NÉHÁNY TANULSÁG.
NÉHÁNY TANULSÁG.
A XVII. SZÁZADBAN még mindig kockán forog az ország léte. A török hatalom félelmes erővel támadja a Habsburg-ház uralma alatt álló királyi Magyarországot s ismételten elpusztítja Erdélyt is, mikor meggondolatlan fejedelmei szembeszállnak a szultán akaratával; de a magyarság még ebben a szorongatott helyzetében sem enged nemzeti öntudatából, szükség esetén bátran szembeszáll alkotmányáért és a protestáns vallásért a királyi udvarral s a török ellenében elszánt erővel védi országának megmaradt részeit. Ebben a korszakban hatalmasabb magyar egyéniségek tűnnek fel, mint a XVI. században: Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György a reformátusok, Thököly Imre az evangélikusok, Pázmány Péter, Esterházy Miklós, Zrínyi Miklós a katolikusok táborában. Még mindig a vallás az emberi cselekedetek irányítója. A társadalmi érintkezést és a politikai állásfoglalást a hitfelekezeti meggyőződés irányítja, az egyéni életben ez az igazi iránytű. A heves hitbuzgalom erőszakossága sok ártatlan embernek szerez borzalmas órákat s ha vérontásra – szorosan vallási kérdések miatt – csak ritkán kerül is a sor, egymás meghajszolása és erőszakos megtérítése bevett szokás. Nem a nép, a nemesség és a városi lakosság támad egymás ellen – mind a három osztály eléggé türelmes – hanem az uralkodók, a főrangúak és a papság szítják a tüzet. Az irodalomnak is az a legfőbb problémája, hogy ki tudja leghatásosabban bebizonyítani a keresztény hitfelekezetek tanításainak igazságát.
A század utolsó negyedében korszakos történeti esemény köszönt be: a Habsburg-ház felszabadítja Magyarországot a másfélszázados török járom alól. Egészen nem tudja még kiszorítani az izlámot Magyarország területéről, de már Erdélyt is a maga jogara alá vonja. Semmi sem bizonyítja jobban a magyar nemzet megtörhetetlen erejét, mint az, hogy szörnyű elvérzésében is meg tudott állni. Izmait elmetszette a török, testét bilincsbe verte a győzelmes császári had, annyi lakossága sem volt, hogy a felszabadított területeknek csak egy részét is be tudta volna népesíteni, holott mindenki úgyszólván ingyen kapta a földet: mégis összeszedte magát s a század végén már készen állott a támadásra a jogait elkobzó császári uralom ellen.
Méltán csodálhatja az utókor, hogy ilyen keserves helyzetben – örökös hadizaj, szörnyű vérontás és füstölgő romok között – akadtak lelkes emberek, akik elfordultak napi gondjaiktól s tollat ragadva szolgálták nemzetük művelődését. Elsősorban papok az írók, de számos nemesúr is szívesen siet segítségükre: a papság által fenntartott iskolák vallásos tanítványai ők, egyben a magyar irodalomnak a világi szellem és világi témák felé térítői is. Birtokaikon gazdálkodnak, sokszor táborba szállnak, de otthonukban szívesen írnak és olvasnak; csakúgy, mint a felvidéki és erdélyi kisvárosok és falvak szószékein működő prédikátorok. Az Alföld török tájainak s a Duna és Tisza alsó mellékének nincsen írója, – népe is alig van.
A hazai német irodalom világfelfogásban és témákban a magyar irodalomhoz hasonló. A latinság itt is olyan erős, mint a magyar írók között, de a németnyelvű célkitűzések és eredmények aránylag kisebb jelentőségűek. Németország irodalma mindent megad a magyarországi németeknek; szinte csodálatos, hogy a külföldi kész termés mellett ők maguk is buzgón dolgoznak, messze túlhaladva a helyi igények követelményeit. Irói alkotásaik a tehetség és lelkesültség derék emlékjelei. Erdélyben, a Szepességen, a felvidéki és nyugatmagyarországi városokban számos kitűnő férfiú él, barátságos összeköttetésben németországi hitfeleikkel, bölcs egyetértésben a magyarsággal.
