ZRÍNYI MIKLÓS LÍRÁJA.
ZRÍNYI MIKLÓS LÍRÁJA.
MÍG A XVII. SZÁZAD főrangú lírikusai Balassa Bálint költői stílusát követték, Zrínyi Miklós az olasz költők munkáiból tanult. Írt egy szép vallásos éneket, több epigrammát, idillt és elégiát. Vallásos énekében az emberiség bűneiért kínhalált szenvedett Üdvözítő mondhatatlan kegyességét magasztalta s a vétkes halandók érdemetlenségéről töprengett. (Feszületre.) Epigrammáiban Attilát, Budát, a szigetvári Zrínyi Miklóst és ennek hű társait dicsőítette. (Attila, Buda, Szigeti Zrínyi Miklós, Deli Vid, Radivoj és Juranics vajdák, Farkasich Péter.) Idilljeit szerelmi érzése sugallta. Mivel vallásos kortársai gyanus szemmel tekintettek azokra, akik szerelmi ügyeiket a világ elé vitték, jónak látta, hogy képzelt alakokat helyezzen idilljeibe. Átszőtte őket görög-római hitregei szálakkal. Úgy jelenik meg bennük, mint a Dráva erdeiben bolyongó szerelmes bús vadász. (A vadász, Violához, Tityrus és Viola, Vadász és Echo.) Elégiáiban is szerette az óklasszikus vonatkozásokat. Ifjúkori reménytelen szerelmét Arianna képében siratta meg; korán elhúnyt nejét, Draskovich Eusebiát, mint Orfeusz gyászolta. (Arianna sírása, Orpheus keserve, Orpheus Plutónál.) Szép elégiát írt kis fia halálára. (Elégia.)
Zrínyi Miklós egyénibb lírikus, mint a XVII. század többi főrangú verselője. Búsongó költeményei mély kedélyről és színes képzeletről tanuskodnak. Nincs meg benne az a száraz tanító modor, mely olyan egyhangúvá teszi kortársai líráját. Költői stílusából hiányzanak azok a kölcsönzések, melyek Balassa Bálint hagyatékából kerültek át a XVII. századi főrangú lírikusok lantjára.
Tasso és Marino voltak a mesterei: Tasso pásztorköltészete s még inkább Marino idilljei és allegorikus költeményei erősen hatottak lírájára. Marino pásztor-idilljeiben is szerepel Orpheus és Arianna, megvan bennük a panasz és esengés hangja, közös számos gondolatuk és mitológiai vonatkozásuk. De a kölcsönzött elemek mellett van elég eredetiség is szerelmi költészetében. Érzései egészen az övéi, szerelmi pátosz átvételére nem szorult, strófáit személyes élményeinek tüzével tette melegebbé. Képeinek, hasonlatainak és leírásainak egy része új és eleven. Formai szempontból azonban lírai költészete nem mutat emelkedést. Stílusa egyenetlen, nyelve darabos, verselése döcögő. Van ugyan valami rejtett varázsa ennek a csiszolatlan költői beszédnek, sőt többszöri olvasás után a férfias erejű kifejezések és a sajátságos mondatszövések minden művészietlen zökkenőik ellenére is éléggé gyönyörködtetik a régi költészet kedvelőit, de azért ezek a szerelmi költemények a nyelv és verselés bájára nézve nem vetekedhetnek Tasso és Marino idilljeivel. Ez érthető: az olasz költők már dús poétai kincs örökösei voltak, míg Zrínyi Miklós az úttörés nehézségeivel küzdött.
Vallásossága a Krisztus szenvedéseit sirató katolikus ember bűnbánó hite. El a szerelmi panaszokkal – sóhajt fel – szememből a könnyek özöne áradjon őérette, aki a keresztfán függött, Isten volt s meghalt vétkeinkért. Mint latrot feszítették a keresztre, de ott is megmutatta, hogy nyájára vigyázó igaz juhász volt. Vitézek istene, letetted égi hatalmadat, magadra vetted az emberi testet, érettünk hullattad véredet. Leszálltál az égből, keserves kínokkal haltál meg érettünk, holott a mi érdemünk annyi, mint hangya nyoma a kövön, bűnünk pedig annyi, mint levél a fákon. Kegyelmednek nincsen vége, de mi hasznod is volna, ha férgekkel törvénykeznél. A harag nem illenék irgalmadhoz, nagyobb a dicsőséged, mikor megkegyelmezel. Irgalmazz is, nem a mi érdemünkért, hanem önmagadért: ne legyen hiábavaló a keresztfán érettünk kiontott vér. (Feszületre.)
