ZRÍNYI MIKLÓS EPOSZA.
ZRÍNYI MIKLÓS EPOSZA.
ZRÍNYI MIKLÓS harmincegy éves korában nyomatta ki költői munkáinak gyüjteményét. (1651.) Verses kötetét nagy eposza, a Szigeti veszedelem, teszi rendkívül becsessé. A négyesrímű tizenkettősökben írt tizenöt énekes hősköltemény tárgya Szigetvár 1566. évi ostroma.
Az eposz egy égi jelenettel indul meg: a Mindenható letekint a földre s látja, hogy a magyarok nem járnak a Fia által rendelt úton, bálványt imádnak, Isten szent nevét nem tisztelik, ártatlan Fia vérét nem becsülik, nincs közöttük jóságos cselekedet, feslett erkölcsűek, káromkodók, gyűlölködők, rágalmaznak, lopnak, embert ölnek, örökösen tobzódnak. Az Úr haragra lobban, magához hívja Mihály arkangyalt. Nézd – szól az arkangyalhoz – a magyarok elfajzottak, lábuk alá nyomták keresztény hitüket, különböző vallásokban gyönyörködnek, noha az egész keresztény világban nincs senki, akivel több jót tettem volna; kihoztam őket Szcytiából, mindenütt megrontottam ellenségeiket, megtelepítettem őket a tejjel-mézzel folyó szép Pannoniában, megáldottam vitéz szívvel, keresztény hitre hoztam őket, szent királyokat ajándékoztam nekik s mégis hálátlanok ezért a sok jóért, elárulták Istenüket, gonosz dolgokba merültek. Bánom, hogy annyi jót tettem velük; ideje már, hogy bosszút álljak rajtuk. Menj, arkangyal, szállj le a pokolba, küldj onnan egy haragos fúriát Szulimán szultánhoz, hadd törje a török iga mindaddig az elpártoltak nyakát, míg meg nem ismerik elhagyott Urukat. Majd kiáltoznak hozzám, de én nem hallom meg őket, hanem csak nevetem nehéz ügyüket s ez mindaddig igy lesz, míg harmad-negyedízig meg nem büntetem gonoszságukat. Ha idejében észbe nem kapnak, örök átkom lesz rajtuk; ha megbánják bűnüket és hozzám térnek, akkor ismét életre hozom őket; jaj akkor a töröknek.
Mihály arkangyal megtalálja Alecto fúriát a pokolban, megszabadítja őt bilincseitől s Törökországba küldi, hogy szállja meg Szulimán szultán szívét. Örül a fúria, repül Törökországba, éjfélkor érkezik Konstantinápolyba, magára veszi a szultán atyjának alakját s álmában fölingerli Szulimánt a magyarok ellen. Kelj fel, köss oldaladra kardot, indulj seregeddel a tévelygő magyarok ellen, én veled leszek, vigyázok minden dolgodra. Ne félj, nem fogja senki sem segíteni a magyarokat; örvendj, kezedet Mahomet vezeti. A szultán eszeveszett haragra lobban «Megfestem lovamat keresztény vér-tóban, Várasokat, várakat röjtök hamuban». Fut a sok követ mindenfelé, hadat hirdetnek minden tartományban, a vezérek tanácsba gyűlnek, a szultán beszédet mond nekik. Birodalmunkat – úgymond – karddal nyertük, karddal is kell azt megtartanunk; most a magyarra rontunk, mert Isten nekünk szánta országukat. Igaz, nem tagadom, ha egység volna közöttük, bizony nagy gondot adnának nekünk, meg is rontanák fényes koronánkat; de most Isten ostora szállott rájuk: gyűlölség, tanácstalanság uralkodik rajtuk. Arszlán vezér azt irja Budáról, hogy ne legyen kétségem a győzelemben; királyuk csak eszik-iszik, maguk a magyarok a leghenyélőbb népek; úgy gyűlölik egymást, mint az ebek, a tisztviselőknek sohasem engednek, hadakozni tudók nincsenek közöttük.
A győzhetetlen török császár parancsára megindul a háború. Mindenfelől jönnek a csapatok. A meotisi tó mellékéről számtalan tatár vonul fel, vezérük a nagy kán fia, az ifjú Delimán. Beszélik, hogy a tatár ifjú életre-halálra szerette Szulimán szultán leányát, Cumillát, de a leány Rusztán bég neje lett. «Őrizd, Rusztán vezér jól ettül magadat, Mert mint dühös farkas lesi halálodat.» A tatárok után megérkeznek Drinápolyba a szerecsenek is: öt roppant sereg, mindegyikben hat-hatezer ember. Amirassen a vezérük, maga is fekete, lova is szerecsen. Ott van mellette a vezérek között a szép Hamviván és a kegyetlen Demirhám. Az utóbbi olyan erős, hogy nincs hozzá hasonló a szultán birodalmában: «Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott, Ököllel agyonvert egy nagy elefántot». Jönnek Egyiptomból a vitéz mamelukok, húszezer lovag; jönnek tízezrével a félelmes hírű ázsiai népek. Mindenki a szultán táborába siet, mindenki le akarja tiporni a kereszténységet. Ellepik a földet, mint eget a felhő. «Jaj! Hova ez a nagy felhő fog omlani? Mely világszegletre fog ez leszakadni?»