Az ellenreformáció küzdelmei több buzgó tót papot is írásra serkentenek, vallásos munkáikat azonban cseh nyelven írják s nem a tót nyelvet legtisztábban őrző középső nyelvjárásban: Zólyom, Liptó és Turóc tótjainak nyelvén. Még legközelebb áll az igazi tót nyelvhez TAMÁSI MIKLÓS jezsuita áldozópap és lipótvári katolikus egyházi szónok hitvitázó prédikálása. A katolikusok és evangélikusok között erős az ellenségeskedés; az utóbbiak jóval erősebbek a szellemi versenyben; íróik közül különösen Lani Illés trencsénvidéki superintendens, Pilarik István nyitramegyei pap és Sinapius Dániel zólyomradványi lelkipásztor tűnnek ki. A cseh nyelven író tót papoknak három fő műfaja: az imádság, a prédikáció és a vallásos ének. A cseh irodalomnak ez a magyarországi kiágazása TRANOSCIUS GYÖRGY liptószentmiklósi evangélikus lelkipásztor költői munkásságában virágzott ki legjobban. A sziléziai származású luteránus pap a XVII. század első felében az ágostai hitvallású tótok számára nagyhatású cseh énekeskönyvet szerkesztett (Cithara Sanctorum. Lőcse, 1635.), munkájába átmentette a megelőző emberöltők legszebb egyházi énekeit, latin és német szövegek alapján s részben a maga leleményéből új énekeket alkotott, felhasználta kortársainak tetszetősebb vallásos dalait is. A számos kiadásban megjelent énekeskönyv a magyarországi ágostai hitvallású evangélikus tótság körében olyan jelentőségű volt, mint Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítása a református magyarság körében.
A hazai román irodalom az erdélyi görög keleti papság legelemibb egyházi szükségleteinek kielégítésére szorítkozott. Bethlen Gábor, a két Rákóczi György és Apafi Mihály erdélyi fejedelmek szívesen pártolták oláh alattvalóik vallásos törekvéseit; költségükön több vallásos fordítás jelenik meg; ezek között a teljes Újszövetség is. Az I. Rákóczi György idejében kinyomtatott románnyelvű református katekizmusra Moldva görög keleti érseke bosszúsan válaszol, de vitairatát az erdélyi fejedelmi udvar románul tudó papjai nem hagyják felelet nélkül. Erdélyben egyébiránt az oláh papság érdeklődése még a hivatalos egyházi szövegek iránt is fölötte csekély, nem úgy, mint Havasalföldön és Moldvában, ahol egyes helyeken már figyelmet érdemlő vallásos könyveket és krónikákat írnak.
A XVII. század utolsó évtizedében helyezkedtek el a Délvidéken és néhány északibb fekvésű városban – Budán, Pesten, Egerben, Komáromban, Szentendrén – a törökök elől menekülő görög-keleti szerbek. Mivel a Balkán szerb lakói I. Lipót és a fényes porta küzdelmeiben a Habsburg-ház javára fogtak fegyvert mohamedán uraik ellen, méltán rettegtek az ozmánok bosszújától s patriarkájuk vezetése alatt nagy számmal vándoroltak be Magyarországba. Bár az idemenekülő rácok ősi hazájuk legtekintélyesebb szülöttei voltak, írni és olvasni csak papságuk tudott s a következő évszázadban ez a szerény tudású egyházi rend is a Kievből ideküldött orosz szerzetesek szellemi és nyelvi befolyása alá került.
Irodalom. – Szabó Károly: Régi magyar könyvtár. II. köt. Budapest, 1885. – A osztrák-magyar-monarchia írásban és képben. Magyarország. Nyolc kötet. Budapest, 1888–1901. – Szinnyei József Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – Szabó Károly és Hellebrant Árpád: Régi magyar könyvtár. III–VI. köt. Budapest, 1896–1898. – Moldován Gergely: A románság. Két kötet. Nagybecskerek, 1896. – Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. Két kötet. Budapest, 1896–1899. – Heinrich Gusztáv: Egyetemes irodalomtörténet. II–IV. köt. Budapest, 1905–1911. – Veress Endre: Erdélyi és magyarországi régi oláh könyvek és nyomtatványok. Kolozsvár, 1910. – Szabó Oreszt: Nemzetiségi ismertető könyvtár. Hét kötet. Budapest, 1913. – Bitay Árpád: A román irodalomtörténet összefoglaló áttekintése. Gyulafehérvár, 1922. – Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története. Budapest, 1926. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Dézsi Lajos: Világirodalmi lexikon. Budapest, 1930.
