban. Kolozsvár, 1917. – Badics Ferenc: Gyöngyösi István ismeretlen elbeszélő költeményei. Akadémiai Értesítő. 1919. évf. – Harsányi István: Adalék a Gyöngyösi-irodalomhoz. U. o. 1921. évf. – U. az: Gyöngyösi István és László sárospataki diáksága. Sárospatak, 1921. – Radó Antal: A magyar rím. Budapest, 1921. – Kocsis Lénárd: Egy új Gyöngyösi-kódex. Irodalomtörténeti Közlemények. 1923. évf. – Horváth János: Barokk ízlés irodalmunkban. Napkelet. 1924. évf. – Dézsi Lajos: Verses görög regények és regék a régi magyar irodalomban. Csengery-emlékkönyv. Szeged, 1926. – U. az: Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Badics Ferenc: Megoldott problémák Gyöngyösi István életrajzában. Irodalomtörténeti Közlemények. 1928. évf. – Ember Ernő: Gyöngyösi István irodalmi útja Toldy Ferencig. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Nagy László: Gyöngyösi és a barokk. Budapest, 1929. – Tolnai Vilmos: A nyelvújítás. Budapest, 1929.