Szent Iván havának tizedik napján megindul Konstantinápolyból Szulimán szultán. Fekete szerecsen ló van alatta, képíró sem festhetne szebbet. Mereven ül nyergében a nagy császár; vékony fehér patyolat övezi fejét, szakálla ősz, arca halavány. Szörnyű méltósággal tekintget kétfelé. Megszámlálhatatlan ágyúk sokaságát viszi magával a sereg; tarack, pattantyú, golyóbis, puskapor, kötelek, deszkák, vasmacskák, szekerek, tevék, elefántok vonulnak velük. Úgy tűnik fel, mintha valami nagy erdő közepette járna a szultán, ez a vitéz és okos férfiú: «Ha kegyetlenség szüvében jelt nem tenne, Talán keresztény közt is legnagyobb lenne». Most éppen azon hánykolódik elméje: Eger ellen vonuljon-e vagy Szigetvár ellen?
Szigetvárban Zrínyi Miklós a kapitány: «Ez török erejét nem egyszer próbálta, És minden harcokban vitézül rontotta, Egész Törökország jól esmeri vala, Ez miát volt nékik legnagyobb romlása». Isten olyan hatalmat adott ennek a hű szolgájának, hogy az ellenség mindig elomlott előtte, mint a homok. Ott könyörög Zrínyi hajnalban a feszület előtt: Véghetetlen irgalmú szentséges Isten – fohászkodik – halld meg könyörgésemet, ne haragudj reám bűneim miatt; látod, Uram, hogy a pogány töröknek miként vásik foga a keresztények ellen; ne engedd meg nekik, hogy haragod miatt földre sujtassunk; áldj meg bennünket, mutasd meg ellenségeinknek, hogy te vagy a nagy Isten és kívüled nincs Isten máshol; s vedd magadhoz az én lelkemet, mert immár nincs olyan erő testemben, hogy az ellenséget összetörhessem. A feszület háromszor lehajlik Zrínyihez: Ime, meghallgattam könyörgésedet, kedvembe fogadtam ügyedet; ne félj, nem hiába halsz meg értem, nem hiába szenvedsz mártirságot a pogánytól; tudd meg, hogy Szulimán szultán mint az éhes farkas les a halálodra, de nem fogja romlásodat látni, mert meghal kezed miatt; lelked hozzám száll majd, vitéz fiad pedig, György, felújítja fénnyel tündöklő nevedet.
Siklós vára mellett nagy ütközet támad. Mehmet basa tábort üt a sík mezőn, nem ismeri még a magyarokat, nem tudja, milyen félelmes ellenfél Zrínyi Miklós. A siklósi várból lefut hozzá Szkender bég s kérleli, jöjjön be a várba, mert Szigetvárt éhes farkasok tanyáznak: a horvát bán vitézei. Mehmet mosolyog a tanácson: az kellene csak, hogy gyávának tartsák; Úr Isten, ha olyan szerencséje volna, hogy megismerkedhetnék Zrínyivel a harcmezőn! Együtt vacsorálnak a siklósi béggel, sátrukban egy szép török gyermek énekel a szerencséről, boldog a basa, mert szerencsés embernek érzi magát. Ime azonban, rikoltás veri fel a tábort, itt a szigeti bán! Hull a török, sebesül a magyar, előretörnek és megfutnak a küzdők; a basa vitéz fia, Rézmán, kegyetlenül vagdalja támadóit, míg végre meghal Zrínyi kezétől. Mehmet úgy ront a magyarokra, mint mikor a tigris elveszti a kölykét; vitéz ember ő is; a bánnak utolsó órája ütne, ha Isten angyala fel nem fogná rettentő csapását. A bán megöli a basát, meginog a törökök hadsora, fut a pogány a siklósi mezőről.
A szigeti várban Zrínyi harcra készül. Vitézei hadirendbe állnak, úgy hallgatják a bán beszédét. Szulimán felénk tart – szól hozzájuk a bán – az egész kereszténység bennünket néz, minden reménysége a mi tisztességünkben van; harcolnunk kell Istenünkért, kedves hazánkért, feleségünkért, gyermekeinkért, életünkért; előbb lássa halva testünket a pogány eb, hogysem rabszíjra fűzzön bennünket; itt kell élnünk, itt kell meghalnunk; ez a vár legyen dicsőségünk helye avagy madár gyomra legyen koporsóhelyünk. A vitézek kardot rántva esküsznek az ellenség vesztére. Ott van Farkasics Péter, Novákovics Iván, Dandó Ferenc, Orsics István, Radován Andrián, Szecsődi Máté, Alapi Gáspár, Győri Mátyás, Bika András, Horvát Radivoj, Juranics Lőrinc, Deli Vid és velük együtt sok rettenthetetlen magyar és horvát hős. Zrínyi levelet ír a királynak, elbúcsúzik felséges urától, azután maga elé hivatja fiát, Györgyöt. Megmondja, mi a végső akarata: legyen a fia olyan, mint ő, a harcban vitéz, hazájához hű, Istenről soha meg nem feledkező. Az ifjú nem akarja elhagyni a várat, mert együtt akar küzdeni atyjával, de a hős megparancsolja neki, hogy vigye el levelét Miksa királyhoz: «Tartsd meg, fiam, magadat nagyobb szükségre S szegény romlott hazánknak jobb üdejére».