Igy könyörög a keresztfa alatt a jámbor keresztény, míg a szerelmes vadász a Dráva erdejében Cupido személyéhez kapcsolja panaszait. Vénusz gyermeke nem engedi nyugodni a szerelmes vadászt, nyila mindenütt kínozza a bús szerelmest. Hiába vesz kezébe könnyű nyilat, hiába űzi a szarvasgímet, mindenütt érzi hajlíthatatlan szerelmesének, Violának, nagy kegyetlenségét. Ó, szép Viola, miért vagy kegyetlen hozzám? Miért nem olvasztja el szívem olthatatlan lángja kemény szíved jegét? Mindenki enged szavamnak, csak te nem pillantasz rám kegyelmesen. A tigris sem örül úgy véres prédájának, mint ahogyan te gyönyörködöl szívem szaggatásában. Ha anyád oroszlán lett volna vagy ha medve táplált volna, akkor sem kellene így kegyetlenkedned. Elbízod magad büszkeségedben; azt hiszed, szépséged örökké tart; pedig az idő leszedi orcád szép rózsáit, sűrű barázdákkal szántja tele képed, aranyhajadat ezüstté fordítja; majd bánod akkor, hogy futottál tőlem. Akkor majd azt mondod: oktalan voltam, mert nem szakasztottam le, mikor még lehetett, virágjában a rózsát. Nézd, mindenütt a szerelem uralkodik az egész világon. A szerelem miatt aggódik a fülemüle, ezért siratja elvesztett társát az özvegy gerlice, a fenevadak is szerelmesek. A vitéz oroszlán szelíd a párja előtt, a vad tigris együgyű bárány a maga vágyódásában, az iszonyú medve sem kegyetlen, mikor társat keres. Párja után fut a szarvas, társa után nyargal a paripa, még a halak, bálnák, cethalak és delfinek is harácsot fizetnek Cupidonak. Az egész világon minden élőlény szerelmes. Szerelmesek az istenek is: Pluto szíve szakadásáig fut felesége után, Jupiter megfeledkezik istenségéről, kivetkőzik mennyei köntöséből, leszáll az égből a földre. Mindenütt megvan a szerelem, csak szívedben nincsen. Késmárk hegyei is megindulnak alázatos verseimre, a Duna visszafolynék könyörgéseimre, a sárkányt is meg tudnám fékezni, csak te nem hiszed, Violám, esküvésemet. Pedig ha megcsalnálak, szerelmesem, szakadjon rám a Vezuv, pattanjon rám vissza szarvasra lőtt nyilam, károgjanak a hollók felettem, Ixion kereke törje meg csontomat. Ne fuss előlem gyönge virágszál, ne repülj tőlem ragyogó csillag. Jaj, de milyen fájdalma is lelkemnek: Viola Lykaont, a hamis ebet, szereti, holott mivel kérkedhetik ellenem Lykaon? Ha verset mond, alul marad, mint Marsyas Apollóval szemben; ha kételkedik erőmben, úgy jár mint az, aki Herkules ellen küzdött. Deli termetem különb Lykaonnál; hányszor kívánnak engem a szép nimfák, hány csókot hintenek rám úton-mentemben. Esküszöm néked Dianára, esküszöm Cupido nyilára: van még nő, aki lángol értem s úgy kell futnom szép szemei elől, mint köd a szél elől, mint árnyék a nap elől, mint te énelőlem. Szállj le hát, szép Violám, kezemre, szánd meg szegény szívemet, sok mulatságot találok majd neked: madárfogó hálócskát csinálok, hosszú náddal halakat csalok neked a vízből, két szép hiúzkölyköt ajándékozok neked. De mit is beszélek én esztelen! Viola gyűlöli ajándékaimat, gyűlöli verseimet, gyűlöl engem. (Idilium: A vadász.)
