A DEÁKOS IRÁNY ÚTTÖRŐI.
A DEÁKOS IRÁNY ÚTTÖRŐI.
A MAGYAR költők az 1760-as évekig az ősi nemzeti versidomot használták. A hagyományos nemzeti verselés főként abban különbözik a görög-latin verseléstől, hogy az előbbi rímes, az utóbbi rímtelen; továbbá, hogy az óklasszikus versformáknak szoros időmértékük van, míg a magyar versformák jóval szabadabbak. Az óklasszikus verselésre már a XVI. és XVII. században is találunk példákat, de ezek a próbálkozások inkább csak egyes vallásos írók alkalmi játékai voltak; a jelesebb költők nem törődtek az antik mértékű verseléssel; a szórványosan jelentkező rímtelen időmértékes kísérletezések nyomán nem támadt semmi irodalmi mozgalom.
Sylvester János disztichonaitól kezdve az 1760-as évekig több mint félszáz olyan verselő-próbáról tudunk, melyekben a szerzők az antik prozódia szabályai szerint iparkodtak kifejezést adni gondolataiknak. Túlnyomó részben hexametereket és pentametereket róttak egybe, csak elvétve kísérleteztek sapphói strófákkal vagy anakreoni jambusokkal. E kísérletezők közül megemlíthetjük Magyari István, Pázmány Péter, Szenczi Molnár Albert és Apáczai Csere János nevét. A XVIII. században két buzgó híve volt az antik mértékű verselésnek: MOLNÁR JÁNOS jézustársasági atya, utóbb szepesi kanonok, első tudományos munkájában adta közre hexametereit és pentametereit (A régi jeles épületekről, 1760); KALMÁR GYÖRGY, a világlátott nyelvtudós, szintén egyik tudományos munkáját díszítette hatodfélezer hexameterével. (Prodromus. 1770.) A jóigyekezetű tudósok hiába serkentették kortársaikat a római versmérték rendszeresebb követésére, buzdításaik csak szűk körben hatottak. Az igazi siker a deákos iskola első három tagjának – az óklasszikus triásznak – fellépéséhez fűződik.
Bessenyei György fellépése idején az óklasszikus triász tagjai – Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Rájnis József – már javában faragták római verssoraikat, de eleinte sem egymás munkálkodásáról nem tudtak, sem arról, hogy milyen sok úttörő előzte meg őket. A költői szereplés vágya a fölfedezés dicsőségével egyesült lelkükben. Mindegyikük azt hitte, hogy ő fogja igazán magára vonni a figyelmet az új verstechnikával; mindegyikük örvendett annak láttára, milyen jól gördülnek az antik szabású magyar versek.
A magyar költőknek ez a deákos irányú csoportja a katolikus papság köréből került ki. E lelkes férfiak előtt a nemzeti ügy erősítésének célja szentebb volt mindennél; örömmel keresték a protestánsok barátságát is; szívesen szövetkeztek velük irodalmi tervek megvalósítására. A hagyományos magyar verseléstől és a nyugateurópai rímes időmértékes versformáktól egyaránt idegenkedtek; a görög-latin prozódia szabályait gondosan követték; kifejezésekért, képekért, hasonlatokért a római poétákhoz s a latinul író jezsuita és piarista költőkhöz fordultak. Munkásságuk gyümölcsözően hatott a magyar költészet fejlődésére. Bár egyikük sem volt megáldva különösebb költői tehetséggel, a verselés újsága, a stílus fejlesztése, a nyelv hajlítása és egyes alig ismert műfajok művelése tekintetében olyan sikerük volt, hogy érdemeik méltó módon sorakoznak a magyaros, franciás és németes irány eredményeihez.
Kiadások. – Molnár János: A régi jeles épületekről. Nagyszombat, 1760. (A szerző életéről és munkáiról: a folyóiratokat ismertető részben.) – Kalmár György: Prodromus idiomatis scythico-mogorico-hunno-avarici sive adparatus criticus ad linguam hungaricam. Pozsony, 1770. (A szerző életéről és munkáiról: a latinnyelvű irodalomról szóló részben.) – Császár Elemér: Deákos költők. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtárában. Szemelvények Molnár János és Kalmár György deák szabású magyar verseiből, továbbá mutatványok a XVI–XVIII. századi verselők rímtelen időmértékes soraiból. Szentkirályi Sámuel református lelkipásztor 1730-ban Ovidius nyomán ezt a sikerült disztichont szőtte egyik halotti prédikációjába Az Édes Hazáról: «Nem tudom én minemű édesség vonja az embert, Hogy született földjét el ne felejtse soha». Birsi Ferenc katolikus pap 1764-ből való hexametereiben szintén akadnak sikerült sorok; a verselő magasztaló kifejezésekkel üdvözli Magyarország hercegprímását, aki: «Fénylik válogatott sok szép erkölcsivel együtt».)
Irodalom. – A görög-latin versformákat követő magyar verselés történetével először Rájnis József foglalkozott: A magyar Helikonra vezérlő kalauz. Pozsony, 1781. (A szerző még csak kilenc olyan magyar verselőről tudott, akik őelőtte antik mértékekben írtak.) – Virág Benedek: Magyar poéták, kik római mértékre írtak 1540-től 1780-ig, Pest, 1804. (A címben jelzett időkorra nézve 19 verselőről számolt be.) – Toldy Ferenc: Összegyüjtött munkái. VII. köt. Budapest, 1873. (Az óklasszikai triász föllépéséig 30 deákos mértékű magyar verselőről szól.) – Négyesy László: A mértékes magyar verselés története. Budapest, 1892. (Az óklasszikus verselés meghonosodásának rendszeres története s 1732-ig 36 deákos verselő kísérleteinek egybeállítása.) – Pécsi Ödön: Molnár János élete és művei. Szeged, 1896. – Kanyaró Ferenc: Az első magyar disztichon. Erdélyi Múzeum. 1899. évf. – Császár Elemér: A deákos iskola. Irodalomtörténeti Közlemények. 1904. évf. – Szalkay Alfonz: A deákos iskola úttörői. Esztergom, 1905. – Csipak Lajos: Horatius hatása az ó- és újklasszikus iskola költőire. Kolozsvár, 1912. – Császár Elemér: Deákos költők. Budapest, 1914. (A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára.) – Harsányi István: Adalékok a magyar időmértékes verselés történetéhez. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1917. évf.