Míg a szigeti várban zajosan vigadnak a bán győztes daliái, Szulimán szultán felindulva hívja össze vezéreit. Nem Eger vára ellen vonulnak most már, hanem Zrínyi büntetésére mennek: meg kell torolni a siklósi gyalázatot. Kadileszker főpap ezer juhot vágat le, hogy áldozattal kedveskedjék Istennek, de ijesztő csoda történik. Mikor a ragadozó madarak ellepik a juhok tetemeit, egy bivaly nagyságú fekete sas csap közéjük, elkergeti a madarakat, kegyetlen komorsággal sétál a mezőben, azután eltűnik a sötét felhők között: félelmes eset; azt jelenti, hogy a török császár és népe nem sok jót remélhet. Éjjel még egy másik baljóslatú dolog történik. A táborban elszabadul két ló, megvadulva tombol a sátrak között, az ijedt alvók egymásnak rohannak, mindenki Zrínyi nevét kiáltozza, azt hiszik, itt van seregével. A riadt emberek egymást mészárolják, a császár és basái alig tudják lecsendesíteni őket.
Szigetvárban megjelenik a török császár két követe: a bölcs beszédű Halul és a vad Demirhám. Ó, Jézus hitén valóknak szép csillaga – szól Halul a bánhoz – add át váradat a török császárnak. Hidd meg, mi is csodáljuk vitézségedet, híred mindenütt tündöklik, maga a császár is szeret téged. Nem is ingyen kéri ő tőled a várat, megtesz vezérének, kincsekkel halmoz el, sőt ha már annyira szereted Szigetet, visszaadja azt is neked a nagy császár. Ne bízzál erődben, mert nem állhatsz ellen százezer embernek, nem számíthatsz a német segítségére. A németben bízol? A német a föld alá kíván téged, a német gyűlöli a magyar katonát, a német gonosz akaratú a magyarhoz. Ezer példát mondok neked; milyen a német barátsága; ha eljő segítségedre a maga kedvetlenségével, akkor is már régen török kézben lesz Sziget. Méltósággal felel a bán: Jó követ, én soha nem lehetek barátja a töröknek, valameddig látom, hogy a kereszténységnek ellensége. Nem gondolunk mi veszendő életünkkel, csak kegyelmet nyerjünk Istennél. Meghalunk örömest s bizony ti sem fogtok nevetni a mi pusztulásunkon. Ingerülten kiált fel most Demirhám: Válassz hát mit akarsz, békét-e vagy harcot? S a piacra egybegyűlt vitézek indulatosan kiáltanak: Fegyvert, fegyvert! Elmennek a követek, Oszmán basa az előhaddal körülfogja a várat, kémlelik a vár gyöngébb részeit, hirtelen rájuk tör Zrínyi s kegyetlen vérontást visz végbe köztük. Az Almás patak vérrel folyik, háromezer lovas és ötszáz janicsár hever a harc mezején. Deli Vid megöli Hamvivánt, a szerecsen királyfit, fegyverét elveszi, arannyal varrt ingét magára ölti. Megöli hű szolgáját, Kambert is, levág sok más fő törököt. Zrínyi visszavonul a szigeti várba, vitézei örvendeznek, Deli Vid gyönyörködik zsákmányában.
Az örömre a gyász napjai borulnak: meghal Zrínyi első kapitánya, Farkasics Péter. Nem az ellenség öli meg, betegágyban hal meg s az neki nagy keserűsége, mert százszor boldogok azok, akik vitézi módra adhatják oda életüket hazájukért. Szomorúság van a török táborban is, Demirhám esztelenül szaggatja ruháit, annyira fájlalja Hamviván halálát. Elkeseredett haraggal ront egymásnak az ostromló had és az ostromlott őrség. Zrínyi mindenütt ott forog, ahol legnagyobb a veszély; nem henyél Deli Vid sem, sok vitéz törökben eltöri dárdáját. Demirhám úgy ront rá, mint a mérges sárkány, hogy bosszút álljon Hamvivánért. Mint mikor két haragos pusztai oroszlán találkozik egymással, úgy szaggatják egymást; már besötétedik, mégsem győz egyik sem; ezért szavukat adják egymásnak, hogy újból találkoznak és életre-halálra megvívnak. Szulimán egészen odavan nagy búsulásában. Legyőztem az egész világot – sóhajt fel – rettegett előttem maga Károly császár is, most mégis kudarcot vallok Sziget alatt. Összegyűl a török haditanács, a nagyvezér tanácsadásra szólítja fel a főembereket. Rusztán, a szultán veje, óvatosságot javasol, el kell kerülni a nyílt harcot, sánccal kell megközelíteni a várat, veszteg kell ülni a sánc mögött, míg meg nem törnek a gyaurok. Delimán indulatosan kiált fel: Bújjon el, aki fél a fegyvertől; nem sánc, nem ásó, nem kapa kell a vitézeknek, hanem kard és támadás! Demirhám is fegyver után kiált: Nem kapálni jöttem én e vár alá! Több vezér dühében kimegy a sátorból, egyesek a lassú ostromot pártolják, mások életre-halálra akarnak küzdeni. Delimán haragját maga Szulimán csillapítja.