Kegyetlen, hova futsz? Mért nem hallgatsz meg? Talán félsz, hogy szívem tüze megolvasztja szíved jegét? Ó ne fuss előlem, szép Viola-virág, hiszen nem vagyok erdei csoda. És mégis bizony csoda vagyok: a szerelem csodája és monstruma; te pedig kő vagy, keményebb az alabastrumnál, porfirusnál, téli jégnél, még Cupido nyila is megtompul terajtad. Mindenki meglágyul könyörgésemre, csak te szomjazod véremet, mint a vad griff. Kegyetlen sziréna vagy, nem szánod szenvedéseimet. Menekülsz előlem; jaj, szerelmes Violám, óvjad magad; meg ne csípje hangya szép fehér lábadat. Állj meg, édes vadam, hadd nézem legalább csak félóráig szemeidet, azután nem bánom, ha lelkem elválik is világunta testemből. S bár jól tudom, hogy hiába szeretlek – aminthogy Tantalusz is tudja, hogy nem ehetik az almából, bárhogy kapkod utána – mégis futok utánad, mint Echo a szó után, mint tudatlan fürj a csalogató síp után, mint kemény mágnes a hideg vas után. De te kegyetlenebb vagy Circénél, Medusánál, Armidánál. Elbíztad magad szép fehér orcádban, mert tudod, hogy ábrázatom fekete. De tudod-e azt, hogy a fagyal-fa fehér virágja lehull a földre, nem lesz senki hasznára, míg a szagos violát, jóllehet fekete, felszedik és süvegbe tűzik. Egy rút bagoly megjövendölte nekem, mit jelent az, hogy téged szolgállak: annyit jelent, mint vízpartot reménységgel szántani, jégre építeni, szerecsent mosni, holdra haragudni, csillagokat számlálni. «Viola, nem lészesz ezután gyötrelmem, Mert bolondságomat már jól megesmertem.» (Idilium: Violához.)
A vadász Tityrus alakjában beszélget Violával. Mindenki elnyugszik, ha a nap lemégyen, csak az elbúsult szerelmes járja az erdőket, mint az esti denevér. Viola ott fekszik egy diófa alatt, Tityrus kérlelő szavakkal közeledik hozzá: itt a kikelet, mindenki szerelmeskedik, egyedül te élsz szív nélkül szép virágszál. De Viola kérlelhetetlen: menj tőlem Tityrus, gyűlölöm verseidet, ne legyen soha kikelet. Fuss tőlem, éles tőr minden versed: «Dér virágnak, Kű búzának, Horog halnak, Lép madárnak, Háló vadnak, Métely juhnak, Nyíl szüvemnek, Bú kedvemnek, Mirigy életemnek». Fuss tőlem, nem kellesz, nem foglak szeretni soha, noha te meggyőzöd Amphiont, Pánt és Orpheust lantoddal. Ha Isten is akarná – válaszol Tityrus – nem haragudnál alázatos versemre, nem nevetnél, nem csúfolnál. Nem vagyok sem Amphion, sem Pán, sem Orpheus, ezeknél szerencsétlenebb vagyok, mert Amphion meglágyította a halakat, Pán Dianát, Orpheus a vadakat; de te Lykaont és az ő muzsikáját szereted, holott én elutasítottam Berleba szerelmét, hiába küldött számomra ajándékokat, hiába átkozott engem. Lykaon szidalmaz téged s mégis szereted őt, mert engem gyűlölsz. Ne kegyetlenkedjél, édes Violám, hagyd el Lykaont, veled maradok: társad és remetéd leszek. Szebb, okosabb, bátrabb vagyok nála, jobban is szeretlek, mit felelsz Violám? «Úgy légyen, édes szüvem, az mint akarod, Mert engemet az te szép versed meghajtott, Immáron ezután lészek te szolgálód, Társod és szeretőd és te szép virágod.» (Fantasia poetica: Tityrus és Viola.)