A török ágyúk éjjel-nappal zúzzák Szigetvár falait. A bán két vitéze, Radivoj és Juranics, megfogadják, hogy hírt visznek a magyar királynak a szigetiek szorult helyzetéről. Zrínyi megöleli őket, magasztalja bátorságukat, nagy ajándékot ígér nekik, de a két vitéz nem az ajándékért, hanem a dicsőségért vállalkozik arra, hogy átvágja magát a török táboron s Bécsbe siet a királyhoz. Amint mennek az éjjel sötétségében a táboron keresztül, mindenütt megölik az alvó törököket, bemennek Kadileszker sátrába is, levágják a főpap fejét s már szerencsésen kijutnak a táborból, mikor háromezer tatár rájuk ront, Juranicsot bekerítik, Radivojt egy erdőbe szorítják. Radivoj nem akar elmenekülni, sajnálja társát, vele együtt hal meg. Előbb Juranics fejét vágják le, azután a segítségére siető Radivojt ölik meg. «Ó áldott, ó boldog, ó erős vitézek! Ha mit az én magyar verseim tehetnek, Soha ti dícséretre méltó híretek Meg nem hal, míg folynak alá sebes vizek.» Ugyanakkor Deli Vid álmot lát a várban s elmondja látomását Zrínyinek: Miért sírsz – kérdi tőle a bán – mint egy kis leányzó, nem illik ez hozzád. Felel urának Deli Vid: Ne csodáld, hogy keservesen sírok, íme láttam álmomban Radivojt, kemény sebekkel, bő vérhullásban, száz helyen megnyitott vitézi mellel, vérrel fertőzött szörnyű öltözetben; szomorú szemmel nézett rám, keserűséggel búcsúzott tőlem: «Míg Isten akarta, Deli Vid, én éltem, De keresztény hitért most halált szenvedtem Juraniccsal együtt s most elődben jüttem, Én meztelén lélek, töröknél van testem».
A törökök úgy szomjúhozzák Zrínyi várát, mint az ördögök. Elpusztult már a külső és a belső város, düledeznek a vár falai, de a vár piacán ott áll Zrínyi, kezében aranyos dárdája, mögötte istenfélő serege. A ledűlt bástyán keresztül megindul a törökök rohama. Legelől Demirhám halad, pusztulnak csapásaitól a magyar vitézek, nem bír vele senki. Másfelől Delimán hordja a halált kezében, vele sem bírnak a magyar és horvát vitézek, de társait mind levágják, ő maga egyedül ballag a várban, vissza a kapu felé. «Ó hányszor megfordult, szégyenli futását, Szégyenli mutatni keresztyénnek hátát, Akar visszamenni, de ész bátorságát Meggyőzi, kapu felé tartja járását. Az nagy vaslakatot, ki egy lóterh vala, Leüti ököllel, kaput lábbal rugá; Így vitéz Delimán várbul kiindula, Híd fel vala vonva, árkot által uszá.» Demirhámra maga Zrínyi ront rá s a rettenthetetlen hős reszketni kezd Sziget Hektora előtt. A bán úgy gázol a vérben, mint egy vízi óriás, száz törököt vág le egymaga, halomba hull előtte az ellenség, mint kasza előtt a fú. «Az egész seregnek ő ad bátorságot, Ő ád erőt szigetieknek s hatalmat.» Demirhám eltűnik előle, az ostromlók megfutamodnak, Zrínyi pedig a nehéz harc után megtér várába, mint ahogyan megtér barlangjába a kölykeihez hű nőstényoroszlán. Szolgái vigadnak, örülnek, hízelegnek körülötte, mint az oroszlánkölykök.
A török táborban nagy esemény történik: a szultán veje, Rusztán, gúnyolódva beszél Delimánnal, az ifjú tatárral; ez három csapással megöli a béget. Az egész tábor zúgni kezd, a török vezérek igazságos büntetést követelnek a szultántól. Demirhám védelmébe veszi a tatárt, rábeszéli a menekülésre: fusson és maradjon távol, amíg a szultán haragja tart. «Menj el szeme elől haragos császárnak, Adj kis ideig helyt méltó haragjának.» A tatár ifjú elnyargal a táborból, Demirhám meg újból bajvívásra készül. Követet küld Deli Vidhez, kihivatja a várból s kíséretét hátrahagyva megkezdi párviadalát. Maga a török császár is nézi, hogyan harcol a szerecsen vitéz és a keresztény hős; Zrínyi Miklós is ott áll vigyázva, hogy a pogány ellenség cselt ne vethessen kedves daliájának. A török csakugyan megszegi szavát. Mikor Amirassen látja, hogy Demirhám már lankad a rettenetes harcban, Deli Vid ellen viszi csapatát s a szerecsenek körülözönlik a hőst. «Megszegted hitedet pogány eb – kiált fel Deli Vid – megvetéd az te Istenedet, De Isten is megvet, Demirhám, tégedet, Végre is kezemben adja életedet.» Demirhám szégyenkezik, mert ő nem akarta, hogy társai beleavatkozzanak párbajába, Deli Vid meg hirtelen török köntöst ránt magára s eltűnik a sokaság között. Zrínyi hiába kiáltoz elveszett hőse után: «Hon vagy, édes szógám, Deli Vid, hon vagy te? Élsz-e? Török szablya vagy megemésztett-e?» Senki sem felel kiáltozására. Most szörnyű bosszút áll a pogányon, megszalasztja a törököket, úgy áll a török vérben, mint a kőszál a tengerben.
Míg a magyarok Deli Videt siratják, a törökök Delimán után sóhajtoznak. A tatár ifjú másodmagával bujdosik s éppen egy dombon ül, mikor megjelenik előtte Cupido, szívébe láthatatlan nyilat küld s felébreszti Cumilla iránt érzett régi szerelmét. Delimán egész betege ennek a szerelemnek, ugyanígy sóhajtozik utána a szultán leánya is, mert az ő szívét szintén megsebezte Cupido. Levélváltás után végre találkoznak. «Duplázzák csókukat egymás szája körül, Venus triumfusán kedves szüvök örül.» Boldogságuk olyan, mint a tűnő álom. A török tábor visszaköveteli Delimánt, követ megy a tatár ifjúért Nándorfejérvárba. Szulimán annyira kedvez a száműzöttnek, hogy még Cumillát is neki szánja feleségül s kegyelmét igéri Rusztán haláláért. Hiába rimánkodik a szultán leánya, hogy szerelmese ne menjen vissza a török táborba, a tatár vezér útnak indul, mert tisztességé nem engedi, hogy elvonuljon a harc mezejéről. Még mielőtt megérkeznek Szulimán seregéhez, Cumilla véletlenül mérgezett vizet iszik s ott hal meg a török tábor közelében. Delimán őrjöng, fegyverét elhányja, ruháját szaggatja, oroszlán módjára ordít, leöli környezetét, két nap és két éjjel őrjöng, azután észretér, felszedi fegyvereit s megindul, hogy bosszút álljon a keresztényeken.
Deli Vid nem tud menekülni a török táborból, ott jár-kel álruhában a pogányok között. A szigeti várban benn van felesége, az egyetlen asszony az egész védőseregben. Borbála török leány volt, Deli Vid erőszakosan rabolta el, azután megkeresztelte és hitestársává tette. A hűséges asszony egyideig siratja urát, később páncélba öltözik, lóra ugrik, a török táborba lopódzik s török nyelven beszélget a pogányokkal. Mikor egy szerecsen azt mondja neki, hogy éppen most fedezte fel egy sátorban Deli Videt, szablyájával levágja a szerecsen fejét. Nagy zenebona támad, Borbálát elfogják. Deli Vid éppen arra nyargal, hallja élete társának keserves sírását, felkapja lovára feleségét s elnyargal vele Szigetvár felé, be is ér a várba. Ezalatt újbál tanácskoznak a török táborban. Delimán és Demirhám ismét lángolnak a harcért; ahány a vezér, annyiféle a tanács; a szultán már a visszavonulásról gondolkodik. A szerencse azonban kedvez a törököknek. Szigetvárból postagalambot röpítenek ki, egy ragadozó madár egyenesen a szultán sátrába kergeti a galambot s szárnya alól kiveszik a szigetieknek a magyar királyhoz írt búcsúzó sorait Közel vagyunk a halálhoz, megemésztettek bennünket tűzzel, csak kevesen maradtunk, nincs már semmi reményünk, két nap alatt üt a végső óránk, de mi is megtettük a magunkét: huszonötezer török eb fekszik körülöttünk. «Isten tartsa Felséged jó szerencsében.»
Szulimán császár előtt jelentkezik a pokolbéli lelkek ura, a hatalmas Alderán s megígéri, hogy az alvilág minden ördögét Szigetvár ellen küldi. Az öreg varázsló elmegy az erdőbe, medencébe gyüjti tizenkét keresztény ifjú vérét, rézvesszőt vesz kezébe, kört húz maga köré s rettenetes igékkel kényszeríti Lucifer alattvalóit, hogy szolgálatára jelentkezzenek. Porrá kell égetni Szigetet, meg kell semmisíteni a vár népét, le kell győzni a kereszténységet! Pluto, Tantalus, Atreus, Medusa, Eurus, Boreas, a fúriák, hárpiák, óriások, sárkányok mind Sziget ellen röpülnek. «De mindezek között kevélységgel sétál Az világröttentő szörnyűséges Halál, Mindent irtózással meggyőz és nagysággal, Mindkét keze terhes isszonyú kaszával.» A titokzatos Hazret Ali is kikel sírjából Alderán szavára: «Jüjj ki, Hazret Ali, jüjj ki föld gyomrábul! Hozd ki nagy zöldfikárt te mély koporsódbul». De Szigetet még az ezernyi borzalmas szörnyeteg sem rettenti meg: «Pokolbéli lölkök vannak ellenséggel, Az mi reménységünk van penig Istennél». Megkezdődik az utolsó élethalál-harc a törökök ellen. Demirhám és Deli Vid megvívják végső párbajukat. Vérpatak ömlik vitézi testükből. Ott halnak meg mindketten borzalmas viaskodás után.