Most Arianna sírása zendül meg a költő lantján. Az Adriai-tenger habjai – mondja Arianna – nem oly nagyok, mint szemem árja; az Etna vulkánja nem lángol úgy, mint égő szívem. Cupido halálra sebzett, nincs orvosság számomra, bánatom örök. Theseus hitetlenül bánt velem, elárult engem, érette árasztom könnyeimet a sebes Drávába. «Halljad meg most Theseus hitetlenségét, És annak magadra vegyed az értelmét, Halljad Ariannának siralmas versét.» Sátorában kegyesen nyugszik vala Arianna; azt gondolja, hogy Theseus is mellette pihen, de harmatos szájával megérkezik a hajnal s Theseus nincs sehol. Üti keblét a szép nő, szaggatja szép haját, nagy erővel kiált szerelmese után, kifut a tengerpartra, de üres az egész tájék, csak messziről látszik Theseus hajója, míg végre az is eltűnik Arianna szeme elől. Akkor szaggatni kezdi testét a boldogtalan szerelmes: Jaj, én szerencsétlen, mit tett velem Theseus! Hova menekült az esküszegő? Elmentél tőlem, örökös gyászba kevertél, hálátlanul itt hagytál, holott nekem köszönheted győzelmedet a kegyetlen Minotaurussal szemben. Nem a magad eszével jöttél ki a labirintusból, belevesztek abba a náladnál okosabbak és vitézebbek is; kijöttél azért, mert Arianna cérnájával vezetted magad s íme most megfizettél szeretetemért. Hamisságodban megcsaltál egy leányt; nem vitted őt magaddal hajódban, halállal sujtottad azt, aki neked életet adott. Eredj, eredj hitetlen, majd utolér az istenek haragja, majd megbűnhödöl esküszegésedért. Azok az istenek, akik Prometheust kányákkal tépették, Atlast kősziklára fordították, Lykaont vadállattá változtatták, utolérnek téged is bosszújukkal. (Arianna sírása.)
Felhangzik Orpheus keserve is. Nyisd meg torkomat keserves sírásra Apollo, mert árvaságra jutottam, meghalt Euridicém, a szép virágszál, a legszebbik csillag. Az istenek nem tudták elviselni szépségét, irígységük miatt eltávozott tőlem az én vigasságom. Szerelmes Euridicém után elmegyek Plutóhoz a pokolba is, én szerencsétlen, ki eltöröm kobzomat s nem vigasztalom vele az erdők vadjait. Sírjatok velem együtt múzsák, nimfák, najádok; sírj te is gyors Dráva. Vajha megölne a Fátum vagy szakadnának rám az egek, rontanának rám a föld szörnyetegei. Euridice, én szerelmem, miért hagytál árván? Bizony megkereslek az Acheronban is, megkérdezem Plutót s ha elvész reménységem, melletted maradok a poklokban. (Orpheus keserve.)
A feleségét sirató férj kétségbeesett vallomása mellett megszólal a fiát vesztett apa panasza. Meglátta Isten a kis fiút, megszerette, az angyalok közé helyezte. Izsák, a kis virág, eltávozott a földről, hogy mindenkor virág maradjon a mennyek országában s örök öröme legyen neki az Úrban. Hiába sírok, ha reá gondolok, a Fátum irígyemmé lett. Hiába gondolok arra, hogyha emberkorra jut: «Ő Zrínyi jó névvel, Vitéz magyar kézzel, Kedvet tett volna nékem». Isten így akarta, mit tegyen az ember, nem szállhat pörbe Teremtőjével. El kell szenvedni mindent, áldani kell Istent jószerencséért, balszerencséért. Ime tavaszra fordul már a kemény téli idő, újul a föld, frissül a víz, vigad az erdő, csak az én tavaszomat rontotta el az irígy szerencse. Elrepült tőlem gyönyörű madárkám, kicsi fülemülém, minden reménységem. Hittem, hogy valamikor felvált engemet, követni fog szegény hazámért való igyekezetemben s nálam zengőbb trombitával énekeli majd a magyar vitézséget. De Izsák nincs itt, a szép fülemülét lecsapá az irigy halál. (Elégia.)
Irodalom. – Zrínyi Miklós lírai költeményei a költő egyetlen verses kötetében jelentek meg: Adriai tengernek syrenaia. Bécs, 1651. – Néhány kisebb költeménye, így fia halálára írt elégiája, kéziratban maradt s csak Széchy Károly kiadásában vált ismeretessé: Gróf Zrínyi Miklós költői művei. Budapest, 1906. – Teljes gyüjteményük Négyesy László kritikai kiadásában: Gróf Zrínyi Miklós művei. I. köt. Budapest, 1914.