Zrínyi Miklós készül utolsó harcára. Mindenképpen próbál az Isten bennünket – szól vitézeihez – és mivelhogy látja hűségünket, szép koronát készíttetett nekünk az égben; ne irtózzunk halálra menni, csak lépcső ez az örök örömhöz; a tűz miatt nem maradhatunk tovább a várban, kivonulunk innen, mihelyt jő a hajnal. Felvillannak a vitézek szemei, alig várják a végső küzdelmet, minden hasznos holmit elégetnek a várban, a bán díszbe öltözik, száz aranyat rejt dolmányába, ilyen jutalmat ad hóhérainak. Isten az égből kegyelmesen pillant reá: «Ahon szigetiek én értem harcolnak És az én hütömért már sok vért hullattak». Gábriel arkangyal kiröppen a. mennyből, egyik kezében lángoló pallost tart, másik kezében pálmaágat visz, úgy száll Zrínyi elé: «Ó seregek urának kedves szolgája, Egész kereszténységnek vitéz virágja, Te voltál Jézusnak megszentelt hadnagya: Ihon az Istennek az ő koronája». Angyali légió ront a gonosz lelkekre, Lucifer fekete serege rémülten menekül, Alderánt is magukkal ragadják a pokol mélységére. És most megindul az utolsó roham a törökök ellen. «Itt fegyver fegyverrel találkozik öszve, Vitéz is vitézzel kapcsolódik közbe; Vér, jajgatás és por megy égben keverve, Törik dárda, kopja, szablya elegyedve.» Halál formájára jár a bán a törökök között, ledőlnek előtte a pogány óriások, hiába fenekedik ellene száz kard, száz dzsida, száz puska. Mint a nyárfalevél, úgy retteg Szulimán. «Gázol rettenetesül Zrínyi vértóban, Vérkataraktákat indít meg pogányban.» Itt zászló zászlóval nagy csoportokban hull, amott halomban fekszik a török, némelyek a lovak alatt vergődnek, mások félholtan is marják ellenségüket. Delimán lelkében a halálfélelem rettentően küzd a vitézi becsületérzéssel. Én vagyok-e az a híres Delimán, akitől eddig mindenki menekült? Ó szívem, erősödj meg; vitézségem mit rettegsz a gyaurtól? Ez a nap, ez az óra fényesítse meg egész életemet! Mint mikor az amfiteátrum homokjában a bika megköszörüli szarvát, úgy rázza dárdáját a tatár hős, bőszülten ront a bánnak, de dárdája megtompul Zrínyi pajzsán, kardja nem árthat Isten emberének. A bán megöli őt s utat nyit magának ezer és ezer török testőr hadsorán át a szultán felé: «El kell menned, vén eb, örök kárhozatra». Ott hull el kardjától, temérdek népe közt, a nagy Szulimán, serege csak messziről meri körülkeríteni a bánt és népét, úgy küldik reájuk halálos golyóikat. Angyali légió száll most le az égből, dícsérik az Istent hangos muzsikával, mindegyik angyal visz magával egy lelket, így mennek a hősök Isten országába.
Az eposzban Zrínyi Miklós emléket akart állítani ősének, a szigetvári hősnek. Egybe akarta gyűjteni az 1566. évi ostrom nevezetes jeleneteit, tanuságot akart tenni Szigetvár védőjének hősi nagyságáról. A szigeti Zrínyi Miklósban nemcsak a vitéz katonát dicsőítette, hanem az igaz hazafit és az önfeláldozó keresztényt is. Azt hirdette eposzában, hogy a pusztulásra szánt magyar nemzetnek Zrínyi Miklós mártirhalála miatt kegyelmezett meg az Isten. A magyarság elszakadt az igaz vallástól, megtagadta katolikus hitét, rossz útra tért, ezért vonta magára az ég bosszúját; a haragos Isten elküldte büntetésül a pogány ellenséget; de a megsemmisülést mégis elkerülte a nemzet, mert Zrínyi Miklós felfogta a csapást, megölte a törökök legnagyobb szultánját s megdicsőülve szállt a mennyekbe, hogy mártirhalálával kiengesztelje az ég urát. Zrínyi Miklós önfeláldozása nem pusztán hősi tett, hanem Isten közbejöttével véghezvitt nemzeti váltság. A költő a katolikus hívő érzelmeivel szemléli a világot s a katolikus álláspont szerint gondolja el ősének a magyar nemzetért hozott áldozatát. Szerinte az évszázados diadalmas török támadásokba a szigeti hős vitt fordulatot azzal, hogy a legveszedelmesebb támadás idején elégtételt adott Istennek a katolikus vallástól való elpártolás miatt. A török, a költő felfogása szerint, az Isten büntetése, de azért nem szabad csüggedni, mert a szigeti hős kiengesztelte az Istent s csak a nemzeten múlik, hogy összetörje az ellenséget.
A költő öntudatos művészetére vall, hogy a szigeti várvédelmet az egész ország sorsára kiható csodatetté tudta tenni s fölemelte az isteni beavatkozás körébe. A hősköltemény az égből indul ki, az égben végződik, közbül a mennyei akarat ismételten belevegyül a földi törekvések intézésébe. Az égi hatalom és az emberi sors összefűzése belsőleg egységessé teszi a történetet s a szörnyű harcokba fenséget lehel. Ott, ahol a pokolbeli hatalmak feltűnnek, az alvilág bősz harcának festése megragadóan sikerült.
Az eposz kompozíciója művészi érzékről tanuskodik. Még a mese menetébe ékelt elmélkedések sem hatnak zavaróan. Az epizódok szerves kiegészítői a főmesének; állandóan fokozzák érdeklődésünket a főhős iránt. Meseanyagán erős önfegyelmezéssel uralkodott a költő. Csak azt használta fel történeti forrásaiból, ami igazán beleillett eposzába s a történeti eseményeket akként vegyítette a költött részekkel, hogy a különböző helyekről egybehordott elemek művészi módon fejlesztették egymást. Az eposz céljainak meg nem felelő történeti tényeket mindenütt módosította vagy más leleménnyel pótolta. A magyar hősök tetteinek elmondásában jobban meg volt kötve a keze: itt kevésbé tért el a történelemtől; de a törökök dolgainak elbeszélésében szabad röptöt engedett képzeletének: itt meséléssel keverte a históriát. Azzal, hogy a szigeti események intézésébe belevonta az égi hatalmakat, felséges keretbe foglalta meseanyagát. Elsősorban a hadi élet rajzolója. Az ostromlott magyar várnak és az ostromló török tábornak életét mozgalmas jelenetekben mutatta be olvasói előtt. A zord harci részleteket olykor kibővítette egyéb mozzanatokkal is. Nemcsak véres összecsapások sorakoznak egymás mellé, hanem a családi élet, szerelmi szenvedély, hadi tanácsok, eszmecserék, vendéglátás, követségfogadás, fölesküvés, diadalmenet és temetés leírásának is jut hely. Csak itt-ott esik ki a mese jól átgondolt szerkezetéből és egységes menetéből egy-egy kisebb részlet, melynek odaillesztését fölöslegesnek érzi az olvasó.
A lelki élet megkapó rajza és a jellemfestés önállósága kiváló érdeme a költőnek. Magyar hősei, a kereszténység bátor harcosai, elszántan viaskodnak a mohamedán kelet vad katonáival, az ormótlan izomerő megtestesítőivel. Minden rendkívüliségük mellett is élő emberek ezek a hősök, egymástól külsőleg-belsőleg különbözők. Csak éles megfigyelő tehetség alkothatott ilyen valószerű alakokat. A magyar daliák és a török leventék alakjait. egyaránt megelevenítette a költő egyénítő művészete. Zrínyi Miklós derék apa, vitéz katona, hatalmas várúr, Istenben bízó keresztény, hazájáért élő-haló vezér. Szulimán a legnagyobb a török szultánok sorában, bölcs, bátor, fáradhatatlan, kegyetlen, bosszúálló. Zrínyi Miklós és Szulimán szultán körül megelevenedik a török hódítás korának öldöklő világa. Deli Vid, a pogányok réme, éppen olyan jólelkű övéihez, mint amilyen ellenállhatatlan erejű akkor, ha rajta üt az ellenségen. Neje, Borbála, igazi lelkes keresztény asszony. Delimán, az ifjú tatár vezér, tele van harci kedvvel, vad indulatokkal, fékezhetetlen szerelmi szenvedéllyel. Demirhám és Rusztán, Radivoj és Juranics, Hamviván és mások: egy-egy vonással kitűnően jellemzett személyek. Ha van valami, amit fentartás nélkül dícsérhetni az eposzban, ez a korrajz és jellemfestés.
Fontos mozzanat a Szigeti Veszedelem értékének vizsgálatában az eposz eredetiségének kérdése. Kiket utánzott a költő, mennyit merített más munkákból, honnan kölcsönözte meseanyagát? Kik voltak mesterei, mik voltak forrásai? Az eposzírók Vergilius óta az eposzi hagyományok figyelembevételével dolgoztak; senki sem írta rovásukra, ha elődeiktől néhány epizódot, helyzetet, kifejezést vagy hasonlatot kölcsönöztek. Zrínyi Miklós is sokat tanult az eposz régibb mestereitől. Homeros, Vergilius, Ovidius és Ariosto műveinek forgatása meglátszik eposzán. Igazi mestere Tasso a Megszabadított Jeruzsálemmel. Míg azonban Tasso vallásos eposzt írt, Zrínyi Miklós nemzeti tárgyat választott; míg Tasso meséje magában is epikus jellegű, Zrínyi Miklósnak keresnie kellett hőskölteményéhez az epikus alapot; míg Tasso akkor volt elemében, mikor kelet tündérvilágát és ledér szerelmeit festhette, Zrínyi Miklós a hazaszeretet nemeserkölcsű énekese. Igaz, hogy Tasso hasonlíthatatlanul ékesebben ír, de az olasz költő egy irodalmi aranykor nyelvi kincsének szerencsés örököse, míg a magyar eposzíró magános jelenség a régi magyar epika pusztaságában.
Meseanyagát a Szigetvár ostromát tárgyaló történeti forrásokból és verses munkákból merítette a költő. A történeti források közül legtöbb hasznát vette Istvánffy Miklós latinnyelvű históriájának, felhasználta továbbá Zsámboki János, Forgách Ferenc, Budina Sámuel, Reusner Miklós, Leunclavius János és Boyssardus János latin munkáit, forgatott egy-egy, ma már ismeretlen horvát és olasz krónikát, merített végül a szájhagyományokból is. A verses munkák közül Schesaeus Keresztély latinnyelvű eposza s még inkább Karnarutics Bernát horvátnyelvű történeti költeménye hatott meseanyagának kiszemelésére. Az erdélyi Schesaeus hexameterekben énekelte meg Szigetvár elestét, a zárai Karnarutics négy énekes rímes krónikában mondta el a szigeti ostrom történetét. Az utóbbiban már föltalálhatók a Zrínyiász alapeszméjének főbb gondolatai; egyes elbeszélő részletek és leírások innen származtak át a magyar eposzba. A magyar eposzíró sokat tanult mestereitől és sokat merített forrásaiból. Az aprólékos tartalmi átvételektől sem óvakodott, azt azonban meg kell állapítani, hogy a különböző helyekről éles ítélettel egybeszedegetett anyagot zárt kompozícióban dolgozta fel.
A Szentírásból is merített költői ihletet. Lelkét áthatották az Ószövetség és Újszövetség könyvei, erkölcsi okulást és gyakorlati életbölcsességet tanult belőlük, bibliai példákat szőtt eposzába, helyenkint átvette az Ótestamentum stílusát is.
Nagy fogyatkozása a Szigeti Veszedelemnek, hogy nyelve nem szeplőtelen. Az olvasónak több helyen az a benyomása támad, hogy a költő magyar nyelvérzéke fogyatékos. Itt-ott még nyelvtani helytelenségek is mutatkoznak szövegében; mondatszerkesztése helyenkint pongyola, másutt erőszakolt; egyik-másik szórendi eltérése sehogy sem egyeztethető össze a magyar nyelv szellemével. A latin nyelven kívül bizonyára a horvát nyelv is rányomta hatását erre a magyar nyelvre. A mai ízlés a verselést sem találja kifogástalannak. A hősköltemény tele van dallamtalan sorokkal, rossz sormetszetekkel, gyarló rímekkel. A költő maga is érezte verselésének gyöngeségét, de azzal mentegetődzött, hogy neki nem mestersége a poézis és ideje sem volt eposzának kidolgozására. Még azzal sem törődött, hogy a sorközépi nyugvópontot megtartsa, pedig ennek elhanyagolása fölötte kellemetlen hatású. De ha darabos és nem mindenütt magyaros is nyelve; ha zeneietlen, sőt bántóan bukdácsoló is verselése: költői előadása mégis hatásos. Az előadás élénkítését a szebbnél-szebb inverziók, alliterációk, szóképek, szóalakzatok és gondolatalakzatok egész tömege szolgálja. Az elbeszélés mindenütt jól halad, csak ritkán válik szárazzá vagy unalmassá. Mindenesetre formai fogyatkozásai miatt nem iktathatjuk ezt az eposzt a befejezett magyar művészi remekek sorába; idegen forrásokból való kölcsönzései is erősen kisebbítik értékét: de azért szerzője hasonlíthatatlanul különb költői tehetség, mint valamennyi előtte föllépő magyar epikus.
Zrínyi Miklós életének huszonhatodik évében írta eposzát. A harminc éves háború zajából tért haza Csáktornyára, az 1645–1646. év telét ennek a munkának megírására fordította, azután öt évig hevertette kéziratát. Mikor rászánta magát költeményeinek kinyomatására, több versszakot törült az eposzból, de a nyelven és verselésen nem simított. Kedve sem volt hozzá. Idejét országos gondjai és magánügyei egyre jobban lefoglalták. – Eposzát és lírai költeményeit egy bécsi könyvnyomtató műhelyben nyomatta ki: Adriai tengernek syrenaia grof Zrini Miklos. Bécs, 1651. – A címlapon olvasható a költő jelmondata: «Sors bona nihil aliud». A címlap hátán a következő ajánlósorok: «Dedicálom ezt az munkámat magyar nemességnek, adja Isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznossan néki dedicálhassam». Ezután következik az előszó. Ebben a költő mentegetődzik verseinek fogyatkozásai miatt. Vergilius tíz esztendeig írta az Aeneist, neki egy télben kellett véghezvinnie munkáját; Homerosnak és Vergiliusnak mestersége volt a poézis, neki ellenben nem. «Őnekik más gondjuk nem volt, nékem ez legutolsó volt. Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni. Vagyon fogyatkozás verseimben, de vagyon mind az holdban, mind az napban… igazsággal mondom, hogy soha meg nem corrigáltam munkámat, mert üdőm nem volt hozzá, hanem első szülése elmémnek». Fabulákkal keverte a históriát, de úgy tanulta Homerostól és Vergiliustól. Török, horvát, deák szókat is kevert verseibe, mert szebbnek gondolta így, meg azután szegénynek érezte a magyar nyelvet. – Jóllehet Zrínyi Miklós szerényen beszélt költői tehetségéről verses kötetének előszavában, eposzára büszke volt. Még horvát nyelvre is lefordíttatta hőskölteményét öccsével, Zrínyi Péterrel. Ez a fordítás a magyar editio princeps után kilenc esztendővel jelent meg. (Adrianszkoga mora syrena groff Zrinszki Petar. Velence, 1660.) Míg Zrínyi Miklós tüzes magyar volt és türelmes katolikus, Zrínyi Péter lelkes horvát és fanatikus protestáns-gyűlölő. Horvát hazafisága mindenütt kitűnik fordításából. A horvátok ügyét kívánta szolgálni fordításával s még ott is előtérbe helyezte a szigetvári hősök horvát voltát, ahol bátyja a hősök magyarságát dícsérte. Fordításában a szigetvári Zrínyi Miklós a horvátok védelmezője, Deli Vid a horvátok védőbástyája. A horvát fordítás szintén tizenöt énekből áll, de a moralizáló betoldások következtében terjedelmesebb a magyar eredetinél. Zrínyi Péter gondolkodó fordító, de nem költői tehetség. Fordítása a horvát irodalomtörténetírók szerint nagyon elmaradt a magyar Zrinyiász mögött.
